Jeges iszonyat a faluban

Michael Haneke A fehér szalag című legújabb filmjében is az emberi lélek sötét oldalán tesz ijesztő sétát, csak a jelmezeket száz évvel ezelőtt szabták. Bármennyire iszonytató a sok rejtelmes jelenet, a végén nem sikerül a korábbi filmek bravúrja. Kritika.

Jelenet A fehér szalagból

Haneke új filmje, természetesen, megint maga az iszonyat. Erőszak, gonoszság és halál árad a száz évvel ezelőtti kis falu mindennapjaiból - ez itt a boldog békeidők, Haneke szemével. Mindenre rácáfol, amit szeretnénk elképzelni, mindent a fonákjára hajt, ahogy az emberi lélek mélyére ás. A protestáns falusi idill, a természet lágy öle, a jóságos vidéki orvos, a szigorú és hatékony nevelés, a gyermeki ártatlanság, a Nagy Háború előtti utolsó békeévek illúzióját cincálja szét két és fél órában, úgy, olyan alapossággal és könyörtelenséggel, hogy pillanatokra akár horrornak is nevezhetnénk A fehér szalag-ot. 

Éles fekete-fehérben bomlik ki ez a nyomasztó ál-krimi: az észak-német faluban furcsa, megmagyarázhatatlan gonosztettek követik egymást, sokasodnak a baljós jelek, mindenki tehetetlenül vergődik a kétség és a hajmeresztő iszony szorításában. A történetet a fiatal, jóakaratú, pápaszemes tanító meséli el, és Haneke nem is adhatná jobb kezekbe a sztorit, mint annak, akinek látnivalóan a legkevesebb fogalma sincs arról, mi történik körülötte, alatta, felette. A mesélő a fejét vakarja, de azért megpróbálja elmondani a nézőnek, mi történt abban a néhány hónapban, abban az évben, ami után aztán kirobbant a világégés és a néző felsóhajthat, istennek hála, hogy jött a tisztítótűz és mindent elsöpört. Vagy legalábbis azt az egy férges falut, ott.

Haneke éles szikéje kikanyarint egy jókora szeletet a huszadik század tizes éveinek német társadalmából  és ez a keresztmetszet bárótól parasztig, tanítón és pesztonkán át, csecsemőtől a nagyszülőkig mutatja be a falu, a mindennapi élet, a hirtelen halál, a munka és a pihenés ciklusait. Akár megnyugtató is lehetne a megszokás, az évszázados tradíció távoli világa, de ezt a megmásíthatatlannak tűnő rendet a zseniális pók-Haneke minden pillanatban befonja a gonosz hálójával. Nyomasztó és nyomasztott arcok, kegyetlen párbeszédek, hajszálpontos színészi játék teszik A fehér szalag-ot szinte elviselhetetlen élménnyé. Tökéletes a casting: olyanok ezek a szereplők, mint a szakadozott szélű, kopott fotográfiák régen porrá lett emberei, akik ünneplőben, zavart komolysággal, konokul összeszorított szájjal bámultak a vásári fényképészre. Ők Haneke bábui, rajtuk, az ő félelmeiken keresztül mesél nekünk az emberi gonoszságról.

A fehér szalag tabló, egy kirakós. Sok apró szilánk, bele a szemünkbe. Az az egyetlen baj vele, hogy nem áll össze sehogysem. A háború eléri a falut és furamód nemcsak a falusiakat, de Hanekét is megmenti; megmenti attól, hogy egységet kelljen végül kovácsolnia a sok riasztó, iszonytató jelenetből. Ami a Rejtély-ben vagy A zongoratanárnő-ben organikusan, egy lélegzetvétellel egybeforrt, itt egymáson hever, egy nagy, nyomasztó kupacban. Sok apró, iszonytató rezdülés, ami tol minket valami felé, de aztán a végén otthagy a pusztában vagy a víz alatt, azt sem tudjuk, hol. És valahogy olyan érzésem lesz a végefőcím után, hogy Haneke se tudja, mert itt, ebben a filmben az energiákat a tökéletesen megírt és eljátszott részekbe, jelenetekbe ölte, nem az egészbe.

Betoppan a háború, a filmnek vége szakad, a tanító befejezi az emlékezést. Haneke megtépázza a néző idegeit, de megőrzi a néző ártatlanságát: a mesélő boldogságra lel és átvészeli a borzalmakat. Milyen áron? A tudatlanság árán. A bolond éli túl, az nem rokkan bele. Gyanít valamit, de elfut előle, szedi a sátorfáját és beköltözik a városba. Az utolsó percek újra az idill, a templomba érkező falubeliek csoportját mutatja, mintha mi sem történt volna. Mintha mi sem történt volna?