A németek térdre estek Tarantino előtt

Sokan vannak, akik már halálra unják a II. világháborús filmeket, különösen, ha sok szó esik bennük a holokausztról. Lassan a németeknek is kezd elegük lenni a témából, noha őket - a mai németek többségét - aztán senki sem vádolhatja azzal, hogy büszkék lennének a Harmadik Birodalom történetére. Épp ellenkezőleg: vezekeltek érte eleget. Úgyhogy számukra Tarantino jóformán a megváltást hozta el a Becstelen brigantykkal.

Az austini Becstelen brigantyk-vetítés plakátja

A 2006-os futball-vébé elsősorban nem azért volt nagy esemény a németek számára, mert náluk rendezték meg, és a német foci ezáltal nem remélt magasságokba szárnyalt, hanem azért, mert visszaadta a németek önbecsülését. Végre merték a himnuszukat énekelni, a zászlójukat lobogtatni, és nem éreztek közben szégyent. Az azt megelőző ötven évük ugyanis folyamatos szégyenkezéssel telt.

Ők voltak a történelmi szembenézés mintaképei, akik egy mazochista elszántságával tartottak önvizsgálatot. Évtizedeken keresztül. Nem játszadozhattak el a gondolattal, hogy történhetett volna-e másként, és nem mondhatták azt sem, hogy Hitler igazából nem német, hanem osztrák volt. Vállalniuk kellett a felelősséget, és a legkomolyabban vállalták is. De hogy mennyire kellett nekik már egy kis feloldozás, azt Tarantino Becstelen brigantyk című filmje, illetve annak németországi fogadtatása mutatja a leghívebben. Sehol máshol nem tekintenének erre az alkotásra feloldozásként, de náluk pontosan ezt jelenti.

Jött egy amerikai, aki közölte: lehetett volna másképp is. Meg lehetett volna szervezni és le lehetett volna bonyolítani egyetlen terrorcselekményt, amelyben kinyírják a teljes náci vezérkart. Alig telt el pár hónap a Valkűr bemutatója óta, amely a Führer elleni egyetlen merénylet történetét meséli el, és persze ez is csak további önmarcangolásra adhatott okot, hiszen a kísérlet kudarcba fulladt, csak egy elbukott hőst lehetett ünnepelni benne. A Becstelen brigantyk-nak viszont sikerül végrehajtani a tervet.

Úgyhogy Quentin Tarantino mennybe megy most a német sajtóban, a filmjét nem kritikusok, hanem esztéták elemzik. Ezúttal alig esik szó a rendezés minőségéről, a képi világról, a zenei aláfestésről, de még a német színészek alakításáról sem sok (noha a szereplőgárda felvonultatja Németország legkomolyabb színészeit és sztárjait). A filmet most szinte kizárólag morális oldalról közelítik meg.

Becstelen brigantyk | Mélanie Laurent és Daniel Brühl

A Spiegelben Georg Seesslen filmtörténész azt írja: "Ezt a szégyentelenséget, ahogy Tarantino a történelmet egyszerűen figyelmen kívül hagyja, eddig még egyetlen film sem kísérelte meg. A mozi itt nem egyszerűen azokon a személyeken áll bosszút, akik - mielőtt meghaltak - oly sok szerencsétlenséget és halált okoztak a világnak. A mozi ezúttal az igazságtalan valóságon áll bosszút." Azt pedig külön nagyra értékeli, hogy ezért a nemes célért Tarantino épp a mozit áldozza fel, amit ugyebár felgyújtanak a filmben. Ég a mozi, Tarantino temploma, hogy a valóság helyrebillenjen.

Georg Seesslen pedig tovább elmélkedik azon, milyen fantasztikus, hogy ezt végre valaki meg merte csinálni. Felemlegeti a német értelmiség '70-es évek óta tartó vitáját, melyben olyan kérdésekre keresik a választ, hogy "szabad-e a holokausztot egy szappanopera eszközeivel elmesélni? Lehet-e ebből a korszakból 'jó németről' beszélni? Lehet-e Hitleren vagy a lágereken nevetni?" És erre tessék, itt van valaki, aki Hitlerrel szembeállít egy szedett-vedett trash-bandát, és kinyíratja velük a Führert örökre. Seesslen szerint ezzel Tarantino a gordiuszi csomót oldotta meg. Egy rakás félresikerült próbálkozás után ő az, aki megmutatja, hogyan lehet fantáziálni a második világháborúról. Egy baseballütővel az arcába vágott az összes pápaszemes értelmiséginek.

Becstelen brigantyk | Martin Wuttke

Claudius Seidl a Frakfurter Allgemeine Zeitungban szó szerint azt írja, hogy miután elhagyta a mozitermet, valamiféle felszabadulást érzett. "Világosságot és profán derűt érez az ember, és ez korántsem attól van, hogy Tarantino cselekménye magával ragadta. Nem annak örülünk, hogy itt sikerült, ami a Valkűr-ben egy kevés robbanóanyaggal és elszántsággal nem jött össze. Hanem annak örülünk, hogy ebben a filmben a bukás nem tragédia, hanem egy bohózat, (...) a nácikból nem csináltak ördögöt, hanem úgy ábrázolták őket, amilyenek valójában lehettek: csőcselék, felcicomázott trash-banda, egészen egyszerű gazemberek."

A Süddeutsche Zeitung újságírója, Tobias Kniebe szerint "Tarantino sosem félt a borzalomtól, legfeljebb a konvencióktól. Attól az ólomnehéz, szépiatónusú hitelességtől, amit néhány játékfilm belénk szuggerált a második világháborúról és attól a mázsás súlyú elhatározástól, hogy eleget tegyünk a történelmi igazságnak. Ezzel a problémával birkózott legutóbb Tom Cruise és Florian Gallenberger, és láthatóan mindketten zsákutcába futottak. Ezzel szemben Tarantino 'Volt egyszer egy...' kezdése és utolsó jelenete egy lehetséges kiút irányába mutat. (...) Egyszerre megértjük, hogy mi történik is itt voltaképpen: Tarantino benzint locsol a nácifilmek kupacára, és egy hatalmas felfordulással megtisztítja az utat."

Becstelen brigantyk | August Diehl

És ha már nácifilm, a Die Welt kritikusa,  Hanns-Georg Rodek attól is le van nyűgözve, ahogy Tarantino az európai műveltségét beemeli a filmjébe, és olyan nevekkel dobálózik, mint G.W. Pabst és Emil Jannings. Ebből szerinte nemcsak a német, hanem az egész európai popkultúra profitál.

Ugyanakkor ezeket a momentumokat néhány elvetemült filmrajongón és a németeken kívül aligha fogják a világon értékelni vagy akár érteni. A német közönség viszont megőrül értük. A Becstelen brigantyk-nak egy átlagos berlini vetítése leginkább egy bábszínházi élményre hasonlít: nemcsak az utalások, de minden egyes német szereplő felbukkanása kisebb ovációt, de minimum hangos örömöt okoz, a gondosan előkészített vicceken hálásan nevetnek, Til Schweiger arcrezdüléseit éberen figyelik és kommentálják.

Becstelen brigantyk | Til Schweiger

És amikor Hitlerék elégnek a színházteremben, nos, az érezhető eufóriát okoz a moziteremben. Ahogy Hanns-Georg Rodek is írja: "Quentin atyánk végül minden idők legkomolyabb ördögűzését követi el: ezt a Hitlert úgy küldi el az ördögbe, hogy nem lesz öngyilkos. A maga választotta bunker helyett Tarantino a pokol tüzében égeti el őt. Szép erény a történelmi hűség, de a felszabadulást a fantázia hozza el."

Kétkedő persze mindig akad. Jens Jessen a Die Zeit hasábjain így elmélkedik: "A film sikere garantált. Már csak azért is, mert még a német publikum sem az akkori németekkel, hanem az amerikai zsidókkal azonosul majd. Ez a később születettek igazságtevése: mindenki a helyes oldalon áll. Aztán lehet, hogy egyik-másik nézőt mégiscsak megkörnyékezi a sejtelem, hogy itt visszaélnek a nácikkal egy olyan filmes eszményért, amely nélkülözi a morális megfontolást. Ez nekünk talán még mindegy is lehetne. De így a zsidók sorsát is meggyalázzák, és ez már egyáltalán nem lehet nekünk mindegy. A film legbrutálisabb eleme a könnyelműsége. Számára minden csak egy jó kis véres vicc." Tarantino tehát mégiscsak megmarad jó öreg polgárpukkasztónak.