Tessék befáradni, jó lesz

Az Engedj be! különleges élmény. Keményen roppan és szikrázik, mint a friss hó, ami mindent beborít ebben a gyönyörű vámpírfilmben. Lenyűgözően eredeti, finom darab egy olyan műfajban, amiről, azt hittem, már nem sok újat lehet mondani.

Engedj be!

Ritka az olyan film, amit úgy tudok nézni, mintha soha életemben nem láttam volna még filmet. Minden sarok mögül valami új toppan az utamba, és hiába próbálom elképzelni, mi ragad torkon egy perccel később - minden képkocka megdöbbent és leköt, minden pillanat teljes. Az Engedj be! ilyen film.

Egyébként meg vámpírfilm: van benne egy vámpír és van benne egy halandó. A halandót vonzza a vámpír, a vámpír óvatosan barátkozik vele. Nehéz az életük. Főleg a vámpírnak, mert neki meg kell oldania a táplálkozást valahogy, a halandónak meg le kell küzdenie azt a nyugtalanító érzést, hogy egy nap az ő vérét is kiszívhatják. A vámpír kortalan és nagyon magányos, a halandó koravén és nagyon magányos. Szépen egymásra találnak.

Ebből is látszik, milyen unalmas, ősrégi sablonokkal dolgozott Tomas Alfredson és mégis mennyire friss, erős filmet rakott össze belőlük. A svéd rendező John Ajvide Lindqvist horror-bestsellerét adaptálta, és a legnagyobb húzása az, hogy egy fantasztikumtól hemzsegő történetet mély emberséggel és meggyőző, kemény egyszerűséggel filmesített meg.

Lina Leandersson és Kare Hedebrant az Engedj be! című filmben

Alfredsonnak komolyak a szándékai. Ha néha ki is neveti az abszurd helyzeteket, a veszély és az érzelmek végig valódiak maradnak. Amikor a vámpír támad, nem sokat látunk a valószerűtlenül hegyes, színpadias fogakból. Csak a torkán leömlő meleg, lüktető vér kotyogását halljuk és ez gyomorforgató erővel kapja el a nézőt. Ha az egyik érzékszervet az elmúlt 75 évben már lefárasztotta a sok vicsorgó vámpír, torzpofájú vérfarkas és ösztövér drakula, ez a film inkább egy másikhoz fordul. És ami a legszebb: az Engedj be! úgy feledteti el velünk, hogy valójában vámpírfilmet nézünk, hogy közben pontról-pontra betartja a műfaj szabályait.

Igazi, emberi dráma ez. Az Alkonyat körüli hisztéria teljesen érthető: vámpírja egy titokzatos, szerelmes pillantású férfi, örökre ifjú testbe zárva; megőrjítene ez bárkit. De egy pillanatra sem vérfagylaló, csak a szíve szakad ki annak, aki szereti az ilyesmit. Az Engedj be! viszont a emberi lét két legnagyobb horrorsztoriját szövi egymásba: a zavarbaejtő, pelyhedző, mutáló kamaszodást és az örök magányt. A film hősei ebbe a két borzalomba vannak beleragadva, ebből próbálnak kitörni.

Kare Hedebrant és Karin Bergquist az Engedj be! című filmben

Oskar (Kare Hedebrant) tizenkét éves és nincs senkije. Az anyjával él, aki valójában észre sem veszi, az apját néha meglátogatja, de ott is ugyanaz a helyzet. Az iskolában rászállnak és folyamatosan hergelik, amit csöndben tűr, de arról álmodik, hogy egyszer kibelezi a patkány osztálytársakat. Eli (Lina Leandersson) kétszáz éve tizenkét éves, vékony, csendes kislánynak tűnik, aki nem gyakran mos kezet, nappal alszik és a cukorkát kihányja. Oskar és Eli - Rubik Ernő segítségével - barátok lesznek. Most már van, akivel együtt lehetnek, akivel együtt rugdoshatják a havat a szürke lakótelep neonlámpái alatt. A történet Stockholm külvárosában, a nyolcvanas évek elején játszódik, de ezt nem lehet rögtön észrevenni. Ez nem divatretró, nincs az arcunkba nyomva. A lényeg a sivár, lepattant, enervált közeg - játszódhatna ez a film bármikor és bárhol. A magány mindenhova bekúszhat.

Oskar és Eli szép lassan megismerik egymást és bízni kezdenek a másikban, hinni egy kicsit az életben. Egy csomóan meghalnak körülöttük. Az ő jövőjük sem bíztató. De legalább reményük van arra, hogy nem egyedül, magukba keményedve csoszognak végig az életen.