Cannes: Itt a világvége, de jól vagyunk

2011.05.19. 2:03

Lars von Trier azt ígérte, hogy egy gyönyörű filmet hoz idén a Riviérára, ami a világvégéről szól. Ezt az ígéretét maradéktalanul betartotta, csak elfelejtette jelezni, hogy elébiggyeszt egy másik filmet is, ami leginkább a Dogma-mozgalomra kacsint vissza. Jó hír azonban, hogy az első ránézésre össze nem illő két film (azaz két rész) egyaránt kiváló, ráadásul némi gondolkodás után arra is rájöhetünk, hogy miért tartoznak össze.

Forrás: cannes-i filmfesztivál

A Melancholia két nővér története, pár nappal a Föld és a címszereplő bolygó összeütközése előtt. Justine (Kirsten Dunst) épp házasodni készül, de instabil és depresszióra hajlamos, míg nővére, Claire (Charlotte Gainsbourg) enyhén kontrollmániás, de mindennél fontosabb számára a családja. A két testvér teljesen eltérően reagál a világvége közeledtére, de ennyire ne szaladjunk előre, hiszen előtte a filmvásznon látott legfurább esküvők egyikén megismerhetjük egész habókos famíliájukat. A szereposztás láttán minden filmrajongó a nyálát csorgathatja, hiszen a von Trier-veteránnak számító Stellan Skarsgardon (ráadásul a True Blood-ból ismert fia, Alexander is látható az egyik fontos szerepben) és Udo Kieren (parádésan kattant ötlet volt őt megtenni a hivatásos esküvő-szervezőnek) kívül itt van briliáns mellékszerepben Charlotte Rampling, John Hurt és Kiefer Sutherland is.

Forrás: cannes-i filmfesztivál 

Hogy von Trier mindig a lehető legjobbat hozza ki színészeiből, ott is megmutatkozik, hogy az izgő-mozgó kézikamera telhetetlenül időzik az arcukon, de nincs egyetlen hamis rezdülés, fintor sem, mindegyikük karaktere képes a rendelkezésükre álló pár percben is kiteljesedni, érdekessé válni. Mondanom sem kell, hogy a kéjesen kínos lakodalomban Kristen Dunst is jobb, mint valaha, bár lehetetlenség nem eljátszani a gondolattal, hogy milyen lett volna a Melancholia, ha az eredetileg kiszemelt (és összességében lényegesen izgalmasabb színésznő) Penélope Cruz kapja meg végül a főszerepet.

A hétköznapibb embernek feltüntetett nővért alakító Gainsbourg szerepe hálátlanabb, egyrészt mert élénken él még bennünk kompromisszumot nem ismerő, bátor játéka az Antikrisztus-ból (amiért két éve itt Cannes-ban a legjobb női alakítás díjat is elnyerte), másrészt pedig ő a film második felében kerül előtérbe, amikor sokkal kevesebb minden történik, mint a lagzin: lényegében csak várják az elkerülhetetlennek tűnő apokalipszist.

Forrás: cannes-i filmfesztivál 

A világvége filmes ábrázolása általában koszos és lehangoló, von Trier azonban lenyűgöző képekkel dolgozik és esze ágában sincs megcsappant szereplőgárdáját elvinni a csodásan zöldellő kastélykertből és golfpályáról. A festményszerű képek az Antikrisztus látványvilágát idézik (különösen a hulló jégeső és a szabadban meztelenkedő főhősnő - Kirsten Dunst egyszer azt nyilatkozta, hogy csak Almodóvar kedvéért lenne hajlandó levetkőzni, de úgy látszik a spanyol rendező múzsája által visszautasított szerep kapcsán is elmúlt a szemérmessége) de röpke két év elteltével egyébként óriási változás érzékelhető a meglepetésekre mindig képes rendező stílusában.


Nyoma sincs a szenzációra éhes provokatőrnek a kamera mögött (ezt a szokását ezúttal csak a sajtótájékoztatóra tartogatta) aki botránykeltés mögé rejti a súlyos depresszióját. A Melancholia végkicsengése lehet bármilyen negatív, akkor is egy magabiztos, újra önmagára talált rendező izgalmas és érett munkája, ami egy eddig is nagyon magas színvonalú filmográfia újabb csúcspontja.