Egy csodagyerek nedves álmai

A kanadai Xavier Dolant nyugodtan nevezhetjük csodagyereknek, hiszen 21 éves és két éven belül a második filmje kerül bemutatásra a cannes-i filmfesztiválon. A J'ai tué ma mere-t (Megöltem az anyámat) agyondíjazták itt és a világ számos más filmszemléjén is, ezért nem meglepő, hogy a Les amours imaginaires szinte automatikusan bekerült idén az Un Certain Regard versenyszekcióba. Szép sikertörténet, de második filmje láttán leginkább annyi tűnik biztosnak, hogy Dolan egy iszonyatosan tehetséges, briliáns vizuális érzékkel megáldott srác, akinek még vagy 10 évre biztos szüksége lesz, hogy művészileg kimaszturbálja magából a homoerotikus fantáziáit és a főként Almodóvartól, Wong Kar-waitól és Christophe Honorétól merített inspirációit (nem lövöm le, de utóbbinak van egy iszonyatosan jó közvetett tiszteletadás a filmben).

Les amours imaginaires | Xavier Dolan, Niels Schneider és Monia Chokri

Nincs azzal semmi baj, hogy az említett rendezőlegendákhoz hasonlóan Dolan is vonzódik a latinos retrósanzonokra belassított cigarettázó ajkakhoz, a vörös ruhákban ringó csípőkhöz vagy a mesterségesen gerjesztett szexuális feszültséghez, hiszen filmje kortól, nemtől függetlenül esztétikai élmény, de a látvány mögül hiányzik a bölcsesség és az élettapasztalat (ellentétben például Tom Ford rendezői bemutatkozásával, az A Single Man-nel). A történet, illetve a címben szereplő képzelt szerelem nyilván önéletrajzi ihletésű, ráadásul Dolan magára osztotta a főszerepet, de a vágy tárgya - Niels Schneider akár Robert Pattinson öcsikéje is lehetne - loknijain vagy szeplős gyerektestén idéző kamera mégis azt az érzést kelti, hogy ennek a fiúnak még fogalma sincs róla, hogy mit jelent a szerelem.

Problematikus az is, hogy a két fiú-egy lány felállású szerelmi háromszögben a női főszereplő egy jó tízessel idősebbnek néz ki a srácoknál és folyamatosan klasszikus meleg-ikon filmhősnők hacukáiba van felöltözve. Pillanatokkal és hangulatokkal lehet csak igazán azonosulni, mint például, amikor az imádott fiú a The Knife Pass This On (csodálom, hogy ezt a dalt még senki nem használta filmben, bár a klipjét nehéz is lenne felülmúlni) című számára vonaglik részegen, a két szerelembolond pedig átszellemülten vetíti rá érzelmeit. A fentiek miatt viszont a Les amours imaginaires nehezen fog tudni kitörni a fesztiválokon meglehetősen kedvelt, "queer cinema" gyűjtőnéven futó melegfilmek gettójából és a nagy példakép Almodóvarhoz hasonlóan akár évtizedeknek is el kell telnie, hogy Dolant elfogadja a szélesebb mozirajongó közönség. Remélhetőleg akkorra méltóvá is válik az összehasonlításra.