Az elszántság néha nem elég

A csodálatosan furcsa francia kötéltáncos meghódítja a World Trade Centert, a tajvani kisembert bedarálja a bürökrácia, egy csomó balos okostojás pedig világzenei aláfestéssel szörfözik a bölcsesség tengerén. Riportereink újabb három filmet láttak a Titanic filmfesztiválon.

Oscar-díjas kötéltánc (Ember a magasban)
Lavicska Zsuzsanna

Volt egyszer egy vörös hajú, piros orrú, huncut mosolyú, francia kis fickó, aki valamilyen ismeretlen okból jobb szeretett az égbe mászni, mint a földön járni. Nem is volt rest mind magasabbra kapaszkodni, és alaposan kitanulni a kötéltáncosi mesterséget. Philippe Petit szerette a lehetetlen kihívásokat, de nem szerette a buta szabályokat, így aztán benne volt minden csínytevésben. Egy napon hírül adták, hogy a tenger túloldalán két hatalmas tornyot építenek, melyeket World Trade Centernek fognak nevezni. Ettől kezdve biztosan tudta, hogy nincs is más küldetése, mint kötéltáncával összekötni és meghódítani a felhőket karcoló óriásokat. Teltek az évek, és ezalatt Philippe átsétált a Notre-Dame két tornya között, majd a Sydney Harbour Bridge-en, lenyűgözve a járókelőket és felbőszítve a rendőröket. Aztán elérkezett a nagy pillanat, felépültek Philippe tornyai, ő pedig szenvedélyével és hihetetlen elszántságával belelkesítette barátait, hogy aztán együtt megtervezzék, kidolgozzák és véghezvigyék a nagy kötéltáncos bűntényt: kijátsszák a tornyok szigorú biztonsági rendszerét, és felszereljék a drótot a tetők közé. Végül Philippe majdnem egy órát töltött a levegőben a két torony között, és ezzel beteljesítette gyermekkori álmát.

Harmincnégy évvel később jött egy tehetséges rendező, aki Petit Felhőkbe kapaszkodva című könyvéből egy fordulatos, feszes tempójú, játékfilmes elbeszéléssel dolgozó dokumentumfilmet kerekített. El lehet felejteni a hátakat mutató, beszélő fejes dokumentumfilmeket, amihez persze Petit egyéni előadásmódja is hozzájárul, mivel képtelen nyugton maradni, és folyton eljátssza az eseményeket. Az akció kitervelésének és végrehajtásának rekonstruált jeleneteit sorozatosan megszakító visszaemlékezések és archív felvételek miatt a feszült várakozás a film egésze alatt kitart, ugyanakkor drámai, vicces, szerelmes és megható elemekkel vagy éppen a férfibarátság különböző árnyalataival színesedik. James Marsh tökéletes arány-, és ritmusérzékkel vegyíti a sokrétű és összetett alapanyagokat. Szinte észrevétlenül, de mégis felsejlik a háttérben az 1974-beli New York portréja és a korrupt hatalom szatírája. Keményen kézben tartja a 9/11-es tragédiával kapcsolatos áthallásokat is, és nem hagyja, hogy a film ebbe a hatásvadász és kézenfekvő irányba sodródjon.

Petit csodálatosan furcsa és inspiráló személyisége mellett az őt segítő cinkosok csapatát is megirigyelhetné bármelyik forgatókönyvíró. A tagok ugyan nem olyan szexik, mint Ocean tizenegye, és jobban hasonlítanak a folyton rosszban sántikáló gyerekekhez, mint egy profi bűnbandához, de lúzerség ide vagy oda, az akció során felmerülő összes balszerencsét sikerül a saját hasznukra fordítani. És vajon hogy érte el Petit, hogy cseppet sem hétköznapi álma több másik ember komoly kockázatokkal járó, vakmerő álmává is váljon? Erről csak annyit, hogy nincs az a súlyos tériszonyban szenvedő néző, aki a film és Philippe Petit magával ragadó, életigenlő személyiségének hatására legalább pár óráig ne gondolkozna el a pályamódosításon, és a kötéltáncosi, de legalábbis egy izgalmasabb hivatás lehetőségén.

+ + +

Minden marad ugyanaz (Velem mi lesz?)
Hó Márton

Ambíciózus vállalkozás a Velem mi lesz?, csak éppen nem valósítja meg az ambícióit. Egy rakás ismert és kevésbé ismert zenész, filozófus és író beszél a jelen emberét foglalkoztató létkérdésekről, mégsem kerülünk közel az igazsághoz.

 

A film alaptézise az, hogy az emberiség története az őrület története: mindannyian önzőek vagyunk a kapcsolatainkban, telhetetlenek a vágyainkban, függünk a gyógyszerektől, szégyelljük a szexualitásunkat, és bombázva vagyunk a média által. Aztán jönnek a  elgondolkodtatónak szánt állítások és elmélkedések 120 percben: feltűnik Noam Chomsky, Eckhart Tolle, Stephen Fry, Tim Robbins, markáns gondolatokat hallhatunk arról, hogy meg kell barátkozni a démonjainkkal és arról, hogy egyénnek kell lenni és része az egésznek - ez volna a lényeg. A zenei illusztrációk nagyjából rendben vannak (Michael Stipe, Maxi Jazz, k.d. lang, Rokia Traoré sokat tesznek hozzá a filmhez), csak hát az egész nem vezet sehová. Mindent csak érintünk, nem merülünk alá, csak paskoljuk a felszínt: hanyagul szörfözünk a bölcsesség tengerén.

 

A film vége felé az egyik pigmeus asszony mondja ki a filmre is érvényes lényeget: eljönnek hozzánk a filmesek a kamerájukkal, felveszik, ahogy élünk, aztán nem változik semmi, minden marad a régiben. A Velem mi lesz? olyan, mint a honlapja: sok-sok tévéképernyőt láthatunk, amire ha rákattintunk, sok miniatűr részigazságot tudhatunk meg a szabadságról, szerelemről, férfi-nő párkapcsolatokról és a vágyainkról, de semmi több. Ez persze látványos, zenés kvázi-dokunak elmegy, de az egész nem több egy nagyon hosszú, gyakran demagóg és szájbarágós videoklipnél. A nézők nagy része alighanem úgy fog reagálni, ahogy a vetítés végén az egyik arc a Kinóban szólt oda a partneréhez: "Na, minden marad ugyanaz, menjünk a Mekibe!"

+ + +

Nagy hajók, kis halak (Nem tudok élni nélküled)
Hering Orsolya

Li Wu Hsiungnak nincs fix állása, se felesége, de van egy kislánya meg nagy adag életrevalósága. Hajókat javít, veszélyeseket merül, elhagyott raktárépületben lakik. A lánnyal rákásznak, mosnak, egyszerűen, szépen élnek. Nem beszélnek sokat, és anya nélkül is boldogok, akár egy nyaraláson, de a lányt iskolába kéne adni, és itt megakad a tű. A bürokrácia kerekei forogni kezdenek, az aluliskolázott férfi pedig nem képes átlátni, hogyan lehetne megoldani a helyzetet, pusztán egy állandó lakhely bejelentésével elkerülni a büntetést, nevelőintézetet. Tehetetlen labdaként hivatalból hivatalba pattog, mígnem egyszerű munkásemberből túszejtő anarchistává válik.

 

Leon Dai tajvani rendező második nagyjátékfilmjében megtörtént esetet vitt filmre. Társadalmi tematika, dokumentarizmus, realizmus - ehhez csak a fekete-fehér fényképezés illik, gondolta, pedig a filmből nagyon hiányoznak a színek. Hogy majd ettől a néző csak a cselekményre fókuszál? Tévedés. Kicsit az egész film ilyen, túl szándékolt, nagyon direkt. Egyedül apa és lánya mélyen bensőséges, meghitt kapcsolatát vázolja nagyon finoman.

Persze szépen megmutatkozik, hogy valóban kiábrándító a rendszer, az egyéni sorsokat figyelmen kívül hagyó hivatalok, az átláthatatlan szolgálati utak, az előítéletek - Tajvanon ugyanúgy, ahol bárhol máshol a világon. A filmben talán irreálisan sok a bénító körülmény, és kicsit valószerűtlen az apa szerencsétlen elszántsága is, de ez mégiscsak Ázsia: kellenek a hömpölygő érzelmek, pontosan komponált képekkel, szép kivárásokkal, nyugodt tempóval. Jó tudni, hogy a hivataloknak való kiszolgáltatottságon túl Tajvanon is vannak felelősségtudó, odaadó apák és a mozit értő és szerető rendezők.