Nick James: Ha meghal a film, hát meghal

A Titanic filmfesztivál zsűrijének idén tagja volt Nick James is, a neves brit filmes lap, a Sight & Sound főszerkesztője. A fesztivál utolsó napján beszélgettünk Jamesszel filmekről és filmes sajtóról. Szóba került többek közt, hogy miért nem csinálnak a magyar rendezők olyan filmeket, mint a románok, hogy mi a hasonlóság Tarr Béla és a hollywoodi blockbusterek közt, és hogy miért nincs értelme ma már filmkritikát írni.

Nick James az Uránia moziban

- A Sight & Sound összeállította az elmúlt évtized harminc legfontosabb filmjének listáját. A bevezető cikkben hangsúlyozod, hogy kollégáiddal próbáltátok személyes ízléseteket félretéve, a legjelentősebb alkotásokat kiválasztani, engem viszont érdekelne, hogy melyek a te kedvenc filmjeid az elmúlt évekből.

- Ami nem került fel a listára, pedig én személy szerint nagyon szerettem volna, hogy rákerüljön, az Werner Herzog A grizzlyember-e. Herzog nagyon fontos alkotó, mégsem került fel egyik filmje sem a listára, főleg azért nem, mert a kollégáim - akik szigorúbbak nálam - úgy vélték, A grizzlyember kisebb súlyt képvisel Herzog életművében. Szerintem viszont remek. Igaz, személyes okokból is kedvelem: ez volt az egyetlen film, amit a tizenhét éves lányommal láttam és mindkettőnknek tetszett. Ráadásul Mexikóban láttuk, szóval nagyon különleges alkalom volt. Tragikus film, de közben érzékeny és képes még a halált is humorosan bemutatni.

- Használjátok a cikkben a "slow food" nyomán kreált "slow cinema"-kategóriát, amibe szerintem Tarr Béla és Mundruczó Kornél utolsó filmje, A londoni férfi, illetve a Delta is besorolható. A két rendezőben közös, hogy nem annyira a történetmesélés, a cselekmény érdekli őket, inkább egy létállapotot akarnak ábrázolni. Szerinted ez univerzális trend manapság?

- A narratíva elvetése nem csak a slow cinemára jellemző, mostanság Hollywoodban is megjelenik. Annyi narratíva bombázza az embert folyamatosan, hogy ma már nagyon nehéz izgalomba jönni csupán egy film cselekményétől, hacsak nem különlegesen jól van megcsinálva. Az ötvenes éveimben járok, megbecsülni se lehet, hány narratívát hallottam már életemben, de az biztos, hogy két-háromszázszor annyit, mint a felmenőim. A világon gyakorlatilag mindenki a narratívák szakértője, függetlenül attól, hogy hol él és mennyire intelligens, úgyhogy a filmek cselekményének egyre trükkösebbeknek és trükkösebbeknek kell lenniük, hogy a nézők ne tudják előre, hogy mi fog történni. Nem csoda, ha sok filmes úgy véli, hogy inkább egyáltalán nem foglalkozik a cselekménnyel, úgyis elég történetet ismer már mindenki. David Lynch Inland Empire című filmjében például az a szuper, hogy nincs története. Illetve persze van, de nem úgy meséli el, ahogy azt megszoktuk. De ez az egész nem újdonság, a filmesek már elég régóta kísérleteznek a narratíva elhagyásával. Még mindig áll, amit Godard mondott: minden filmnek kell legyen eleje, közepe és vége, de nem feltétlenül ebben a sorrendben.

- Említetted, hogy Hollywoodban is ez történik, tudnál erre példát mondani?

- A számítógépes játékok és a vizuális trükkök intenzitása miatt a történetmesélés a hollywoodi filmekben is háttérbe szorul. A fiatalok nem a történet miatt nézik meg a blockbustereket, hanem a látvány miatt. Ezekben a filmekben nem sztori van, hanem egymást követő látványos események. Ez pedig bizonyos értelemben a D. W. Griffith előtti filmhez való visszanyúlást jelenti. Hiszen mielőtt a mozi a történetmesélés eszköze lett, látványosság volt. Az emberek bementek a moziba és láttak mondjuk egy elefántot, amit élőben még soha, most pedig az animáció segítségével mi is olyasmiket láthatunk, amit élőben soha. Kenyér és cirkusz.

Nick James az Uránia moziban | Fotó: Hajdú D. András

- Nem tudom, mennyire ismered a magyar filmet...

- Az igazat megvallva, nem nagyon. Ismerem Tarr Bélát, Jancsó Miklóst, és az elmúlt években láttam még pár magyar filmet, de korántsem vagyok szakértő.

- Mindenesetre a fiatal román rendezők hatalmas sikereket aratnak a jelenben vagy a közelmúltban játszódó realista filmjeikkel, a magyar rendezők többsége viszont mintha nem akarna, vagy nem tudna jól foglalkozni azzal, hogy mi történik ma Magyarországon.

- Ennek talán köze lehet a magyar filmes és irodalmi tradíciókhoz is, de ami a román rendezőket illeti, őket szerintem azért érdekli ez a filmnyelv, mert Romániában szinte lehetetlen filmet készíteni, míg Magyarországon állami támogatást kapnak a filmesek. Zsűritársam, Gothár Péter mondta, hogy azt a kérdést kell feltenni, hogy a rendező belehalt volna-e, ha nem csinálhatta volna meg a filmjét. Nem tudom, a magyar filmekkel mi a helyzet, de a román filmeken általában az érződik, hogy a rendezőjük belehalt volna, ha nem csinálhatta volna meg őket, és ez kiemeli őket a tömegből.

- Beszéljünk a brit rendezőkről is: remélem, tudsz adni pár tippet, hogy kik azok a fiatal brit filmesek, akikre érdemes figyelni.

- Hú, ez nehéz kérdés! Nagy-Britanniában jelenleg a Channel 4 és a BBC ízlése dominál, és akik e két intézmény számára nem érdekesek, azok nagyon nehezen boldogulnak. Viszont, mint azt két éve Steve McQueen (az Éhség című film eredetileg képzőművész rendezője - a szerk.) is bizonyította, a képzőművészet felől megnyílt egy új út a filmek felé. Mostanában több ilyen új rendező is van, az egyikük Clio Barnard, aki a The Arbor című filmet csinálta, ami Andrea Dunbarról szól, aki egy nagyon szegény, munkásosztálybeli író volt Bradfordban húsz évvel ezelőtt. A film róla szól, de közben bemutatja az egész közeget és a korszakot, amiben élt. Félig-meddig dokumentumfilm, de van benne egy csavar: a valós személyek beszédét színészek szinkronizálják. Ez nagyon izgalmas eszköz, néha egészen zseniális.

- Sok érdekes új filmes van ma Nagy-Britanniában, pezseg a filmes élet?

- Épp ellenkezőleg. Bajban vagyunk, mert volt egy nagy robbanás, amikor sok pénz áramlott a filmiparba, amikor London nagyot fejlődött, és a város beszállt a filmfinanszírozásba, de ennek vége, se London, se a kormány nem költ már annyit filmre, és a Channel 4 és a BBC is kevesebbet, mint pár éve. Úgyhogy egyre zsugorodik a filmiparunk és egyre kevesebben kapnak lehetőséget rá, hogy filmet csináljanak. Viszont eszembe jutott még egy említésre méltó új filmes, Alicia Duffy, akinek még csak a rövidfilmjeit láttam és szerettem, de az első nagyjátékfilmjét, az All Good Children-t bemutatják a Rendezők Kéthete programjában Cannes-ban.

Nick James az Uránia moziban | Fotó: Hajdú D. András

- Egyre kevesebb embert érdekelnek azok a filmek, amikről mi itt beszélgetünk. Hogy látod a film jövőjét?

- A Cinema Journal most adott ki egy különszámot a cinefíliáról*, amiben elég egyértelműen leszögezik, hogy az olyan események, mint például az, hogy én itt beszélek a filmekről, csak olyankor jönnek létre, amikor a film válságban van. A filmrajongók ilyenkor lendülnek mozgásba, aktívabbá válnak, így reagálnak a kialakult kritikus helyzetre. Így volt ez a francia új hullám idején is, amikor mindenki halálra unta a francia mozit, és erre reagáltak. Nem tudni, hogy mit hoz a jövő, lehet, hogy nem "cinemának" fogjuk hívni azt, amiről ma beszélünk, hanem valahogy máshogy. Valaki egyszer kitalálta a "mozi"-t, ami nagyon bevált, olyannyira, hogy a "film" ma már teljesen falsul hangzik, már nem is jelent semmit, hiába jobb megnevezés és hiába fejezi ki jobban, hogy valami fontosról van szó.

- És ami konkrétan a Sight & Sound jövőjét illeti?

- Szerintem megleszünk, mert Nagy-Britanniában nincs versenytársunk, a nemzetközi konkurenciánk pedig igazából nem konkurencia: a Positif, a Cahiérs du cinema, a Film Quarterly, a Film Comment, a Cineaste, ezekkel mind kiegészítjük és kölcsönösen támogatjuk egymást. Ha valaki kiesik, a többieknek nem könnyebb, hanem nehezebb lesz. Olyan világban élünk, ahol mindenki azt hajtogatja, hogy a közönség véleménye a fontos, hogy a közönség akaratának kell engedelmeskedni, úgyhogy elfér egyetlenegy magazin, amelyik azt mondja, hogy minket nem érdekel, mit gondol a közönség, mi azt fogjuk népszerűsíteni, amit mi jónak tartunk, mert minket a film mint művészeti forma érdekel és ezt szeretjük szenvedélyesen.

- De egyre fogy azoknak a száma, akik hasonlóan gondolkodnak.

- Szerintem Észak-Európában ez mindig is probléma volt, Németországban, Hollandiában, Nagy-Britanniában mindig is inkább szórakoztató műfajként, mintsem művészetként tekintettek a filmre. Persze, ha meghal a film, hát meghal, de nem hiszem, hogy eljön az a nap. Például a technikai újításokat sokan a film gyilkosának tartják, pedig szó sincs róla. Az internetes lapok és a nyomtatott sajtó közti különbség például olyan, mint a tévé és a rádió közti különbség. A nyomtatott sajtó jelentősége csökken, de ez nem jelenti azt, hogy megszűnik; fennmarad, mert más a funkciója. Emellett szerintem a fiatalokból ellenreakciót vált majd ki a monitorbámulás: amikor az egész világ monitorokra mered, akkor már nem lesz menő a monitor előtt ülni, az lesz menő, ha valaki nyomtatott lapot olvas. Hasonlóan ahhoz, hogy a CD megjelenése és a bakelitlemez háttérbe szorulása után egy idő elteltével a bakelit visszajött, és ma a zeneipar egy szegmensének nagyon fontos részét képezi.

Nick James az Uránia moziban | Fotó: Hajdú D. András

- Amikor a szüleim fiatalok voltak a 60-as, 70-es években, mindenki megnézte a filmeket és beszélt a filmekről. Ma ez egyáltalán nincs így.

- Nem forgathatjuk vissza az idő kerekét, a film már sosem lesz olyan fontos, mint régen, mert egy film nem számít akkora eseménynek, mint régen. Amikor nagyon fiatal voltam, még úgy volt, hogy olvastál egy filmről, aztán két évig vártál rá, aztán adódott egyetlen lehetőséged, hogy megnézd. Ettől egészen különleges volt, és nem várhatjuk, hogy ma is ugyanakkora izgalmat váltson ki. De ez nem csak a filmmel van így, hanem a komolyzenével és a művészet más ágaival is. Walter Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című írásában nagyon pontosan előrevetítette ezt, és csak most szembesülünk annak a következményeivel, amiket leírt. Ez pedig a magaskultúra lehetséges halála. Persze én remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert szerintem nincs élet kultúra nélkül.

- És hogy vélekedsz a filmkritika haláláról? Alig akad olyan ember, aki a kritikák alapján dönti el, hogy megnézzen-e egy filmet. Van még egyáltalán létjogosultsága a filmkritikának?

- A filmkritikaírás legtöbbször időpocsékolás. Ha bárki hozzáférhet a legjobb magyar filmkritikus írásaihoz, miért olvasná el bárki másnak a kritikáját? Vagy egy angol ember miért olvasná el bármelyik brit kritikus írását, amikor hozzáférhet a New York Times kritikusainak az írásaihoz is? Hiszen Manohla Dargis és A. O. Scott jobb, mint bármelyik brit kritikus. Arra akarok kilyukadni ezzel, hogy valóban funkciójukat vesztik azok, akik olyan szinten foglalkoznak ezzel, hogy megmondják, péntek este mit nézz meg és mit ne. De megmarad a filmről történő írásbeli gondolkodás. A kritikusok többsége el fog tűnni, csak néhány sztárkritikus marad majd. Ami egyébként nem újdonság: a 90-es éveket megelőzően nagyon kevesen foglalkoztak filmkritikaírással, aztán volt egy nagy robbanás, most pedig visszazsugorodik ez a szakma az eredeti nagyságára.

- Nagyon megdöbbentett, amikor a Varietytől kirúgták Todd McCarthyt, pedig ő egyértelműen a sztárok közé tartozik. Miféle gondolkodásbeli változást tükröz ez?

- Ennek nincs olyan nagy jelentősége, mint hiszed, csak azt tükrözi, hogy a Variety pénzügyi gondokkal küzd. De valóban egy radikális irányváltást jelez, ami része az Egyesült Államok digitális őrületének. Most nem jut eszembe, ki mondta, de az egyik meghatározó digitális teoretikus szerint úgy kell tennünk, mint Cortésnek, és fel kell gyújtanunk a hajóinkat. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet.

----

* Az angol nyelvben rokonértelmű szóként létezik a "cinema", a "film" és a "movie". A "movie"-t mozinak fordítottuk, a "cinemá"-t és a film iránti rajongást jelentő "cinefíliá"-t meghagytuk eredeti formájában.