Vass Teréz: Azt mondtam, hogy én ebbe beledöglök

2009.11.03. 8:42

Vass Teréz jelenleg nem játszik színházban, és filmfőszerepe is csak egy volt eddig. Aki viszont látta Mátyássy Áron Utolsó idők című filmjében, biztos, hogy sosem felejti el: a fiatal színésznő egy autista lányt játszik olyan finoman és szívfájdítóan, hogy azonnal bebújik a néző bőre alá. Vass Terézt főleg arról faggattuk, hogyan zajlott a féléves felkészülés Priskin Eszter szerepére, de megtudtuk tőle azt is, hogy miért nem szeret a Filmművészeti környékén sétálni, hogy milyen hátulütője van annak, ha az ember a férjével forgat, hogy miért tartották eleinte szemtelennek a Nemzetiben és hogy mit nem érthet az amerikai közönség az Utolsó időkben.

- Jordán Tamás és Lukáts Andor osztályába jártál a Színművészetin. Milyen volt az osztályotok?

- Huszonketten voltunk, ami nagyon sok. Jó osztályunk volt, de szerintem elég beszédes, hogy nem szeretek a Főiskola környékén sétálni. Nagyon sok konfliktusom volt, minden félévben ki akartak rúgni. Nem akarok hálátlannak tűnni, mert fantasztikus tanáraink voltak, de a létszám miatt nem jutott elég idő az egyéni nevelésre, arra, hogy az emberek kinyíljanak. És nálunk különösen nagy volt a versenyfutás, azért, mert sokan voltunk, és ez engem erősen blokkolt. De ettől még összetartó csapat voltunk, és nagyon szeretnék újra osztálytárssal dolgozni (Kádas József, az Utolsó idők férfi főszereplője Vass Teréz osztálytársa volt - a szerk.).

- A Nemzeti Színházban milyen tapasztalatokat szereztél?

- A főiskola alatt, harmadévben kerültem oda. Eleinte úgy éreztem, a nálunk tíz-húsz évvel idősebb kollégák egy része fenntartással kezelt minket, fiatalokat. Ha egy jelenetről beszélgettünk, és én nagyon szenvedélyesen megvédtem az álláspontomat, azt néhányan szemtelenségnek tekintették. De én ilyen vagyok, ezért is jó nekem Áronnal meg néhány másik rendezővel dolgozni, akik helyén kezelik azt, hogy én szenvedélyesen beszélek a dolgokról. Ők értik, hogy nem velük vagy a munkával van gondom, hanem azt szeretném tudni, hogy annak a filmes vagy színházi pillanatnak, amiről beszélünk, hol van az igazsága.

De nagyon szerettem a Nemzetit, és nagyon sokat tanultam ott. Borzalmas volt, amikor négy évad után kirúgtak (a 2008-ban igazgatónak kinevezett Alföldi Róbert megvált a társulat egy részétől - a szerk.), mert a Főiskola végén és a Nemzetiben is azt éreztem, hogy kicsit megúszósak a darabok, amiket csinálok, hogy nem dolgoztam ki magamat eléggé. Kompromisszumokra kényszerültem, és elmaradt a lényeg, hogy ezt életre-halálra kell csinálni. Nem kell belehalni abba, ha az ember nem olyan jó aznap este, de úgy kell nekiindulni, hogy meghalunk, ha nem fog sikerülni. Én minden alkalommal azt gondolom, hogy semmi közöm sincs az aktuális szerephez, és hogy jöhetne már egy olyan, ami egy picit rólam is szól.

- És van ilyen szerep?

- Nincs, és amikor ezen gondolkozom, akkor arra jutok, hogy lehet, hogy nem is kellene ezt az egészet csinálni. (nevet) Annyira félek mindentől.

Fotó: Hektor
Vass Teréz | Fotó: Hektor

- A Nemzeti után viszont nem maradtál munka nélkül, rögtön jött az Utolsó idők.

- Végül is jó volt, hogy az utolsó hónapokban már keveset játszottam a Nemzetiben, így volt időm készülni a filmre. Fél évünk volt rá, ami megijesztett, mert több időt is el tudtam volna képzelni a felkészülésre.

- Áron mikor döntötte el, hogy te fogod játszani a női főszerepet? (Mátyássy Áron a film rendezője és Vass Teréz férje - a szerk.)

- Körülbelül három évvel a forgatás előtt kezdte írni a forgatókönyvet. Egy évvel előtte kellett készíteni egy demót a finanszírozáshoz, és akkor már úgy volt, hogy én csinálom. De akkor még nem tudtuk, hogy autista lesz a lány.

- Hogyan jöttetek rá, hogy autista?

- Ahogy Áron is nyilatkozta, azt akarta, hogy ez a lány a "falu bolondja" legyen, hogy ártatlan legyen, és ne fordulhasson meg az emberek fejében, hogy esetleg okot adott arra, amit vele csinálnak. A forgatást megelőző ősszel elmentünk egy tatabányai kórházba, ahol súlyos állapotban levő pszichiátriai betegek voltak. Szívszorító volt, és féltem is köztük. Tudtuk, hogy nem ezt keressük. Később Márkos Bercin, a film zeneszerzőjén keresztül kerültünk kapcsolatba Prekop Csilla gyógypedagógussal. Áron megmutatta neki a könyvet, és ő mondta, hogy szerinte ez a figura egy autista lány lehet. Elkezdtünk könyveket olvasni a témáról és intézményekbe járni, és ez egészen más élmény volt, mint a korábbi. Egy percig nem éreztem, hogy félnem kéne, vagy ki lennék szolgáltatva. Akkor kezdődött a könyv nagyon komoly átírása Csilla szakmai segítségével.

- Pontosan hogyan zajlottak a látogatásaid ezekben az intézményekben?

- Nagyon nehezen indultunk el, mert az autisták között kevés lány van. Először voltak privát találkozások, például Szombathelyen találkoztam Hédivel, egy körülbelül velem egyidős, jó képességű autista lánnyal. Azt hiszem, ő volt a legnagyobb hatással rám. Az Autizmus Kutatócsoport Delej utcai intézetében a felnőttek csoportjába jártunk heti egyszer. Ez egy uzsonnával egybekötött délután volt, ahol foglalkoztatták a résztvevőket, beszélgettek velük, tanították őket. De jártam a gyöngyösi Autista Segítő Központban és Karácsondon a Boróka Autista Majorságban is, ahol a legtöbb időt nem beszélő autista fiatalokkal töltöttem.

Fotó: Hektor
Vass Teréz | Fotó: Hektor

- Tükör előtt gyakoroltad a gesztusokat, amiket ellestél tőlük?

- Nem gyakoroltam. Nem azért mentem ennyifelé, hogy összegyúrjak az emberekből egy karaktert, hanem hogy jobban megértsem az autizmust, mert ahány autista ember van, annyiféle autizmus. Nem tudom pontosan, hogy jött össze Eszter, de a forgatás előtt két héttel, amikor elkezdtünk próbálni, azt mondtam, hogy én ebbe beledöglök, és nem fogom megcsinálni. Áron mondta nekem, hogy legyek görnyedtebb, ne húzzam ki magam, de én színpadiasnak, túl direktnek éreztem. Hazamentem, odaálltam a tükör elé, és akkor láttam, hogy igaza van. Priskin Eszter és Vass Teréz ég és föld. A jelenlétem és mindenem teljesen más attól a harminc centitől, amennyit meggörnyedtem. A gesztusok egy része biztos a tapasztalataimból jött, de igazából akármit ki lehetett találni, mert annyira sokféle az autizmus.

- Tulajdonképpen dupla munkát kellett végezned azzal, hogy egy autista figurát kellett felépítened?

- Nehéz erről beszélni, mert én még a pályám elején vagyok, és egy csomó mindent még nem tudok a szakmáról, de szerintem minden színésznél inkább az ösztönök dominálnak. Nem tudom, hogy Esztert mi irányítja, hagyományos értelemben nem építettem szerepet, ami eljut valahonnan valahova. Az külön nehézséget jelentett, hogy ez nem egy autista emberről szóló film úgy, mint az Esőember vagy a Hósüti. A jelenetek nem arról szólnak, hogy én autista vagyok, vagy hogy milyen egy autista, hanem - ahogy Áronnak mondtam is - én egy bútordarab vagyok Priskin Iván mellett. Ez az ő története, és nem Eszteré, a néző Iván szemszögéből lát mindent.

- A szembesítésnél Eszter egészen másképp viselkedik, mint ahogy egy nem autista embertől várnánk. Nem megijed, vagy dühös lesz, hanem egészen közel megy ahhoz, aki bántotta, és megszaglássza.

- Egy autista emberben ezek a dolgok egészen másképp csapódhatnak le, mint másnál. Eszterben nem az van, hogy bántották, hanem azon gondolkodik, hogy honnan ismeri ezt a szagot, érdeklődik. A fizikai állapotom nagyon hozta az érzéseket, de ezeknek sokszor pont ellene kellett játszanom. Az utolsó jelenetben például Eszter mosolyog, és élete legnagyobb eufóriáját éli át az autók miatt, de bennem, Vass Terézben mélységes fájdalom volt. És azért kellett küzdenem, hogy ez ne látszódjon.

- Megkönnyítette vagy megnehezítette a dolgodat, hogy az első filmfőszerepedben a férjed rendezett?

- Olyan szempontból nehezebb volt így, hogy nem tudtam még többet hisztériázni otthon. Nem tudtam eléggé kiadni a félelmeimet, mert tudtam, hogy nem kéne Áront paráztatni. Színészként és feleségként is helyt kellett állni, támogatni kellett őt lelkileg, hiszen óriási dolog egy filmet levezényelni. Viszont, amikor mi együtt dolgozunk, akkor véletlenül sem merül fel, hogy mi férj és feleség vagyunk. Van olyan rendező, akivel megöleljük vagy megütögetjük egymást, Áronnal sosem simogattuk vagy pusziltuk meg egymást a forgatás közben. Automatikusan kapcsoltunk át arra, hogy dolgozunk. Nagyon örültem annak, hogy ez ilyen jól működött, és máskor is szeretnék vele dolgozni.

Fotó: Hektor
Vass Teréz | Fotó: Hektor

- Az elején sem féltél, hogy feszültségeket generálhat a közös munka?

- Attól féltem, hogy elrontom a filmjét, de arra egyáltalán nem gondoltam, hogy a kapcsolatunk rovására mehet a munka.

- Menet közben beleszóltál a saját szerepedet nem érintő dolgokba? Adtál neki tanácsokat?

- Áron a Nyírséget általam ismeri, amíg nem ismert, addig szerintem nem is járt az országnak azon a részén. Annyiban beleszóltam, hogy a film világát, hitelességét véleményeztem.

- Több filmfesztiválon voltatok a filmmel, legutóbb Chicagóban. Neked mi volt a benyomásod, a nyugati közönség értette azt a közeget, amiben játszódik a film?

- Abszolút tudták, hogy egy autista lányról van szó, szerintem értették a filmet, de az egyik kérdés, ami felmerült, hogy miért ennyire központi téma a pénz. Amerikában elmész dolgozni és veszel egy házat, itt meg harminc évre veszel fel hitelt, és akkor félig kifizetted a lakásod. Ezt nem értették.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK