George Dorobantu: Csak remélem, hogy filmes vagyok

George Dorobantu mozirajongó tengerész volt, mígnem rájött, hogy nem csak nézni, élni is szeretné a filmet. A Titanic filmfesztiválon vetítették 200 euróból készült első filmjét, a Felvonót, amely két teherliftbe szoruló tini történetét meséli el. A sajtóvetítés után beszélgettünk a rendezővel, aki megosztotta velünk, hogy hogyan lehet pénz nélkül nagyjátékfilmet forgatni, hogy mit kell mondani annak a színésznek, aki még életében nem játszott filmben, és hogy hogyan lehet túlélni a fülledtséget egy három négyzetméteres kaszniban.

A Felvonó megnézése klausztrofóbiásoknak semmiképp sem ajánlható: néhány rövidke visszapillantástól eltekintve a másfél órás film alatt végig a két főhőssel (Iulia Verdes és Cristi Petrescu) együtt szorongunk egy elhagyatott gyárépület beragadt liftjében. A két fiatal színész remekül jeleníti meg a reménykedés, düh és kétségbeesés különböző fázisait, úgyhogy egy pillanatra sem válik unalmassá a film, annak ellenére, hogy vizuálisan egy 90-es évek első felében készült home videóra emlékeztet. Ráadásul - ha úgy ülünk be rá, hogy nem tudjuk, mi lesz a vége - fenntartja a feszültséget a szörnyű kérdés, hogy meglátja-e még valaha a napfényt a két fiatal, vagy itt poshadnak el a szemünk láttára. (Az alábbi interjúból ez is kiderül, úgyhogy aki nem akarja megtudni, ne olvassa el a film végére vonatkozó kérdésre adott választ.)

- Első filmjükben a rendezők legtöbbször valami nagyon személyeset szoktak elmesélni. Te miért döntöttél egy színdarab adaptálása mellett?

- Eredetileg egy - reményeim szerint - okos horrorfilmet akartam csinálni, ami saját forgatókönyvből készült volna. De aztán Alexandra M. Paunnal, aki a Felvonó producere és egyben a párom, láttuk ezt a darabot és beleszerettünk a sztoriba. Nyilvánvaló volt, hogy ezt nagyon kevés pénzből is meg tudnánk csinálni, míg a saját sztorim megfilmesítése tízszer annyiba kerülne, úgyhogy végül ennek a javára billent a mérleg nyelve.

- Saját pénzből forgattátok le a filmet?

- Igazából nem beszélhetünk költségvetésről. A film 200 euróba került, ennyiért vettünk videokazettákat hozzá. Már eleve volt egy kis videokameránk és számítógépünk a vágáshoz, a stáb pedig ingyen dolgozott. Egyikünk sem rendelkezett semmiféle filmes háttérrel, ezért nem is próbálkoztunk azzal, hogy anyagi támogatást szerezzünk. Nem akartunk egy évig pénz után rohangálni, úgy gondoltuk, inkább megcsináljuk pénz nélkül, és ez lesz a mi filmsulink és egyben a portfoliónk is, amit mutogathatunk, amikor a következő filmhez támogatást keresünk.

George Dorobantu | Nézz még több képet a rendezőről!

- Mikor jöttél rá, hogy filmes akarsz lenni?

- Nem vagyok benne biztos, hogy filmes vagyok, csak remélem. Régebben tengerész voltam, sokfelé jártam. De mindig is imádtam a történeteket, imádtam a filmeket. Egy idő után rájöttem, hogy nem csak a játékfilmeket imádom, hanem azokat a dokumentumfilmeket is, amik a filmkészítésről szólnak. Rájöttem, hogy a filmkészítés igazából nem művészet, hanem életforma. Amikor egy stábbal dolgozol egy filmen, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy két évet együtt töltötök és megosztjátok egymással az ötleteiteket. Ez az életforma nagyon vonzott, és még akkor is elégedett lettem volna, ha csak a kábelek huzigálása lett volna a feladatom.

- Mi volt a legnehezebb dolog a forgatásban?

- Semmi nem volt nehéz, élveztem az egészet! A forgatás nem egészen három hétig tartott, ezalatt végig csak a pillanatnak éltem, folyamatos adrenalingőzben pörögtem. A vágás viszont két évig húzódott, ez volt az igazán nehéz rész.

- A filmet nézve azt hittem, a két főszereplő amatőr, de a végén mondtad, hogy a színdarabban is ők játszották a figurákat.

- Tényleg amatőrök, nem tanulták a színészmesterséget, ez volt az első színpadi szerepük. A forgatás kezdete előtt egy teljes napot annak szenteltem, hogy elmagyarázzam nekik a különbséget a színház és a film közt. A mondás úgy tartja, hogy a színházban a színész egy kis fej egy nagy színpadon, a filmen viszont egy nagy fej egy kis falon. Ezt kellett megérteniük. Külön meg kellett tanítanom nekik a koreográfiát is, hogy hogyan mozogjanak a térben, mert a színpadon az idő 99%-ában a nézők felé fordulva mondták a szövegüket. Egyébként nagyon fegyelmezettek voltak, én pedig kemény voltam velük, de elfogadták, hogy én vagyok a kapitány.

Iulia Verdes és Cristi Petrescu a Felvonó című filmben

- Mekkora volt a tényleges tér, ahol forgattatok?

- Egy bukaresti színház teherliftjét használtuk, ami 2,5-szer 1,2 méter volt. De a tolóajtót mi tettük be, valójában a liftnek kifelé nyíló ajtói voltak, amelyek a forgatás egy részében nyitva álltak. Ez némiképp megkönnyítette a dolgunkat, különben azonnal elfogyott volna a levegő. Összesen öten voltunk bent, a két színész és a háromtagú stáb engem is beleértve.

- Végig abban a befejezésben gondolkodtál, amit választottál, vagy megfordult a fejedben, hogy másképp legyen vége a filmnek?

- Már a színdarabnak is két változata volt. Az egyik kronologikus sorrendben mesélte el a történetet, és tragikusan fejeződött be, a másik pedig azzal a szexről szóló beszélgetéssel végződött, amivel a film is. Mindkét befejezést leforgattam, de a vágás közben úgy éreztem, hogy a történet katartikus végkifejletet igényel, ezért döntöttem emellett.

- Szerinted mi a titka a román film utóbbi években tapasztalható hihetetlen sikerének?

- Én nem tartozom a "román hullámhoz". Újonc vagyok, aki kívülről érkezett. Annyit tudok mondani Christian Mungiuról, Cristi Puiuról és a többiekről, hogy tehetséges filmesek, akik véletlenül ugyanabban az időszakban bukkantak fel. Hasonlítanak egymásra vizuális stílusukban és más stílusjegyekben, például, hogy jellemzően nem használnak zenekari zenét, a dogma irányzattal rokon elvek alapján forgatnak és főképp, hogy a puszta valóságot akarják megmutatni, azt, hogy mi történik a kamera előtt egy adott pillanatban. Hogy ez honnan ered, nem tudnám megmondani, csak annyit tudok, hogy nagyon jó érzékük van a történetmeséléshez.

George Dorobantu | Nézz még több képet a rendezőről!

- Ősszel kezded forgatni a második filmedet. Erről mit lehet tudni?

- Ez is egy kisköltségvetésű film lesz, de a Felvonó-hoz képest egy blockbuster, mert húszezer euróba fog kerülni. Most keresünk hozzá támogatókat. Egy posztapokaliptikus road movie lesz, amelyben egy fiú biciklin megy ide-oda. Egy olyan világban játszódik, amelyben a népesség 99,9%-a már elpusztult, de nem egy tipikus posztapokaliptikus filmet kell elképzelni robbanásokkal, meg sok rosszfiúval, hanem egy olyat, ahol az ég kékebb, a fű pedig zöldebb, mint a jelenben.