Igazi keménység - kritika A félszemű című filmről

A félszeműben a Coen fivérek egy klasszikus westernt szedtek elő és csináltak belőle egy csodálatos filmet. Egyszerre kőkemény, kérlelhetetlen és varázslatos: a sötét erdőben, hópelyhek között vágtázó lovasok távoli, mesebeli tájakat idéznek, a következő pillanatban pedig szíven üt a whiskygőztől bűzlő, aranyszívű emberség. Többször is meg kéne nézni, annyi minden van ebben a látszólag egyszerű, puritán történetben.

Jeff Bridges A félszeműben

Lágyan hullanak a barnás, meleg fényben világító hópelyhek a kemény, fagyos, téli földre. Egy holttest fekszik a földön, a gyilkosa messze jár. De a halott lánya bosszút esküszik. Tizennégy éves, de nem fél semmitől, csak a gyász és a düh hajtja. Felfogad egy félszemű, részeges, lepattant békebírót, és ketten a menekülő gonosztevő nyomába erednek. A lány addig nem nyugszik, amíg kézre nem keríti apja gyilkosát. A félszemű (True Grit), a Coen testvérek legújabb filmje ebből a kemény, emberfeletti dühből szerzi erejét és kíméletlenül végiggörgeti hőseit a bosszútörténet minden stációján. Az első pillanattól kezdve biztos kezekben vagyunk, mert A félszemű világában nincs véletlen, nincs üresjárat, nincs olyan, hogy valahogy ne legyen. Mesebeli vándorlással, kínokkal és veszélyekkel menetelünk a végkifejlet felé, ami pedig olyan prózai, egyszerű és minden pátosztól mentes, hogy az maga a varázslat.

A félszemű remake; Coenék merészen egy 1969-es western-klasszikushoz nyúltak, ami annak idején Oscart hozott John Wayne-nek és bár a hollywoodi western hőskorának vége felé készült, életvidám lórúgásokkal emlékeztette a nézőket a műfaj erejére. Ma westernt csinálni mindig többet jelent, mint ötven évvel ezelőtt: most stílusgyakorlat, retró-hommage, kikacsintó poénkodás, többrétegű stencilbe csomagolt üzenet a jelenről. Ethan és Joel Coen azonban azzal nyűgözik le a nézőt, hogy még komolyabban veszik a westernvilágot, a vadnyugat kegyetlen valóságát, mint az 1969-es eredeti. Hajszálpontosan követik a műfaj szabályait; nem akarnak mást, csak egy minden feleslegtől megtisztított, kőkemény westernt. A félszemű-t áthatja a profizmus és az a maximalizmus, ami a minimálból táplálkozik: legtöbb jelenete csodálatosan fényképezett, pontos és hatásos kamaradráma. Apró rezdülések, nyelvi finomságok és beszédes tekintetek - ezekből áll össze a történet.

Nincs is sok szereplő. Ellentétben John Wayne one-man show-jával, itt a történet főszereplője a tizennégy éves, bosszúszomjas Mattie, akit egy tizennégy éves ismeretlen, Hailee Steinfeld alakít. Mattie egy olyan embert keres, akiben megvan a "true grit", az igazi keménység ahhoz, hogy elkapja apja gyilkosát. A magyar fordításban elvész a cím kettőssége: ez a történet éppen annyira szól egy elszánt, konok tizennégy éves gyerek vasakaratáról, mint félszemű, minden hájjal megkent segítőjéről. Steinfeld játéka figyelemreméltó: egy olyan karaktert kelt életre, aki papíron halálidegesítő, ugyanazt a mondókát ismételgető, humortalan gyereklány, de őt nézve a vásznon előbújik Mattie sebezhetősége, szigorúan befont varkocsa mögé bújtatott lágysága, embersége. Nem játssza túl a gyászt és nem fordul át erején felül erőlködő cuki kislányba sem.

Mattie odalán Rooster Cogburn, a félszemű békebíró lovagol, Jeff Bridges öblös hangján köpködi a szavakat. Bridges csodálatos az iszákos, félelmetes pisztolyhős hírében álló Cogburn szerepében, aki előbb tüzel, aztán gondolkodik, de aki ugyanilyen határozottsággal rúgja három méterrel arrébb a lovat kínzó kissrácokat a tornác széléről. Ha Mattie a film hajtóereje, Bridges a mesebeli alak, a varázs érintésű garabonciás, aki a háztetőn kuporogva az éjszakában régi történeteket ránt elő a kabátujjából és aztán, a film egyik legszebb jelenetében öt percen át lovagol, zihál hegyen-völgyön, sötét erdőn át, hogy megmentse társát. Bridges úgy játssza el a koros, elhízott békebírót, hogy szinte érezni áporodott, whisky-bűzét, miközben klasszikusan hatalmas szívet takargat pecsétes zubbonya alatt.

Jeff Bridges és Hailee Steinfeld A félszemű-ben

A klasszikus szó gyakran eszembe jutott A félszemű közben, annyira kerek és teljes ez a film. Hol van akkor Coenék híresen kifacsart, fonák egyedisége? Talán a harmadik útitárs, a rátarti texasi lovas járőr, LaBoeuf karakterében, akit Matt Damon játszik, csinos bajusszal. Ha nem lehet dönteni Steinfeld és Bridges kiváló játéka között, melyik ragadja meg legjobban a nézőt, Damon finom mellékszerepe ugyanolyan zavarbaejtően hibátlan. LaBoeuf jósága nem magától értetődő, mint Cogburné, az ő embersége ott születik meg, a vásznon, a film alatt. Félúton lehet belőle sértett áruló, eltökélt szerelmes, cinikus erőszakoló, bármi. Egyikre sem fogadnék, bizonytalanságban tart a karakter. Damon úgy játszik, hogy játszik a nézővel. Megvillantja a lehetőséget, aztán átalakul valami mássá. Így lesz A félszemű-ből klasszikus, kerek western és izgalmas, kiszámíthatatlan játék.

Hailee Steinfeld és Matt Damon A félszemű-ben

A lezárás mesteri. Látszólag puritán, kopár a vég, és szép, klasszikus a keret: ugyanúgy hullanak az egykedvű hópelyhek egy halott felett, ahogyan annak idején elkezdtük a történetet. Mégis, minden, amit addig láttunk idő közben megtelt érzelemmel és a gyász, amit érzünk, nem az első képek diktált, elmesélt, ésszerű gyásza, hanem azért szól, aki hozzánk nőtt az eltelt két órában. Ez a gyász a miénk.