Apokalipszis, most már tényleg

Roland Emmerichben kis hiányérzet maradhatott New York teljes hibernálását követően (Holnapután), mert legújabb filmjében már a komplett bolygót szaggatja cafatokra. A 2012 a Föld megsemmisülésének precízen megkomponált vizuális orgiája, pár számítógépes játékból szalajtott egyenhős kétségbeesett menekülésével, amit egyedül Woody Harrelson eredeti figurája, a mindig betépett rádiós-próféta és az ő édesen amatőr animációs filmbetétje miatt nem száműzünk a planetáriumi lézerszínház kupolájába.

John Cusack a 2012-ben

Mert a 2012 az amúgy is végtelenül egyszerű katasztrófafilmes koreográfiát butítja a végső tűréshatárig, és szisztematikusan gyömöszöli a megszokott kliséket a válogatott természeti csapások látványos képei közé. Környezettudatosság ide vagy oda, 2012-ben eljön a világvége, mert későn kapja össze magát az emberiség, és mert az ősi maja naptár is megjósolta (egyébként nem), és kész.

Az alaphelyzet kellőképpen kilátástalan, ugyanis a világvége természetéből adódóan - olyankor mindenki meghal - mint témával nem sokat lehet kezdeni azon kívül, hogy a globális pusztulást a világ legsztereotipabb látványosságainak (riói Jézus-szobor, Las Vegas, Sixtus-kápolna) romba dőlésén is jó alaposan megfigyeljük. Nem is erőlködik a forgatókönyv, és értékelhető történet helyett a film nagy részét a fergeteges tempóban szállított szökőárak, földcsuszamlások és egyéb válogatott szörnyűségek teszik ki, némileg elterelve így a figyelmet a kínos és szenvelgő üresjáratokról, amelyek egy közhely-csokorra való szentimentális végszavazást, összeborulós búcsúzkodást és patetikus videokonferenciát rejtenek.

No de a jó öreg Noé és bárkája óta ismeretes, hogy az élőlények egy kicsiny és leleményes populációja el szokta kerülni az elkerülhetetlen. 2012-ben is akad néhány hajó, csakhogy ezeket a Titanic esetéből okulva már annyira ügyesen összerakták a tibeti és kínai rabszolgamunkások (!), hogy nincs az a Himalája, ami kárt okozhatna bennük. De nem csak a hajóépítési technika változott Noé óta, hanem a túlélők kiválasztása is, és ezek a kritériumok alaposan megnehezítik, hogy drukkoljunk a szerencséseknek: megúszhatod, ha milliárdos vagy, esetleg zsiráf, vagy ha olyan gyorsan vezetsz és repülsz, mint Jackson (John Cusack), aki kis családjával mindig épp egy hajszállal jár az aktuális szökőár előtt. Jackson elvált, kétgyerekes apa, egyben sikertelen író, aki a Yellowstone Nemzeti Parkban tett kempingezés alatt Maci Laci helyett gigantikus tűzgolyókat kap a nyakába, és egy buggyant rádióst, Charlie Frostot (Woody Harrelson), aki nagy mennyiségű ubi és sör elfogyasztása mellett, egy másfél perces animációban szemlélteti a közelgő kataklizmát.

Charlie - kissé már a természetben elvadulva és küldetésére erősen ráfixálódva - azon igyekszik, hogy figyelmeztesse a népet a várható eseményre, miután a kormány szokásához híven kezeli a helyzetet: megígér mindent, aztán nem tart meg semmit, letagad, és elhallgat. Mivel a film teljesen komolyan vehetetlen és mega-patetikus, nem meglepő, hogy Charlie világvége-várása a legszimpatikusabb és legstílusosabb: egy szikla tetején, bermudából kikandikáló seggel adja át magát a világégés élményének.

A karaktereknek ebben a filmben pont ennyi eredetiség jutott, mert az egyébként csúnyán öregedő és túl sötét hajúra festett Cusack épp ugyanúgy lecserélhető lenne bárkire, mint a többiek. A humanista, fiatal tudós (Chiwetel Ejiofor), aki hirtelenjében szerelembe esik az Egyesült Államok elnökének lányával (Thandie Newton), aki folyton meghatódik valamin, nyilván azért, mert művészettel foglalkozik, és az alkotók így gondolták ezt ábrázolni.  Az elnök (Danny Glover) olyan elképesztő erkölcsi magasságokba emeltetik, hogy a megindítónak szánt, ám borzasztóan erőltetett, a pórnép között ténfergős jeleneteit még a körülötte sündörgő, gerinctelen politikus-prototípus, Oliver Platt spontán beszólásai sem képesek semlegesíteni.

A 2012 befejezése legalább annyira problematikus (csálé happy end), mint a film üzenete vagy létjogosultsága. Afrika déli részét célozzák meg a túlélők, aminek - tekintve a csapat összetételét - újfent szerencsétlen őslakosok látják majd kárát, persze legalább pár zsiráffal gyarapszik az állatállomány. És miután a világvége már úgyis elkerülhetetlen, a környezetvédelemtől és más hasonlóan kellemetlen, ám mélyebb és égetőbb kérdésektől igyekszik távol tartani magát a rendező. Emmerich megalomán apokalipszis-filmjének egyetlen tanulsága, hogy a látványosan meghalasztott emberek és lerombolt városok megsokszorozása nem jelenti egyben az izgalom fokozását is.