Peter Jackson komfortzónája

A Komfortos mennyországban a főszerep nem a színészeké, hanem a látványé, ami néha giccses is. Peter Jackson filmje mégis működik.

Stanley Tucci a filmben

Peter Jackson Komfortos mennyország-a nem rossz regényadaptáció. Nem olyan, amilyet elképzeltem, amikor Alice Sebold könyvét olvastam, és valószínűleg nem olyan, amilyennek te elképzelted, és biztos, nem olyan, amilyet egy másmilyen érzékenységű rendező (én Roger Michellre bíztam volna) csinált volna. Viszont megőrzi az alapanyag lelkét, és ezért működik.

Nem lehetett könnyű feladat az adaptáció (a forgatókönyvet Jackson két állandó alkotótársával, feleségével Fran Walsh-sal és Philippa Boyensszel írta), mert a regény két világban játszódik, a 70-es évek Amerikájában és a túlvilágon, ahonnan a történet elején meggyilkolt kislány, Susie Salmon figyeli rokonait és gyilkosát, és azért sem, mert a sztori egyszerre izgalmas krimi - megtalálja-e a rendőrség, vagy amikor ők már feladták, Susie megszállott apja a gyilkost? - és szívfacsaró történet a gyászoló családról és a saját halálát elfogadni képtelen lányról.

Jackson imádja a nagy látványt, persze, hogy tobzódik a színes-szagos CGI-túlvilágban, és egy kicsit túlzásba is viszi, de közben nem hanyagolja el az emberi drámát és a nyomozást sem. Egy szikárabb rendező nyilván nem használt volna lépten-nyomon sustorgó szellemhangokat, nem Brian Eno szomorú zenéjével festette volna alá a kulcsjeleneteket és kevesebb elmosódó lassított felvételt alkalmazott volna. De bármennyire is elcsépeltek ezek az eszközök, Jackson hatásosan veti be őket, és amikor ránk akarja hozni a frászt vagy azokat a tünékeny pillanatokat akarja ábrázolni, amikor az élők megsejtik a holtak jelenlétét, biztos kézzel varázsol, és hiszünk neki. Hogy lehet filmen megmutatni azt a pillanatot, amikor az élő holttá válik, de még nem tudja, hogy meghalt? Jacksonnak meg se kottyannak az ehhez hasonló feladványok.

Saoirse Ronan a Komfortos mennyország-ban

Mivel a főszerep a vizuális megoldásoké, a színészek kicsit háttérbe szorulnak. A Susie-t játszó Saoirse Ronan elképesztően tehetséges, ez kiderült a Vágy és vezeklés-ből, de Jackson az ijedt arckifejezésen kívül nem kér tőle sok mindent, inkább belefeledkezik a lány égkék szemeibe. A Susie szüleit játszó Mark Wahlbergnek és Rachel Weisznek sem jut túl nagy mozgástér (és az anyát érintő egyik fontos cselekményszál bele se került a filmbe), de finoman odateszik, amit tudnak. A gyilkos Stanley Tucci, aki parókájával, túlméretezett szemüvegével akár parodisztikus is lehetne, de jól fogja meg a figurát, és csak annyira nyugtalanító jelenség, amennyire kell. Hogy szépek és jók az arányok, azt legjobban Susan Sarandon iszákos nagymamája mutatja: komikus színfoltként örömjátszik, de nem lóg ki a filmből és nem lesz nevetséges.

Jackson pontosan tudta, hogy milyen eszközökkel akarja elmesélni ezt a történetet, és következetesen végigvitte, amit elképzelt. Képekkel váltja ki azt a hatást, amit más talán a színészi játékra vagy a dialógusokra bízott volna, de ugyanoda érkezik. Őt igazolja a nagy mennyországi finálé is, amit ugyan lenyálasozhatunk, de mégiscsak kicsordul a könnyünk rajta.