A csúf zsidó zseni, aki szerette a nőket

Ha van zenész filmbiográfia, amire érdemes volt várni, akkor Serge Gainsbourgé az. A franciaországi bemutató után fel lehet lélegezni, a Gainsbourg (Vie héroique) pont olyan őrült, dekadens és szenvedélyes, amilyennek az énekes-dalszerző zsenit is ismertük.

Laetitia Casta és Éric Elmosnino

Zenész filmbiográfiákkal Dunát lehetett rekeszteni az utóbbi években, ám még a jobban sikerültekre is rá lehet sütni a kiszámíthatóság (pl. Ray, A nyughatatlan, Piaf) vagy éppen az eltévelyedettség (pl. Control, Cadillac Records) bélyegét. A szinte külön műfajjá fejlődött filmeknek szépen kialakultak a kötelező hozzávalói és lassan a hideg ráz ki, ha még egy olyan jelenetet végig kell néznem, amint a híres énekes lemezborítóit sorjában bevágják, majd a legismertebb dala egyre csúszik felfelé a slágerlistán, a híres énekes alkohol/drog/betegség hatására összeesik a színpadon, vagy a híres énekes gyermekként inspirációt merít későbbi leghíresebb számához, vagy éppen a leghíresebb számának taktusaira összejön/szakít élete szerelmével. Az első jó hír, hogy a Gainsbourg-filmben egy ilyen jelenet sem szerepel.

Azazhogy a Je t'aime... moi non plus születésével kapcsolatos háttérsztorit természetesen nem lehetett kihagyni, de egyrészt nagyon finom az utalás arra, hogy eredetileg Bardot-nak írta a legendás lihegős-slágert, másrészt pedig amikor Jane Birkin mellett ténylegesen felcsendül, sokkal inkább humoros a jelenet, mintsem erotikus. Mielőtt azonban ennyire előreszaladnánk, le kell szögezni, hogy Joann Sfar, az elsőfilmes képregény-rajzoló alapvetően lineáris történetvezetés mellett tette le a voksát, de a film mégsem lett konvencionális életrajz, mert leszűkítette, hogy mire akar koncentrálni. Így az első jelenetekben óriási fülű, komisz gyermekként láthatjuk Gainsbourgot, de a német megszállás alatt lévő Franciaország más filmekre tartozó korrajza helyett öt perc után egy propaganda-plakátról levedlett gömbőc-zsidó rajzfilmfugura üldözi a kisgyereket, újabb öt perc után pedig már egy aktmodellt szédít.

Bardot + Gainsbourg

Nyilvánvaló persze, hogy ami leginkább filmre kívánkozik ezzel a furcsa, quasimodósan is vonzó zsenivel kapcsolatban az, hogy imádta a nőket és a nők is őt. A film némileg vitatható módon, de átugorja első két házasságát, és a gyermekkort szinte azonnal a gyönyörű trófeák követik, a csodálatos ikonok szerepében csodálatos mai ikonokkal (Juliette Greco szerepében Anna Mouglalis, Brigitte Bardot-ként Laetitia Casta, Jane Birkin bőrében pedig a tavaly elhunyt Lucy Gordon). A színésznőket annyira tökéletesen eltalálták, hogy megszólalásig hasonlítanak az igaziakra, sőt, Casta szinte jobb is, mint az eredeti. A precíz szereplőválasztás a kisebb szerepekre is kiterjed; sehol egy silány imitáció; még a gyermek Charlotte és az egy briliáns jelenet erejéig feltűnő France Gall (Sara Forestier) is telitalálat.

Birkin + Gainsbourg

A szuperlatívuszok hatványozottan alkalmazhatók a főszerepet alakító, eddig inkább színházi színészként ismert Éric Elmosninóra, aki bármilyen hihetetlen, de nem csak külsőleg kiköpött mása Gainsbourgnak, hanem szabályosan eggyé válik vele. Fel sem merült bennem, hogy mennyi köszönhető a sminkeseknek, meg van-e toldva az orra, vagy meddig tanulhatta a flegma cigarettázást. Sőt, az egyik jamaikai jelenetben, amikor tört angolsággal hencegi el a strandon a gyerekeknek, hogy megdugta Bardot-t, csak arra gondoltam, hogy pont ugyanígy ejtette ki a "fuck" szót a legendás Whitney Houston-tévébotrányban is. Mármint az igazi Gainsbourg.

Vian + Gainsbourg

Mivel a színész és a karakter közti határvonalak idejekorán elmosódtak, az sem jelent egy percig sem problémát, hogy a sanzonok nagyobbik része nem eredetiben, hanem Elmosnino előadásában hangzik el. Aki ismeri és szereti Gainsbourg zenéjét, ajándéknak fogja találni a kontextusba helyezett slágereket, én például majd kiugrottam a bőrömből, amikor Casta/Bardot egy szál lepedőben illegett a Comic strip-re, Mouglalis/Grécoval pedig fülledten búgták egymás fülébe a La Javanaise-t és leginkább, amikor France Gall ordenárén rázendített a Baby Pop-ra. Aki viszont most találkozik először Serge minden műfajt érintő kirándulásaival, elmerülhet közben a rendező kattant vizuális ötleteiben, melyek közül egyértelműen kiemelkedik a művész torz önképét jelképező gigantikus orrú és fülű alteregó, aki ha 10 percnél tovább nem mutatkozik, már komolyan hiányzik.

Serge első találkozása az alteregójával

Azt, hogy a kritika végérvényesen önfeledt lelkendezéssé változzon, csupán az arányt tévesztett utolsó negyed akadályozza meg. Sfar ugyanis úgy döntött, hogy nem kíséri végig hősét az alkoholizmuson és a kínos tévébotrányokon keresztül a teljes leépülésig és a filmbiográfiák másik kötelező mozzanatáig, a halálig. Döntése (amit pár sorban meg is magyaráz a végefőcím előtt) bizonyos szempontból üdvözölendő, így azonban érthetetlen, hogy miért jut mégis jó háromnegyed óra az egyre idegesítőbbé váló lecsúszott bálványra. A Jane Birkin-kapcsolat hanyatlása már fárasztó, a súlytalannak tűnő Bambou-szerelem pedig épp csak oda van toldva a kurta-furcsa befejezés elé. Így csak részben sikerült véghezvinni a címmel is proklamált vállalást: bemutatni Gainsbourg életének dicsőséges részét.

A Gainsbourg (Vie héroique) január 20. óta látható Franciaországban, Belgiumban és Luxemburgban, a magyarországi bemutató időpontja egyelőre nem ismert.