Keresztes Tamás: Nem jelmezben kell kikelni az ágyból

2010.02.21. 10:44

Talán a nevéről nem ugrik be rögtön, hogy ki ő, de ha szoktál a Katonába járni, szinte biztos, hogy láttad már színpadon. Ő az a valószerűtlenül vékony, higanymozgású, kicsit groteszk figura, aki hunyorítva kiköpött Johnny Depp. Keresztes Tamás önmagában elég ok a színházba járásra, de beszélgetésünkből kiderül, hogy nemsokára a moziban is élvezhetjük majd vibráló játékát.

- Mivel magyarázod, hogy egy ilyen zárkózott, befelé forduló fiú, mint te, a színészi pályát választotta?

- Remélem, nem lebeszélni akarsz a pályáról. Nem tartom magam túlzottan zárkózottnak és befelé fordulónak, persze lehet, hogy kifelé úgy hat. Másrészt szerintem egy színésznek nem jelmezben kell kikelnie reggel az ágyból.

- Vissza tudsz rá emlékezni, hogy mikor döntötted el, hogy színész leszel?

- Emlékszem, hogy már óvodában vágytam rá, hogy színész legyek. Sok olyat játszottam a szüleimmel, amihez színészkedni kellett, például, hogy híres mesterségem címere... Tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy anyukám tudott erről a vágyamról, és amikor negyedikes voltam az általánosban, talált egy újsághirdetést a debreceni Naplóban, hogy nyári színésztábort tartanak gyerekeknek, és erre elmentem. Porcsin László tartotta, akinek volt egy Alföld Színpad nevű társulata, és a kéthetes tábor végén megkérdezte, hogy lenne-e kedvem csatlakozni, úgyhogy odamentem. Ezzel nagyjából egy időben rendezte meg Pinczés István a Debreceni Csokonai Színházban a Légy jó mindhalálig című musicalt, amiben szintén volt szerencsém játszani. Attól kezdve folyamatosan ott voltam a színházban, mert közben felvettek a drámatagozatos Ady Endre gimnáziumba, amelynek volt egy megállapodása a színházzal, hogy a diákok mint "minőségi statiszták" vagy akár kisebb szereplők részt vehetnek a darabokban. A gimnázium végén a színház igazgatója felajánlotta pár embernek, köztük nekem is, hogy ha nem vesznek fel minket a Színművészetire, akkor szívesen lát minket. Így töltöttem el három évet a színházban, mert csak negyedszerre vettek fel.

Fotó: Hirling Bálint
Nézz még több képet Keresztes Tamásról! | Fotó: Hirling Bálint

- Mit gondolsz, miért nem vettek fel az első három alkalommal, és mi volt más, vagy mit csináltál máshogy negyedszerre?

- Nagyon kisfiú voltam az elején. Úgy tűnik, kellett kicsit érjek. És még az is történt a negyedik alkalommal, hogy a debreceni színházban nagyon jól éreztem akkoriban magam. Nem volt bennem felesleges drukk, mert tudtam, hogy ha most is kiejtenek, jó feladatok fognak várni rám otthon. Utólag visszaemlékezve olyan volt az utolsó felvételi, mintha valami más, vagy valaki más irányított volna, aki pontosan tudta, hogy mit csináljak. Nagyon jó passzban voltam. Minden olyan magától értetődően történt, szinte rajtam kívül, tőlem függetlenül.

- A Csokonai Színháznál töltött időszakban mi volt a legfontosabb dolog, amit a szakmáról tanultál?

- A szakma. Az, hogy nem elméletben tanultuk a színházat, hanem gyakorlatban, és máshogy szerintem nem is nagyon lehetséges. Amikor eljöttem Debrecenből, kis idő elteltével rájöttem, hogy számomra szinte felmérhetetlenül sokat jelentettek a színházban töltött évek. Bedobtak a mélyvízbe.

- Hogy érezted magad a főiskolán, milyen volt a társaság?

- A mi osztályunk nem annyira forrt össze egy közösséggé. Nagyon karakánok, erős egyéniségek voltunk, és ezt mindenki meg is akarta őrizni. Nagyon szerettük egymást és jól is tudtunk egymással dolgozni, de az iskolán kívül nem volt olyan erős az összetartás.

- Mennyire vagy elégedett azzal, amit a főiskolai évek alatt kaptál?

- Hegedűs D. Géza osztályfőnökünknek köszönhetően sok fényesen gondolkodó tanáremberrel találkoztunk, akiktől el lehetett lesni, hogy hogyan közelítenek meg egy megoldandó kérdést, vagy feladatot. Megtanítottak gondolkodni, illetve igyekeztek bennünk életre hívni az igényt, hogy minél gazdagabb szellemmel álljunk egy feladat elébe. Úgy éreztem, hogy nagyon sok mindent kaptunk útravalóul. Tehát szellemileg nagyon fontos állomás az egyetem. Másrészt pedig azt gondolom, hogy azt, hogy a színpadra hogyan érkezik be egy ember, majd ott hogyan van jelen, tehát a szakmának a szakmai részét az egyetemen kevésbé lehet megtanulni. Ezzel a tudással az életben, illetve a gyakorlatban tudja magát felvértezni egy színész, amikor estéről-estére színpadra lép.

- Kik gyakorolták rád a legnagyobb hatást ezek közül az emberek közül?

- Benedek Miklós, Karsai György tanár úr, Zsótér Sándor, Mundruczó Kornél, Zsámbéki Gábor, Bodó Viktor, Ascher Tamás, Méhes László, Lukács Andor, Bálint András. A sorrend nem ranglista és biztosan kifelejtettem valakiket... 

- A Színművészetivel kapcsolatban gyakran elhangzik az a kritika, hogy a filmszínészetre egyáltalán nem készít fel. Ezt te hogyan látod?

- Nem tudom, hogy azóta mi a helyzet ez ügyben, a mi időnkben teljes mértékben elkülönült a filmrendező és a színész szak. Voltak kísérletek, hogy összeeresszenek két párhuzamos évfolyamot, de az is csak egy-egy kurzus volt, ahol olyan helyzet alakult ki, mint amikor két idegen macska meglátja egymást: megtorpannak, hosszan, rémülten szemlélik a másikat, aztán valahogy távoznak.

Fotó: Hirling Bálint
Nézz még több képet Keresztes Tamásról! | Fotó: Hirling Bálint

- Hogyan kerültél a főiskoláról egyenesen a Katonába?

- Bodó Viktor akkor rendezte a Motel-t a Katonában, amikor negyedikes voltam, és oda meghívott. A katonás rendezők már ismertek a főiskoláról, és úgy alakult, hogy abban az évadban egymás után három darabban is szerepet kaptam. Amikor végeztem, anyagilag éppen nem állt túl jól a színház, és nem volt státusz, de Zsámbéki Gábor megígérte, hogy ha Pesten tudok maradni mint szabadúszó, akkor számol velem. Aztán kiderült számukra, hogy annyi előadásba bekerültem, hogy többe kerültem volna, ha külsősként vittem volna tovább a szerepeimet, és akkor mégiscsak státuszba kerültem.

- Hogy érezted magad újoncként a Katonában?

- Nagyjából hasonlatosan, mint most. Nagyon jó alkotóhelynek találom.

- Debrecenhez képest milyen volt?

- Más vidéken színésznek lenni, mert ott általában egy színház van, és te a város színésze vagy. Budapesten meg talán több állandó társulat van, mint a világ bármely más fővárosában. Biztos azért is van ez a fegyelem a Katonában, mert nagyobb a versenyhelyzet.

- Konkrétan milyen fegyelemre gondolsz?

- Arra, hogy egy előadás létrehozásakor nagyon elhivatottak a színészek, fegyelmezetten dolgoznak annak érdekében, hogy az létrejöjjön. Itt sosem tapasztaltam olyat, hogy a bemutató előtt két héttel elkezdődött volna a rendező háta mögötti magyarázkodás arról, hogy miért elhibázott próbálkozás ez az egész, és hogy mik azok a rajtunk, színészeken kívülálló tényezők, amik miatt az előadás meg fog bukni. És az is szimpatikus volt, ahogy munkatársnak voltam befogadva az első pillanattól kezdve.

- Kit találtál a leginspirálóbb kollégának?

- Itt most megint belekezdhetnék egy felsorolásba, de nem szeretnék külön kiemelni embereket. Egy közösségben találtam magam, és a közösségben volt az erő.

- Most töltöd a Katonában az ötödik évadodat. Valamilyen szempontból mást ad neked most a színház, mint kezdetben?

- Rengeteget játszom, igazából többet, mint hogy időm legyen rálátni arra, hogy mi történik velem szakmailag. Ez nem könnyű, de még mindig jobb, mint ha annyira keveset játszanék, hogy folyamatosan arról lenne időm gondolkodni, hogy mi is az, ami velem történik. Minden bizonnyal ragadtak rám tapasztalatok, de nem tudnám megmondani, hogy pontosan mik.

- Máshogy mész be most a színházba, mint öt évvel ezelőtt?

- Szerintem nem, sőt, néha még az is eszembe jut, hogy annak idején Debrecenben jobban tudtam bemenni, mint mostanában. Lazábban. De amikor ott dolgoztam, akkor nem gondoltam ezt. Ha most elmennék a Katonából, biztosan meglepődnék, hogy mi mindent jelentett ez nekem.

- A lazaság hiánya miben nyilvánul meg?

- Lehet, hogy nem jól fogalmaztam, nincs szó a lazaság hiányáról. De tény, hogy sokszor szoktak görcsösnek nevezni, biztos van is benne valami igazság. Mondják, hogy karót nyelt vagyok a színpadon.

Fotó: Hirling Bálint
Nézz még több képet Keresztes Tamásról! | Fotó: Hirling Bálint

- Te annak érzed magad?

- Van olyan pillanat, igen, amikor van bennem olyan feszültség, amit nem tudok kiereszteni magamból, de azért legtöbbször nem ez történik. Viszont mostanában szoktam érezni, hogy néhány előadás után jobban rá tudom engedni magam a szerepre, mintha jobban át tudnám menteni a korábbi előadások tapasztalatait a következőre. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, mintha egy házastársi kapcsolatban mélyült volna a felek viszonya.

- A színpadi mozgásodba, arckifejezéseidbe sokszor valami börleszkes ízt viszel, ami szöges ellentétben áll azzal a komolysággal, ami az életben jellemzőnek tűnik rád. Érdekes ez a kettősség.

- Valóban sokszor hívom segítségül azt, hogy részben a mozgás által formálom meg a szerepet. Vannak bizonyos szerepek, amiknél sejteni is lehet, hogy azért osztják rám, mert ilyen jellegű karakterábrázolásra van szükség. Nincsenek rossz adottságaim mozgásilag, és ezt ki szokták használni a rendezők.

- Nem érzed úgy néha, hogy kihasználatlanul maradnak kreatív energiáid?

- Nem. De vannak kreatív energiáim, amiket szívesen kamatoztatnék a zenélésben. Azok most nagyon éhesek.

- Mi a zenei háttered?

- Hatodikos vagy hetedikes koromban apám egyszer csak hazahozott egy hatvankilós, most már retrónak számító Korg Trident szintetizátort, és én elkezdtem rajta játszani. Nem jártam tanárhoz, csak úgy autodidakta módon. Később a debreceni színházban egy zenés előadáshoz kellett valaki, aki doboljon, úgyhogy jött egy dobos, aki meghallgatta, hogy kinek milyen ritmusérzéke van, és engem választott. Öt alkalommal találkoztam egy dobtanárral, aztán azt is magam tanultam tovább. A zenélés nagyon erősen utat kívánt törni bennem, és azóta is fontos része az életemnek. Van egy kis ministúdióm, és szoktam zenéket írni.

- Milyen jellegű zenéket írsz?

- Sokfélét. Ha felkérnek valamire, akkor olyat, amilyet kérnek, amúgy meg keresgélek, kísérletezek. Vonz a jazz és az elektronikus zene is. Élvezem azt, ha egymagam kell létrehozzak egy komplett zeneművet, az izgalmas. De nagyon sok minden belefér, izgatnak a kísérleti zenék is.

- Mostanában kik a kedvenceid?

- Van egy Wesseltoft nevű ember, akit szeretek. Sokat hallgatom az Ultra-Lounge nevű válogatást, amiben az 50-es, 60-as, 70-es évek jazz-zenéi vannak, csodálatos zenék. Az nyűgöz le bennük a leginkább, ahogy keverve és rögzítve vannak. Ez olyasmi, mint a bakelit: egyszer létrehoztak valami nagyon magas szintűt, amit túllépni manapság sem tudnak, viszont mégis igény van a változtatásra. Ma minden nagyon hangos és túlvezérelt, az a divat. Nekem vannak olyan kütyüim, amik azokat a régi csöves kütyüket utánozzák, amikkel még más hangzást lehetett elérni. Igazság szerint szinte erősebb hobbimmá vált a stúdióépítgetés, mint maga a használata. Szerencsés, hogy az öcsém is zenél, aki egyébként szintén autodidakta módon tanult. Ő szinte többet használja ezt a kis stúdiót.

- Érdekes, hogy a szüleitek nem járattak titeket mindenféle zenetanárhoz, mégis mindketten így rákattantatok a zenélésre.

- Nemrég derült fény arra, hogy édesapám édesapja, akit nem ismertünk, zongorista volt. Ezt csak egy fél éve tudjuk, de sok mindent megmagyaráz.

Fotó: Hirling Bálint
Nézz még több képet Keresztes Tamásról! | Fotó: Hirling Bálint

- Zenekarban játszol?

- Igen, billentyűzöm a Sadant nevű együttesben, ami - bár mi magunk sem tudnánk meghatározni a stílusát - alapvetően egy hiphop-vonzódású zenekar. Van egy-két számunk, amit én írtam.

- Mennyi időd jut a zenekarral foglalkozni?

- Sajnos egyelőre ritkán lépünk fel, úgyhogy belefér az időmbe. Mindig tervezem, hogy majd több időt szakítok a zenélésre, de amikor megszületik bennem a döntés, hogy a színházból egy kicsit be kellene áldozni a zene kedvéért, akkor a bennem levő színész féltékeny lesz a bennem lakó zenészre és egyből azt mondja, hogy szó sem lehet róla. Ez furcsa dolog.

- A filmezés pedig tulajdonképpen egy harmadik dolog. A Filmszemlén négy rövid-, illetve tévéfilmet is bemutattak, amiben szerepelsz. Hogy jönnek ezek a felkérések?

- Mint derült égből a villámcsapás, többnyire. Bodzsár Márk kivétel, vele már másodszor dolgoztunk együtt (a Bloody Mary és a Golgotha című rövidfilmben - a szerk.) és az egy barátság is. A közös munkánk folytatódik, mert az első nagyjátékfilmjében is szerepelek majd, ami három, egy autóban dolgozó mentősről szól, akik bűnözővé válnak.

- Amikor főiskolások felkérnek, hogy szerepelj a kisfilmjükben, mindig igent mondasz?

- Kíváncsi vagyok a nálam fiatalabbakra. Ilyenkor persze nem lehet előre tudni, hogy az adott ember mennyire ambiciózus, szabad, szellemes és tehetséges, de általában igent szoktam mondani. Inkább csak olyankor mondok nemet, amikor annyira elfoglalt vagyok, hogy nincs rá energiám.

- Általában jól érzed magad a forgatásokon?

- Jól szoktam érezni magamat, de rendszerint nagyon kevés idő van felkészülni, mert nincs rá pénz és nehéz egyeztetni a színészekkel, és ez nagy kár. Olyan is adódott, hogy több idő volt a felkészülésre, és akkor sokkal élvezetesebb volt a munka. Szerintem egy filmhez legalább ugyanolyan felkészülésre lenne szükség, mint ami színházban megelőzi egy darab bemutatóját. Mondjuk két hónapot kellene próbálni. Ez nem létezik.

- Ezzel a hiányosságával együtt a filmkészítés tud ugyanolyan izgalmas lenni számodra, mint a színház?

- Tud, mert más műfaj, más dolgokban izgalmas. Szeretem azt a technikai részét is, hogy tudni egy jelben megállni, hogy érezni azt a három-négy centit, amivel arrébb kell fordítani a fejed, hogy a kamerának jó legyen. De nem nevezném magamat filmezésben gyakorlott embernek.

- Hipotetikusan képes lennél feladni a színházat a filmezésért?

- Ha tudnám azt, hogy folyamatosan filmezhetek?... Nem, akkor sem akarnék csak filmezni. Nagyon szeretem a színházat.

Fotó: Hirling Bálint
Nézz még több képet Keresztes Tamásról! | Fotó: Hirling Bálint

- Mennyire vagy filmbuzi?

- Nem vagyok filmbuzi, nagyon szeretem a filmeket, de vannak nálam mániákusabbak. Időszakok vannak, amikor rákattanok a filmnézésre vagy egy konkrét rendezőre. Volt sok ilyen, például Kubrick filmjei számomra csodálatos élményt jelentettek, és Kitanót is nagyon szeretem.

- Egyszer említetted az Édes vízi élet-et mint nagy kedvencet. Wes Anderson filmjeiben mi fog meg?

- Imádom a nagyon egyedi, szemtelen humorát, és imádom azt a képi gazdagságot, amibe ezt a humort elhelyezi. Meg imádom az alakjait, és azt, hogy nála egy szereplőről akár már az öltözéke alapján megsejtem a múltját és a habitusát. És szeretem, hogy a filmjeiben nem drámázás van, hanem nagyon életszerűen, mélyen van jelen a dráma, de úgy, hogy közben végig mosolygok. Hozzám az ilyesmi nagyon közel áll.

KAPCSOLÓDÓ CIKK