Tóth Barnabás: Minden fiú tök más akar lenni, mint az apja

2009.09.12. 8:32

Tóth Barnabás nagyon pörög. Gyermekszínészi, produceri, rövidfilmes és színjátszós projektek után, alatt, mellett elkészítette első egész estés filmjét, melynek társírója és főszereplője is egyben. Barnabással a Rózsaszín sajt mellett többek között a nyolcvanas évek nagy rendezőiről, a Külker reklám szakirányról és a jómunkásember filmesekről beszélgettünk. A szomszéd szobában egy néhány hetes csöppség szuszogott.

- Milyen érzés most, hogy elkészült a film? Hogy érzed magad?

- Nagyon megkönnyebbültem egyrészt, és büszke is vagyok. Nem volt könnyű menet, és mikor már dobozban volt a film, akkor sem volt könnyű elindítani. Nincs belőle filmkópia, így aztán innentől minden limitált, hogy milyen mozik játsszák, egyáltalán milyen forgalmazó és milyen csomagolásban - hiszen ez a film azért félúton van a közönségfilm meg a művész-kedős film között. Szóval sok volt a bizonytalanság, de most a film kommunikációját szemlélve megkönnyebbültem. Nagyon tetszik az egész. Montrealban közel 400 nyugdíjas megnézte (ott valahogy főleg az idősek járnak fesztiválozni), nagyon szerették, az pedig, hogy az Urániában a díszbemutatón sokan nem fértek be, majd a közönség vastapssal kísérte a végefőcímet, minden reményemet felülmúlta. Az első visszajelzések tehát pozitívak.

- Mennyire tudod a filmjeidet ebben a fázisban objektíven megítélni?

- Attól tartok, ezeket a dolgokat sosem tudom elengedni. Ez a korábbi kisfilmekre is igaz. Én írom, én találom ki, én rendezem, a legtöbben játszottam is eddig, szóval megítélni én a saját filmemet teljesen objektíven sosem tudom. Van úgy, ha sok idő elteltével berakok egy régi filmemet, akkor már új nézőként nézem, de ezt a Rózsaszín sajt esetében még nem tudom elmondani. 

- Miért épp ez a történet?

- Először csak foltok voltak meg. A legelső az volt, hogy mondta egy barátom, hogy miért nem csinálok az apukámról egy filmet. Az apukám legendás személyiség a baráti körömben...

- Akkor a filmbéli apa a te apukád lenne?

- Igen, de mégsem. Várj, még csak a filmötlet születésénél tartunk. Jött tehát egy karakter, aki érdekes, vicces, sok szempontból extrém, csináljunk vele valamit! De ez még kevés. Régebben akartam már romantikus vígjátékot, csajozós filmet készíteni egy kicsit lúzer srácról. Ez lenne a másik karakter, aki kicsit bizonytalanabb a lányokkal. Arra gondoltam, hogy ebből a két ellentétes karakterből már megvan egy komédia váza. Elkezdett foglalkoztatni az apa-fiú kapcsolatok mibenléte is, és nekikezdtem írni a legelső verziót. Először a saját életemből vett anekdotákat, egy laza füzért. Aztán többekkel egyeztetve rájöttem, hogy ez még nem egy film, meg kit érdekel az én történetem, meg az én epizódjaim. Így aztán két társírót bevonva meg mindenféle scriptes fórumokat és műhelyeket bejárva kezdtem átalakítani az egészet. Szerkezettel, fordulatokkal, jellemfejlődéssel, konklúzióval. Ez már a hetedik verzió. A kiinduló karakterek és az egykori epizódok csak nyomokban vannak jelen.

- Az apafigurában például mennyire?

- A kiindulópontot olyan dolgok jelentik, amik a faterommal kapcsolatban vagy kettőnkkel megtörténtek. Például az uszoda. Oda mondjuk valóban jártunk, és ő valóban szeret versenyezni. De semmi köze a nőgyógyászathoz, és nem ekkora nőcsábász. Engem sem érdekel az anatómia, és nem játszom azon a hangszeren. De szerintem minden író valahol a saját életéből táplálkozik, még egy sci-fi író is.

- Miért te lettél a főszereplő?

- Többször elgondolkodtam, hogy biztos jó lesz-e, ha én játszom, és nem lenne-e jobb csak másokat nézni, és úgy rendezni? Például gondoltam rá, hogy a Molnár Levi (aki a haveromat játssza) jó Dani lenne, és milyen kényelmes lenne őket kettőjüket rendezni Bezerédivel. De a franciatudás hiánya ezt megakadályozta. Persze nem adtam fel hirdetést, nagyon komolyan nem kerestem más főszereplőt... Ha már a képesség megvan bennem, ha már a franciatudásom megvan, ha már én írtam a filmet, akkor én is csinálom meg. (nevet)

FotA3: Hektor
Nézz még több képet Tóth Barnabásról! | Fotó: Hektor

- Gyermekszínészként nagy színészekkel, nagy rendezőkkel dolgoztál együtt...

- Nehéz elválasztanom az akkori élményeimet attól, ahogy ma nézem ezeket a filmeket. A legnagyobb ilyen kontraszt például az Eldorádó, Bereményi Géza filmje. Akkoriban az kifejezetten traumatikus élmény volt. Nyilván a kameraizgalom, az éjszakai forgatás, fölvágják benne a torkomat... Az egész egy erőszakos, viharos történelmi időszakban játszódó dráma. Olyan emlékeim vannak, hogy valamiért mindig vigasztalni kellett. Megviselt. Tudod, mást lát az ember gyermekként. Ma pedig óriási szerencsének tartom, hogy kiválasztott Bereményi, és átélhettem az egészet. Művészileg semmi hozzájárulásom nincs a filmhez, egy szereplő voltam az arcom alapján, szóval alakításról túlzás lenne beszélni... De mégis büszke vagyok rá, hogy részese vagyok ennek a ma már filmtörténelemnek.

- Hogy kerültél a válogatásra?

- Akkoriban már benne voltam a Mafilm adatbázisában az első film, a Hülyeség nem akadály (Xantus János, 1986) miatt. Az pedig úgy kezdődött, hogy hétéves korom óta a Harlekin Gyermekszínházba jártam, és arra a szereplőválogatásra a nagymamám vitt el. Ennyi. Az utcáról gyakorlatilag.

- Milyen rendezőnek tartod Szabó Ildikót, Xantus Jánost vagy Bereményit? Táplálkozol ezekből az élményekből ma, mint rendező?

- Színészként én akkor nem gondoltam arra, hogy rendezni fogok. Rajongtam a filmekért kiskoromtól fogva, sőt még a reklámfilmekért is furcsa módon. A jobbakból régóta nagy gyűjteményem van. De ha dédelgettem is filmes ambíciókat, mindig csak színészként gondoltam rá. A szerep nagyságától függően pedig minden rendezővel más volt a kapcsolat. Igazából Szabó Ildikó előtt minden rendező leginkább olyan volt, mint, mondjuk, egy tanár. Nem éreztem semmilyen szellemi vagy művészi kapcsolatot. Nyilván a gyerekek legtöbbször csak eszközök a filmekben... De a Gyerekgyilkosságok egy nagyobb feladat volt, igazi alakítás. Sokat voltunk Zazi (Szabó Ildikó) lakásán, vele szorosabb kapcsolatom volt. Ma a DVD-extrákból, werkfilmekből, interjúkból többet tanulok arról, hogy egy-egy rendező hogyan dolgozik, mint a saját emlékeimből...

- Hogyan jön a külkerfőiskolás kanyar ebbe a filmes ívbe?

- Tanulmányi téren tényleg kitérőnek tűnik... Érettségiig nagyjából minden rendben ment, filmekben szerepeltem, színházban játszottam rendszeresen. A felvételi a színművészetire szinte adta magát. Ráadásul '95-ben azoknál felvételiztem, akikkel együtt játszottam a Vígszínházban.

- Melyik darabban?

- A Közjáték Vichyben címűben. Összesen öt darabban játszottam a Vígben, a felvételikor ez még futott. Szóval eléggé páholyban éreztem magam. De nem vettek fel, nagyot koppantam. A szüleim közben a színészkedést mindig csak egy pillérnek tartották. Édesapám nyelvtanár, fontosak voltak a nyelvek, a tanulás, reálgimnáziumban érettségiztem például. Így másra nem is maradt időm, szóval sportban meg zenében nulla vagyok például, de nyelveket jól beszéltem, és a tanulmányi eredményeim alapján felvételi nélkül bejutottam a Külkerre. Nemzetközi kommunikáció szak, reklám szakirányára. Olyan volt az egész, mint egy második gimnázium. Sokan nem tudták, mit akarnak ezzel a képzéssel, ezzel a három évvel. Ráadásul, mivel én 17 évesen érettségiztem, 20 évesen már megkaptam a diplomámat, mikor mások még el se kezdik. Érdekes hely volt.

FotA3: Hektor
Nézz még több képet Tóth Barnabásról! | Fotó: Hektor

- Többször nem próbálkoztál a színművészetis felvételivel?

- De, két év múlva újra megpróbáltam, a Külkeren nem éreztem olyan jól magam... Akkor sem sikerült, és akkor el is fogadtam, hogy nincs annyi bennem valószínűleg. De közben végig jártam a Földessy Margithoz, 10 éves koromtól úgy 25 éves koromig. Lindát, a feleségemet is onnan ismerem, meg az összes haveromat, a Momentán társulatot... Nekem az egy olyan menedék volt. Az én kis szigetem. De a főiskola végére végképp nagyon depis lettem, bár készítgettem néhány jelentéktelen dolgot, azért mégiscsak reklám volt, meg mégiscsak film. Na, és akkor indult a főiskolán a produceri szak.

- Felvételiztél...

- Igen. Rendező szakra valahogy nem mertem menni... De változatlanul megvolt a filmmánia, és a közgazdasági diplomával, nyelvtudással a producer szak nagyon jónak tűnt. Fel is vettek. Az első két évben teljesen együtt nevelték azt a hat producert és nyolc rendezőt, hogy későbbi szakmai kapcsolatokat alapozzanak meg. Itt jött létre például a Petrányi-Mundruczó páros. Nekünk is minden vizsgafeladatukat meg kellett csinálni, és én rájöttem, hogy nekem a rendezés mégis jobban tetszik. Így aztán kettős diplomával végeztem, mindkét szakot, producer és rendező szakon.

- Milyen élményeid vannak a színművészetiről?

- Vegyes. Én a Külkeren sem éreztem magam nagyon közösségi embernek. De amikor színművészetin egy tantermi dohányzást kikértem magamnak, onnantól furcsán néztek rám. Aztán biciklismaszkban jártam be arra az órára. De nem is volt olyan jó osztály. Pont a Simó-osztály után, de a Grünwalsky előtt voltunk, egy ilyen senkiföldje. Ez persze nem volt rossz, kaptunk lehetőségeket, nekem több kisfilmem is ott készült, de közösségi szempontból szerintem egyikünk se mondaná, hogy jó lett volna.

- A főiskola is egy újabb időhúzós gimi volt, vagy ott már tudtad, hogy tényleg ezt a pályát akarod?

- Szerintem ott már tudja az ember, hogy melyik szakmát akarja, csak azt nem tudja pontosan, hogy azon belül mit. Sokan más szakokról is rendezők akarnak lenni. Én viszont tényleg tudatosan producer akartam lenni, de ez az iskola keretein belül a gyártásvezetésben merült ki. Mégis gyártottam a többiek filmjét, mert legalább mellette a sajátommal is foglalkozhattam.

- Így képzelted az életed?

- Igen, szerintem bennem komolyabban sosem merült fel, hogy beüljek valami céghez dolgozni. De ez a bizonytalanság sem feltétlenül irigylésre méltó, amiben egy filmes él. Egzisztenciális és elfoglaltságbeli bizonytalanság. Most nyilván a Rózsaszín sajt miatt sűrű a dolog, de hogy például jövő ilyenkor mit fogok csinálni, arról halvány fogalmam sincs. És ez hosszú távon felőrli az embert. Persze divatos dolog a filmesekre úgy tekinteni, mint egy léha, bohém bandára, de ugyanakkor ez mégis embertelen munka. Az ember évekig ír valamit, évekig gyűjti rá a pénzt, aztán van 30 napja, hogy leforgassa. És abban benne van az időjárás, a sztrájk, a helyszín, amit lemondanak, a rossz színész, akit rosszul választottál. Ott dől el minden az alatt a rettentő feszült 30 nap alatt.

- Mekkora bátorság kell mégis nekivágni egy ilyen vállalkozásnak? Hogy szereztél például pénzt?

- Megmondom őszintén, ha én filmrajongóként olvasok egy cikket, ez a rész érdekel a legkevésbé. Ez mindig egy fájdalmas és hosszú munka, ez a legnehezebb. Egy film száz időegységéből 88 a pénzszerzés. És dögunalom, egy buldózer munka, megalázó és fárasztó. Én végül a harmadik producerrel hoztam össze ezt a filmet, Hábermann Jenő, Filmart. Vele már nagyon gyorsan ment. A döntő momentum pedig a koproducer bevonása volt, ez ma már minden filmnél így van, kivéve persze a kertévék által támogatott remake-eket. Külföldi beszállóra jóval könnyebben ad pénzt az MMKA is, mert egyébként anélkül elsőre kirostálták. Amúgy is nehéz a Rózsaszín sajt, finanszírozási szempontból szerencsétlen hibrid, műfajilag besorolhatatlan. De mondom, megkaptuk a koprodukciós támogatást, támogatott még a Magyar Televízió, a Dialóg, satöbbi, és így összejött olyan 100 millió.

- A francia producernek ez az első filmje.

- Igen, eddig ő természetfilmeket csinált, meg a farmgazdálkodásról szóló dokumentumfilmeket. De tetszett neki a könyv, és beszállt.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK