Javier Bardem vállára veszi a világ baját

A Bábel után újra Cannes-ban versenyez a mexikói Alejandro González Inárritu, de a Biutiful nem a szociálisan érzékeny rendező, hanem briliáns főszereplője, Javier Bardem miatt érdemes figyelmünkre.

Javier Bardem a filmben

Kevés olyan film van az idei cannes-i versenyprogramban, amiről igazán azt állíthatnánk, hogy széles körben, régóta várták. Az egyik ilyen Alejandro González Inárritu negyedik filmje, és az első azóta, hogy megvált írótársától Guillermo Arriagától, akivel korábban majdhogynem alműfajt teremtettek. A több szálon és több idősíkon futó szociálisan érzékeny drámák egyre több kontinenst behálóztak (ld. Bábel) és egyre több követőre akadtak (ld. Moodysson Mammut-ja vagy Paul Haggis Ütközések-je), de mire Arriaga bemutatta saját, igen hasonló filmjét, a The Burning Plain-t, kifulladt a stílus iránti lelkesedés. Érthető tehát, hogy Inárritutól valami újszerűt várt a közönség, amit a Biutiful-ban részben megkapunk, részben viszont nagyon nem.

Nincs idősíkokkal bűvészkedés, nincsenek hollywoodi sztárvendégek és nincs a karaktereket összekötő szerencsétlen baleset sem, de a lineárisan közel két és fél óráig folydogáló cselekmény így is könnyen felismerhetően Inárritu.

A főhős Uxbal (Javier Bardem) egy illegális bevándorlókat foglalkoztató vállalkozás feje. Felesége bipoláris őrült, így ő neveli két gyermeküket, ráadásul az első jelenetek egyikében kiderül, hogy halálos beteg; prosztatarákja van. Ennyiből máris sejthető, hogy a Korcs szerelmek, a 21 gramm és a Bábel után ezúttal sem könnyed barcelonai limonádét szolgál fel a mexikói rendező, de ambíciói (sajnos) nem állnak meg Uxbal sorsának bemutatásánál, vállára veszi a katalán főváros illegális bevándorlóinak tragédiáját is.

A város hangulatának bemutatása a film egyik legerősebb motívuma, főleg annak fényében, hogy a külföldi rendezők nagy része leragad a turista-attrakcióknál és Gaudit, sangriát, illetve könnyed flörtöket kínál a nézőknek. Nehéz nem asszociálni Bardem előző barcelonai kalandjára (Vicky Cristina Barcelona), ahol Woody Allen kamerája kedvéért adta elő a latin képregénymacsót. Inárritu Barcelonája teljesen más bestia; sötét, veszélyes és leginkább a bevándorlók vérétől, verítékétől áztatott hely. Lenyűgőző például az a jelenet, amikor a katalán rendőrség rajtaüt egy sereg afrikai utcai áruson - a kamera olyan dinamikusan száguld utánuk és közöttük, hogy az egy Bourne-akciófilmnek is becsületére válhatott volna.

Biutiful | Marical Alvarez és Javier Bardem

Sajnos ezt leszámítva az illegális bevándorlókkal a forgatókönyv is mostohán bán, nincs köztük egyetlen megjegyezhető karakter sem és ordas klisé a hazavágyódó, szomorú szemű szenegáli nő vagy a gyermekét egyedül nevelő kínai anyuka. Semmit vagy irreleváns dolgokat (van például két meleg kínai - na és?) tudunk meg róluk, ezért nehéz valóban törődni velük. Inárritura jellemző egy nem túl őszintének ható, szociálisan érzékeny szentimentalizmus, ami nem Hollywoodban ragadt rá, inkább Mexikóból hozta magával. Görcsösen próbálja meghatni és érzelmileg manipulálni a nézőt, de ha nem lenne ilyen briliáns főszereplője, sokkal feltűnőbb lenne idegesítő rendezői stílusa.

Ami viszont a főszereplőt illeti, Bardem menti a menthetőt; minden jelenetet megemel, amiben benne van és szerencsére nagyon sokban benne van. Alakítása már most biztos tippnek tűnik akár egy cannes-i színészi díjra, akár karrierje harmadik Oscar-jelölésére, és ez így is van rendjén, a Biutiful valójában miatta érdemes figyelmünkre.