Mad Max a nyugdíjkorhatáron

Csigalassú, kiszámítható  thrillerrel tér vissza Mel Gibson a színészethez. A sötétség határán (Edge of Darkness) hiába volt huszonöt éve izgalmas tévésorozat, a mozifilm nem sikerült.

A sötétség határán | Mel Gibson

Mel Gibson öt-hat éve nem forgatott semmit, színészként, úgy értem, közben viszont igazi hollywoodi botrányhőssé verekedte le magát. Kiderült, hogy ez a helyes pofa Mel kiállhatatlan pali: balhés alkoholista, antiszemita, és gyakran küldi el az anyjukba az újságírókat, rendőröket és maja aktivistákat (még az Apocalypto miatt, természetesen), és általában mindenkit, aki egy rossz pillanatban az útjába kerül. Közben szétesett a mintaházassága, meg a család a hét gyerekkel, de azóta új családot alapított egy orosz énekesnővel és most végre elvállalt egy filmszerepet. Azok, akik tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt szerették a Mel Gibson-filmeket, nyilván kiváncsian várják A sötétség határán-t.

Csalódni fognak. Érthetetlen, hogy a nagy visszatéréshez Gibson miért választott egy ennyire unalmas, csigalassú, minden képkockájából kiszámíthatóságot sugárzó  darabot. Martin Campbell rendező (Casino Royale) egyszer már megrendezte ugyanezt a filmet: huszonöt évvel ezelőtt, egy hatrészes brit tévésorozatban. A sötétség határán-sorozat hatalmas siker lett, a mai napig a BBC történetének egyik legsikeresebb politikai drámájaként emlegetik. Innen, 2010-ből, a kétórás filmváltozatot nézve, ezt ma nehéz elképzelni. 

Az új verzióban Gibson magának való, de mély érzelmű bostoni nyomozót játszik, akinek egy éjjel megölik a lányát. A gyászoló apa fájdalmát Campbell kínosan avíttos flashbackekkel próbálja érzékeltetni: a kislány fürdik a tengerben, a kislány apuval együtt borotválkozik. Láttak már ilyet? Csak hatvannégyszer. A gyilkosság után megjelennek a rendőrök, köztük Jay O. Sanders karakterszínész, akit szintén legalább ennyiszer láttunk nyúlfarknyi zsaruszerepben. Aztán jön a finomkodó, úriember-cégigazgató, Danny Huston, a másik örök hollywoodi mellékszereplő. Ön most egy hollywoodi filmet néz, kérem, egy pillanatra se élje bele magát. Az egyetlen izgalmas arc Ray Winstone, az Angliából importált keményfiú, őt elnézném akármeddig, de sajnos nem kap elég időt a vásznon.

Ray Winstone

Mert ez Mel Gibson filmje. Az ötvennégy éves színész legalább tíz évvel idősebbnek néz ki, mintha nyugdíjazott önmagát játszaná. Megkeményedett, óvatosan mozdul. Komótosan, súlyos pátosszal alakítja a bosszúálló zsarut, ahol a kemény külső alatt lávaként fortyogó gyilkológépet. Az egyik jelenetben több órán át követi Huston autóját és közben egy pillanatra olyan unott, apatikus képet vág, mintha tényleg elege lenne az egészből. Ez egy többnyire belassult, fásult Gibson. Egykedvűen lépked, egykedvűen püföl, és amikor a néző már vonyít ettől a mindent beborító spleentől, jön egy újabb szemcsés-videós emlékkép a cuki kislánnyal. A sötétség határán egyedül akkor éled fel, amikor Gibson ténlyeg megrázza magát, felébred néhány percre és rendet rak a gonoszok között, amúgy Mad Max-esen: acélos tekintettel, pisztollyal a kezében menetel a szemberohanó gyilkos autó felé.

Mel Gibson

Hiába a néhány perces, régi dicsőséget idéző akciójelenetek, erre a filmre csak a legelszántabb Mel Gibson-rajongók emlékeznek majd. Valamiért Martin Campbell rendező úgy gondolta, hogy egy régivágású, klasszikus ipari thrillerbe belefér a dögunalom és az elnagyolt, teátrális érzelmesség. De emellett a film mellett még a Liam Neesonos Elrabolva (Taken) is eredeti, izgalmas darabnak tűnik hirtelen, pedig A sötétség határán első filmkockái, a kezdet, a baljós kép a fekete víz mélyéből előbukkanó néma, arctalan tetemekről egészen más típusú filmet ígért.