Inkább dúljanak a tini hormonok!

Kicsit aggasztó, hogy Gregg Araki rendező 50 éves fejjel sem képes túllépni azon, hogy a tizenéves főhősei alsógatyájában (vagy bugyijában) turkál. Ha megnézzük az 1995-ös Elátkozott generáció-t, az 1997-es Út a pokolbá-t, vagy az idei cannes-i filmfesztiválon versenyen kívül bemutatott Kaboom című opuszt, a képlet mindig változatlan. Adott egy csapat homo- vagy biszexuális fiatal, akik a világfájdalmukon kívül csak azzal vannak elfoglalva, hogy minél több társukkal szexeljenek, majd bejön valami idióta alibicselekmény (az Elátkozott generáció-ban nácik, a Út a pokolba címűben földönkívüliek, a Kaboom-ban pedig egy titkos szekta ármánykodásai), ami érdektelenségbe fullasztja a film második felét.

Kaboom | Thomas Dekker

Pedig a Kaboom is ígéretesen indul. Izgalmas a stilizált képi világ, viccesek az elrajzolt figurák, ütősek a tinisorozatok nyelvezetét parodizáló dialógusok (egy zseniális kifejezéssel mindenképpen bővítette az angol szókincsemet: ha valakit túlzott ragaszkodás miatt akarsz megfeddni, akkor azt kell neki mondani, hogy "don't be such a needball"). A Sarah Connor krónikák John Connorjaként megismert Thomas Dekker karizmatikus metro (és persze bi-) szexuális főhőst alakít, az eddig számomra ismeretlen Haley Bennett (most utánanéztem, ő játszotta a tinisztárt a Zene és szöveg-ben) pedig különösen figyelemreméltó a vércinikus leszbi legjobb barát szerepében. Amíg csak az a téma, hogy hogyan próbálja elcsábítani Dekker az ostoba, ámde vikingisten külsejű szobatársát, addig nagyon szórakoztató a film, de amikor beindulnak az érdektelen emberrablások, gyilkosságok, és horrorisztikus álomjelenetek, elfogy a lendület a Kaboom-ból.