Pogány Judit: A szerelemből nem lehet kiöregedni

2010.12.09. 16:05

Pogány Judit színésznő mesélt nekünk arról, hogy a mai napig rendszeresen kérik, köszönjön el a kis Vuk hangján, hogy nem érdekli, ha a nézők úgy emlegetik, mint Koltai Róbert volt feleségét, viszont rossz érzés, hogy sokan csak a filmvígjátékokból ismerik. Szóba került, hogy milyen volt a saját férjével boldogtalan házaspárt alakítani a Panelkapcsolatban, hogy milyen benyomást tett rá Michael Haneke, valamint az is, hogy miért kérték fel egy műfogsorrögzítő krém reklámozására. Szerda este az interjú jóváhagyásakor a Kossuth-díjas színésznő tőlünk tudta meg, hogy adócsalás gyanújával őrizetbe vette a rendőrség a fiát. Elmondta, hogy semmit sem tud az ügyről, és nincs hozzáfűznivalója a hírekhez.

- A telefonban mondtad, hogy gyakran csak napi két-három órát alszol. Közben két egyszemélyes darabban játszol (Pedig én jó anya voltam!, A sötétben látó tündér), és a Macskajáték-nak is majdnem minden jelenetében színpadon vagy. Hogy tudsz ilyen rohanós tempóban ráhangolódni a szerepekre?

- Egy előadásra ráhangolódni aránylag könnyen megy, utána lepörögni már kicsit nehezebb. Ráadásul van az a furcsa szokásom, hogy tíz perc alatt elkészülök előadás előtt, mert nem bírom az üldögélős állapotot, olyankor elkezdek izgulni. Ezért inkább kapkodok kicsit, szinte beesem a színpadra, ahol jó esetben megjön a nyugalom.

- A Pedig én jó anya voltam! egy nagyon kemény, feszes és szívet tépő dokumentumdráma, amelyben egy idős anyát játszol, aki egy másfél órás monológban keresi, hogy mit ronthatott el, aminek következtében imádott fia többszörös gyilkosként végzi.

- A Pedig én jó anya voltam!-mal kapcsolatban valahonnan mélységes mélyről szakad fel belőlem a közlési szándék. Nagyon szeretném elmondani mindazt, amiről ez a darab szól. Beszélni a magányról, a kiszolgáltatottságról, a szeretetvágyról, a kétségekről, az önvádról, a tehetetlenségről, arról a kínlódásról, amit ez az anya megél. És számomra az is nagyon fontos, hogy a figura bennem a nevelőanyámhoz kötődik.

- Ő adta az inspirációt a szerephez?

- A nevelőanyám tulajdonképpen háztartási alkalmazott volt édesanyáméknál, de annyira szerettük, hogy megszűnt a munkaviszony, és mint családtag élt velünk. Közben elég komoly politikai helyzeteket éltünk meg, édesapám a háború után börtönbe került, nyolc és fél éves voltam, mikor meghalt. Édesanyám nem bírta a magányt, ideg-összeroppanást kapott, édesapámmal kapcsolatos hallucinációi, rögeszméi voltak. Például égő villanynál kellett, hogy aludjunk, nehogy apa azt higgye, hogy nem várjuk. A másik variáció az volt, hogy úgy látszik, ha ég a villany, nem mer bekopogni, úgyhogy akkor meg nem gyújthattunk lámpát. Télen, délután négy órától már ott üldögéltünk a sötétben. Ezt kisgyerekként megélni borzalmas, de az anyánkról volt szó, és tudtuk, hogy beteg. Aztán bekerült a bolondokházába, mert akkor még nem létezett pszichiátria. A főorvos az akkor használható legerősebb sokkal kezelte, amitől egy év múlva már a saját gyerekeit sem ismerte meg, és gyógyíthatatlanná nyilvánították. Akkor maradt nekünk a nevelőanyánk, Eta, aki megpróbált mindent kézben tartani. Két elemit végzett, kemény, erős, székely magyar lány volt, csodálatos jellemmel. Végül férjhez sem ment, egész életében másokat szolgált, másokért élt. Amikor születtem, ő már ott volt nálunk, és mikor végül összeesett, én kaptam el, és az ölemben halt meg. Hihetetlen kötődés volt közöttünk.

Fotó: Nehéz-Posony Kata
A Pedig én jó anya voltam! című előadásban

- Az ő jelleméből milyen elemeket építettél Molnárné figurájába?

- Fél évvel a darab bemutatója előtt halt meg, akkor még egészen friss és éles volt bennem a képe, a hiánya és a fájdalom. És amikor próbál az ember, mindig súg az ösztön. Etának időskorában különös szokásai lettek. Tőle láttam például, hogy ha átönti az ember a lecsót egy nagyobb befőttesüvegből egy kisebbe és az lecsorog, akkor körbe lehet nyalni az üveget, vagy a lehulló morzsákat gyorsan be lehet rugdosni az asztal alá. Ezeket a kis ízeket tehát nem magamtól találtam ki, hanem félig tudatosan, félig ösztönösen építettem bele a darabba. Az sem véletlen, hogy az ő retiküljét használom, az ő ruhái lógnak a díszletszekrényben. Behordtam oda még a konyhai eszközeit is.

- Hogy tudtál ebben a próbafolyamatban együttműködni a darab rendezőjével, Anger Zsolttal?

- Egészen csodálatos volt, ahogy Zsolt - aki korban, ha unokám nem is, de a fiam feltétlenül lehetne - minimum annyit tudott a magányról, a kiszolgáltatottságról és az öregkorról, mint én. Hihetetlen, hogy a fiatal agyával hogy tudott ennyire mélyen belehelyezkedni ennek az asszonynak a helyzetébe. Döbbenetesen jól tudtunk együtt gondolkodni. Ő találta ki az egész folyamatot, ahogy a darab elején még nem tudjuk, hogy mire készül Molnárné, csak azt látjuk, hogy tesz-vesz, és majd a végére áll össze a kép. A cselekvések sorrendjét ő találta ki, azt pedig zömében én, ahogy ezek zajlanak. De mindig kitisztázta, ami sok volt. Mert én egy kicsit túlmozgásos típus vagyok, többet gesztikulálok, mint amennyi jó lenne, és ha olyan a szerep, akkor ezt le kell fegyelmezni.

- Igaz, hogy annak idején te hallgattad meg, mikor segédszínésznek jelentkezett Kaposvárra?

- Babarczy Lászlónak, aki az akkori igazgató volt Kaposváron, el kellett utaznia Pestre, és rám bízta az aznapra behívott fiatalok meghallgatását. Hozzátette, hogy már bőven van a társulatnál kicsi, alacsony és furcsa személyiség, úgyhogy inkább működőképes emberben gondolkozzunk, aki tud egészségesen bejönni, hangosan megszólalni és normálisan járni. És akkor hihetetlenül egészségesen bejött egy szőke fiatalember, megszólalt, és tudott futva vagy kiabálva kimenni. Aztán egyszer csak átütött, hogy nála nem csak működőképesség van, hanem tehetség is. Rögtön beválasztottam, és Babarczy felvette. Mikor még aránylag új volt a színháznál, épp az Állatfarm-ot próbáltuk Orwelltől, és egy macska, a színház nézőterén, az erkély dobogórendszere alá szülte a kiscicáit. Elintéztem, hogy hadd maradjon, amíg szopnak a kicsik, de aztán kitették, én meg mentem a parkba minden éjjel előadás után megetetni. Egyszer Anger Zsolt jött a színház parkján keresztül, és kicsit bizonytalanul odaköszönt. Én a fehér kecskeruhában, szakállal, szarvval a fejemen, kis tálkával a kezemben ciccegtem. Aztán bement a színházba, és mesélte, hogy valami nem stimmel a Pogánnyal, mert fehér ruhában járkál a parkban és cicceg. Ott meg már csak legyintettek, mondván, hogy csak a macskát eteti. Ő elsősorban arra emlékszik, hogy így született az ismeretségünk. Aztán láttam őt Kaposváron néhány előadásban, egyszerűen zseniálisnak. Egy óriás lett ebből a szőke fiatalemberből.

Fotó: Gordon Eszter
Anger Zsolttal a Finitó-ban | Fotó: Gordon Eszter

- Később te kérted fel, hogy rendezze meg a darabot?

- Sok éven át nem találkoztunk. Aztán újra felmelegedett a barátságunk, mikor az Örkényben együtt játszottunk a Vízkereszt, vagy amit akartok-ban és a Finitó-ban. A Pedig én jó anya voltam!-mal pedig az volt a gond, hogy az egy olyan darab, amelyben a rendező a társam kell, hogy legyen. Elkezdtem egyre inkább azt érezni, hogy az Anger lenne, akivel együtt tudnék gondolkodni, hiszen a közös próbáink minden pillanatában éreztem, hogy hasonlóan látjuk a világot és hasonló az ízlésünk. Az anyagot Vajda István gyűjtötte, magnóval riportokat készített. Mikor először olvastam, azt éreztem, hogy nem szabad akárkivel és bármikor megcsinálni, csak amikor eljön az ideje. Már öt éve játsszuk a Pinceszínházban telt házzal.

- Most az Ingmar Bergman szövegkönyve alapján készült, Dúl-fúl és elnémul című darabot próbálod az Örkényben, Gigor Attilával, A nyomozó rendezőjével.  Neki még nincs túl nagy színházi gyakorlata, milyen vele a közös munka?

- Végtelenül határozott, érezni, hogy kemény ember, de olyan együttléteket teremt, hogy soha sincs körülötte feszültség. Bámulatosan hangolódik a társulatra, jó rá hallgatni. Ha kér tőlem valamit, hiszek neki, mert amikor a többiek játszanak és nézem a próbát, látom, hogy jó irányba tart minket.

- Bergman a darab főhősét csodált nagybátyjáról, Carl bácsiról, a kissé hibbant feltalálóról mintázta, és életének azt az epizódját dolgozza fel, amelyben utolsó fellángolásaként eljegyzett egy nála harminc évvel fiatalabb tornatanárnőt. Te a produkcióban két szerepet játszol, az egyik Carl mostohaanyja, a kis Bergman nagymamája, akiről az önéletrajzban elhangzik, hogy uralkodni vágyó vén boszorkány, hogy kemény, mint a kő, ugyanakkor az is, hogy gyengéd és ösztönösen megértő. Milyen lesz ez az asszony a darabban?

- Talán a társadalmi helyzete miatt ez tényleg egy kemény ember, és azt akarja, hogy az ő akarata teljesüljön. De valamiért a tehetségre igenis fogékony, és a tehetségnek enged. Carl huszonhat éves volt, amikor a mostohaanyjához került. Ebben az asszonyban kialakult egy nagyfokú érzékenység a fiú tehetsége iránt. Carlt mindenki ütődöttnek tartja, mert mindig feltalál valamit és küzd érte, még akkor is, ha teljesen értelmetlen. Végül, amikor a nőnek döntenie kell, hogy mindenáron hazaviszi-e és a pártfogása alá helyezi ezt az ideggyenge embert, vagy hagyja őt, akkor látja, hogy azzal a fiatal lánnyal, akivel most van, tényleg boldog, és ha elveszi tőle a lehetőséget, hogy az élő némafilmet, amire készül, megoldja, akkor rosszat tesz vele. És ekkor képes engedni, lemondani a saját akaratáról.

Fotó: Gordon Eszter
Gálffi Lászlóval a Dúl-fúl és elnémul próbáján | Fotó: Gordon Eszter


- A darabban, a humor és az irónia mellett, ott bujkál az elmúlás is, hiszen nem sokkal az utolsó szerelem után Carl bácsi meghal. Örkény Macskajáték-ában pedig Orbánné az, aki az öregséggel, az öregedéssel harcol a maga módján.

- A Macskajáték-ban inkább az a megrázó, hogy a szerelemből nem lehet kiöregedni. Ez valami katasztrófa. Mert attól kezdve, hogy az ember elér egy bizonyos kort, már megalázó, ha ezt kimutatja és elárulja magáról. Fiatalkoromban én nagyon szerelmes típus voltam, képes voltam fűbe-fába beleszeretni. De próbáltam ezt úgy kezelni, hogy komoly bajokat ne okozzak. Na most amikor az ember öregkorában érzi azt valakivel kapcsolatban, hogy "hú, de helyes", akkor azt már magában kell tartania. Orbánné saját magának sem akarja bevallani, hogy szerelmes. Aztán, mint az őrület, úgy tör rá a felismerés, és végül tudomásul kell vennie az érzéseit. Elmúlt már hatvanöt éves, képtelen uralkodni magán, és megalázó helyzetek sorozatát vállalja be, mert úgy küzd azért az emberért, akit szeret.

- Több változtatás történt a darabban az eredeti drámához képest.

- Gáspár Ildikó, a színház dramaturgja, olyan anyagokat emelt a kisregényből a színdarabba, amelyektől Orbánné karaktere még mélyebb lett. Ez egy hatalmas ajándék. Ahogy az is, hogy Molnár Piroskával és Csomós Marival játszhatom. Az eredeti szereposztásban Végvári Tamás alakította Viktort, a kiöregedett operaénekest. Végvári Tamás csodálatos ember volt, ő volt ennek a társulatnak a bölcse. Most Jordán Tamás vette át a szerepét.

Fotó: Gordon Eszter
Molnár Piroskával a Macskajáték-ban | Fotó: Gordon Eszter

- Előadás előtt hallottam, ahogy az egyik néző bevallotta a barátnőjének, hogy nem tudja, ki az a Pogány Judit. Erre érkezett a válasz: "tudod, a Koltai felesége". Nem zavaró, hogy sokan így azonosítanak?

- Most már csak azt hallom néha, hogy "tudod, aki a Koltai felesége volt". De nem törődöm vele.

- A Koltai Róbert rendezte filmekben megformált epizódszerepek következménye is lehet, hogy rád ragadt ez a másodhegedűs besorolás.

- A Robinak teljesen más pályája volt, mint nekem. Ő mindig óriási közönségsikert aratott, én meg sokkal többet játszottam drámákban. Csakhogy a Koltai-féle vígjátékokat, majd később a harmincas évek magyar vígjátékainak remake-jeit, a Hyppolit-ot és a Meseautó-t, sokkal többen látták, mint ahányan színházba járnak. Majdnem harminc évig voltam Kaposváron, ahol hiába játszottam el sorozatban a világirodalom híres szerepeit, mert ezek csak egy szűk réteghez jutottak el.

- Először egy egyetemi beszélgetésen láttalak magánemberként, és emlékszem, hogy többen meglepődtek, hogy mennyire jó humorod van. Mintha már eldöntötték volna, hogy a családban kinek van humora, és az a Koltai. Te érezted, hogy így állnak hozzátok az emberek?

- Egész pályám alatt éreztem, és egy picit sem érdekelt, mert hajszálpontosan tudtam ennek az okát. Robinak lételeme volt, hogy a közönség imádja. Persze játszott ő is drámákban Kaposváron, például a Mester és Margaritá-ban nagyszerű Pilátus volt, de azt megint csak kevesen látták. A széles közönség pedig az Indul a bakterház-ból és a vígjátékok sorából ismeri. Ez így természetes. Engem meg sosem vett le a lábamról a közönségsiker, mindig jobban vonzott a szakmai siker, hogy az ország legjobb rendezőivel dolgozhattam, hogy csodákban vehettem részt.

Forrás: [origo]
Koltai Róberttel a Panelkapcsolat-ban

- A Tarr Béla rendezte Panelkapcsolat-ban fiatal házasokként játszottátok el a boldogtalan lakótelepi párost.

- Magyarországon a Panelkapcsolat-ot is csak egy egészen szűk réteg látta. Szerintem talán két hétig ment a mozikban. Egy ilyen filmmel nem lehetett itthon közönségsikert elérni. Aki látta, csodálatosnak tartotta, de az úgynevezett széles közönségréteg nemigen ül be ilyen filmekre. Tarr Béla például hamarabb lett ismert és sikeres külföldön, az egész világon, mint itthon.

- Ha jól tudom, ebben a filmben Tarr szituációkat adott meg, amelyekben nektek kellett párbeszédeket rögtönöznötök.

- Igen, szövegkönyvet, tehát párbeszédeket nem írt. Valószínűleg látott már minket együtt színpadon. Tudta, hogy képesek vagyunk egy stílusban játszani, bízott az improvizációban, és abban, hogy különös kapcsolat jön létre köztünk.

- Hogyan hatott a játékotokra, hogy az életben is egy pár voltatok?

- Sokan, amikor megnézték a filmet, teljesen azonosítottak minket a filmbeli házaspárral. Mondták, hogy biztos önmagamat adtam. De hát hogy adhattam volna önmagamat, amikor életemben nem voltam bezárva négy fal közé, két gyerekkel, kétszer gyesen. Egy fiam született, de akkor sem mentem gyesre. Nem voltunk azonosak a szerepekkel, ez egy félig tudatos, félig ösztönös létezés, amire alkalmasak voltunk. Mind a ketten csodálatos pillanatokra hangolódtunk rá, és pontosan éreztük a másik gondolatait.

Fotó: Gordon Eszter
Esztergályos Cecíliával az Ajándék ez a nap-ban

- Az Ajándék ez a nap, Gothár Péter első nagyjátékfilmje, amelyből nekem a megcsalt feleség és a férj szeretője közötti rendhagyó kapcsolat a legemlékezetesebb, ahogy ez a két boldogtalan nő egymásra talál. A filmvégi közös italozás és bizarr éjszaka során elhangzó beszélgetés hihetetlenül természetesnek hat közted és Esztergályos Cecília között. Mennyi volt ebből a rögtönzés?

- A forgatókönyvet Bereményi Géza írta, de a végén, a presszóbeli, pultnál rumozós jelenetben eredetileg teljesen más szöveg lett volna. Gothár Péter a felvétel előtti estén mondta el Bereményi Gézának, hogy ott mit is szeretne hallani. Ezt a szöveget a helyszínen kaptam meg, úgyhogy hirtelen tanulással és kis improvizációval kellett megoldani.

- Egy interjúban beszéltél arról, hogy az idő múlásával úgy változott a megjelenésed, hogy egyszer csak kislányból néni lettél. Ez a filmszerepekre is igaz, hiszen a 79-es Ajándék ez a nap-ban és a 82-es Panelkapcsolat-ban alakított fiatalasszonyokat a 88-as Eldorádó nagymama figurája követi. Ez egy, a visszafogottságában is fontos és erős karakter.

- A férfi, Eperjes Károly alakításában, a maga céltudatos és határozott énjével éli az egész történelmet és az életet, de ez a kapcsolat és kötődés a feleségéhez hihetetlenül erős, és mindvégig ott van a háttérben.

Forrás: [origo]
Eperjes Károllyal és Tóth Barnabással az Eldorádó-ban

- Tavaly említetted, hogy az utolsó szép filmes emléked a Kalandorok-hoz fűződik, amelyben Pados Gyula operatőrrel dolgozhattál. Ennyire fontos számodra az operatőr személye egy forgatáson?

- Nagyon fontos. A rendező mondja meg, hogy mit kell eljátszanom, de az operatőrrel csak összenézünk, és tőle tudom meg, hogy mekkora a képkivágás, és hogy ő a kamerában mit lát. Például Szász Péterrel forgattunk egy tévéfilmet, amelyben nekem robogó vonatból kellett kimásznom, és az ablakba kapaszkodva, a vagon peremén menni tovább. És láttam, hogy a kamera nem jön velem, hanem csak a kezemet veszi, és akkor ránéztem Bornyi Gyulára, az operatőrre, és innentől kezdve tudtam, hogy a kézfejemre kell koncentrálnom, azzal kell eljátszanom mindent. Mindig lesem az operatőrt, mert rászorulok, és kíváncsi is vagyok a véleményére.

- A kilencvenes évek elején játszottál Michael Haneke A lázadás című filmjében. Végül nem látogatott meg a Csepel-szigeten?

- Ő csak kérdezte, hogy hol lakom, én meg mondtam, hogy egy szigeten, ettől teljesen elájult, és szerette volna látni. De mondtam neki, hogy ez a sziget nem olyan sziget, mint amilyenre ő gondol. Az a munka egy kivételes ajándék volt. Akkoriban Magyarországon őt még nem jegyezték. Hét hónapra leállt a forgatással, mert nem volt meg az egyik női szereplője, és akkor talált meg engem. Akkor már megnézte az összes lengyel és csehszlovák színésznőt. Amikor megérkeztem, meghívott hozzájuk haza, és megmutatta két korábbi filmjét videón. Az egyikben egy disznóölő puskával lelövi egy diákfiú a szerelmét, és nincs rá magyarázat, hogy miért (ez a Benny videója című 1992-es Haneke-filmben történnik - a szerk.).

- Mit gondoltál róla ezek után?

- Azt éreztem, hogy az egész anyag, amit látok, hihetetlenül kiüt. Majdnem megfulladtam a döbbenettől, és éreztem, hogy ez az agy, ami neki van, nálam nyerő.

Forrás: [origo]
A Kalandorok című filmben

- Többször elmondtad, hogy szerinted a nagyfokú empátiád miatt lehetsz színész. Végig hittél benne, hogy ez a képesség elég lesz a színészi pályához, hogy lesz lehetőséged megmutatni, mire vagy képes?

- Nem tudom, hogy miben hittem. Például amikor 1966-ban, a kaposvári színház élére egy eredeti foglalkozása szerint pék került igazgatónak, akkor fogalmam sincs, hogy mi az az erő, ami miatt nem hagytam abba és nem mentem el. Mondjuk, akkoriban volt egy remek rendező, Horváth Jenő, akit gonosz Horváth Jenőnek csúfoltak, vagyis G. Horváth Jenőnek, mert olyan mértékben nem bírta elviselni a tehetségtelenséget, hogy bármikor elküldött egy primadonnát kalauznőnek. Én akkor állandóan fekete, testhezálló, szűk trikókban jártam, és feketére festettem a hajam, hogy hátha attól érdekesebb leszek. A Horváth Jenő pedig az egyik próbán kiemelt a karból, és azt mondta, hogy "az a kis fekete jöjjön ide előre". Na, akkor pár évre oda-vissza tudtam, hogy jó, amit csinálok, hogy jó úton járok. Aztán 1968 őszén leszerződött Zsámbéki Gábor Kaposvárra, és amikor életében először látott, a János vitéz egy elég gyenge előadásában, akkor azonnal kiemelt, és onnantól kezdve folyamatosan osztott rám szerepeket.

- Nemrég került a mozikba a Bogyó és Babóca, amelyben az összes szereplő hangján te szólalsz meg, a korábbi generációk pedig a Vuk-ban és a Szaffi-ban hallhatták a hangodat.

- Nagyon fontos része a pályámnak, amit gyerekszerepekben töltöttem. Persze ez is a munkámnak az a része, amit a széles közönség ismer, pedig maximum pár százalékát jelenti az alakításaimnak. Az mindig furcsa volt, hogy ha valaki ismeri is a nevemet, csak a gyerek- vagy a vígjátéki szerepeim miatt. De azért ez már változik.

Részlet a Vuk című filmből

- Nagyon pontosan és érzékletesen tudsz felidézni eseményeket, történeteket. Sosem gondoltál arra, hogy megírd az élményeidet?

- Az igaz, hogy színesben emlékszem mindenre, de jól írni azért nagyon nehéz. Írni pontosan kell, én pedig szószátyár módjára beszélek, ami ha papírra kerül, szörnyű. Meg aztán az íráshoz idő is kell, és nyugalom. Nekiülni és engedni, hogy szülessen.

- Dömötör András rendezte a Kihagyhatatlan című előadást a társulat improvizációit felhasználva. Valóban megtörtént, hogy felkértek egy műfogsorrögzítő krém reklámozására?

- Ez egy megtörtént eseményből indult. Az Andris azt kérte, hogy gondolkozzunk és keresgéljünk, hogy mi az a téma, amit alkalmasnak találnánk az előadásba. Én arra jutottam, hogy ez az, ami számomra egészen hihetetlen történet. Behívattak a színházban a titkárságra, hogy reklám-ügyben kerestek, én meg mondtam, hogy reklámot még soha életemben nem csináltam, kimaradt, mit csináljunk, most már nem fogom elkezdeni. De kértek, hogy mondjam le én. Akkor beszéltem telefonon egy fiatal hölggyel, és kérdeztem, hogy milyen reklámról lett volna szó, és akkor közölte, hogy műfogsorragasztó, majd hozzátette, hogy azt is tudnia kell, milyen terméket használok, mert csak azzal tudnak együtt dolgozni, aki az övéket. Akkor mondtam, hogy nincs műfogsorom. Majd végigpörgettem magamban, hogy vajon miből gondolhatták, hogy van. Rájöttem, hogy a Finitó-ban van egy jelenetem, amikor a lányom rám szól, hogy tegyem be a fogaimat, és akkor úgy csinálok, mint aki berakja a műfogsorát. De azért elképesztő, hogy akad olyan naiv néző, aki ezt elhiszi. A Kihagyhatatlan-beli végkifejlet, miszerint kihúzatom a fogaimat, hogy alkalmas legyek a munkára, már csak a Dömötör Andris továbbgondolása volt. A másik téma, ami engem izgatott, hogy ilyen idős koromban, még mindig előfordul, hogy megkérnek, mondjak valamit kis Vuk hangján. Nincs fél éve, hogy ez megint megtörtént velem, így ezt is felhasználtuk a jelenethez.

Fotó: Gordon Eszter
A Kihagyhatatlan című előadáshoz készült promókép

- Milyen feladataid lesznek jövőre?

- Azt gondoltam, hogy a Dúl-fúl és elnémul bemutatója után majd lesz egy kis szünet, de januártól Bagossy László rendezésében kezdek próbálni, Dürrenmatt János király-ában. Különben Bagossy László írta és rendezte öt évvel ezelőtt A sötétben látó tündér-t, és már írás közben rám gondolt mint háromezer éves tündérre, aki az egészet elmeséli, és az összes szereplő helyett beszél. Nagyon szeretem ezt a produkciót, és különösen örülök, hogy újra együtt dolgozhatok vele.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK