Szűz szemmel a moziban - a Micimackó kritikája

A Filmklub újságírója beavatta gyerekeit a mozi misztériumába, és rajtuk tesztelte, hogy mit értenek a háromévesek az új Micimackó-filmből.

Micimackó

Eszembe nem jutott volna még a hároméves gyerekeimet (igen, ikrek) moziba vinni, bár otthon már simán végigülnek másfél órát a tévé előtt - ha épp nincs erőnk véget vetni neki hamarabb. De mégiscsak más tízperces Kockásfülű nyul-akat, Sam, a tűzoltó-részeket, vagy Kisvakond-epizódokat nézni, miközben elkalandozhat a tekintet, lehet tornázni az asztalon, össze lehet verekedni a kanapén, és meg lehet vitatni, hogy mi történik a mesében. És nincs sötét, nem ordít a hangszóró, nem villódznak a fények. Éppenséggel nyugi van.

Erre valaki a Fórum Hungary forgalmazónál azzal a zseniális marketingfogással állt elő, hogy "Legyen ez gyermeked első moziélménye!". Mármint az új Micimackó-film. Mi meg persze bedőltünk neki, készültünk rá, és számoltuk vissza a napokat. Mert ha van valami, ami igazán ártalmatlan és szerethető; nem ízlésromboló és ostoba, akkor az a Micimackó. Természetesen az előzetest lecsekkoltuk az interneten, de ettől csak még lelkesebben vártuk a vetítést: nem egy csillogó-villogó, harsány színekben pompázó, idétlen hangokon affektáló, félperces snittekre szabdalt animációs filmnek ígérkezett, hanem egy klasszikus rajzfilmnek.

A gyerekek első moziélményét átélni madnem olyan, mintha a saját első mozis kalandunk volna. Tapasztalt szülő-barátaink ugyan mosolyogva figyelmeztettek, hogy húsz percnél nem fog tovább tartani számunkra, de mi hittünk benne, hogy a végéig kiélvezzük. Mások is hasonló izgalommal jöhettek, mert a közönség fele hasonló korú gyerekekből állt, sőt, még kétévesforma kicsiket is láttam.

A vetítés a Verdák 2 előzetesével kezdődött, és később kiderült, hogy mélyebb nyomot hagyott a fiúkban, mint az utána vetített rövidfilm. A Nessie balladája című versbe szedett, állatos történet minden egyes elemét az Oscarra jelölt Hopszahopp-ról koppintották. A lényeg persze mégis csak a Micimackó.

Ahogy az előzetesből kiderült, a film látványvilága lenyűgöző, éppen azért, mert nem az amerikai ízlést tükrözi, hanem a tradicionális angolt. Mintha csak Beatrix Potter veteményesében, és tájain bandukolnának az eredeti Milne-figurák, és az ő meghitten ódon kunyhóiban éldegélnének. Semmi sincs bemázolva egyetlen durva színnel, hanem mindennek vannak árnyalatai. Nem akarják lemodellezni, aztán felturbózni a valóságot, hanem felidéznek egy régi, naiv világot művészi igénnyel. Kifinomult, úri ízlésről tanúskodik minden.

És egyáltalán nem ósdi, tele van merész ötletekkel. Az egyik legalapvetőbb, hogy a kép sokszor kitágul, és látjuk magát a mesekönyvet, aminek az illusztrálására szolgál. A figurák kifickándoznak belőle, és lebucskáznak a szövegbe, szökdécselnek a betűkön, vagy épp összekócolják a sorokat. Amikor pedig fantáziálni kezdenek, egy zsírkréta-textúrájú, fekete hátterű világba csöppenünk, az eredeti figurák gyerekrajz-változatával. Modern és nosztalgikus élmény egyszerre.

A történet három epizódból áll: Füles farkának elvesztéséből; Róbert Gida levelének félreértelmezéséből, és a Rögvest nevű szörny becserkészéséről; és Micimackó kielégíthetetlen éhségéről. Minden tíz percre jut egy dal - na, azok semmiben sem különböznek egy hamisítatlan hollywoodi musicaltől. És az egész hangzás a mai őrült tempót és hangerőt idézi, vagyis folyamatos a hangzavar, ami egyrészt nincs összhangban a kép finomságával, másrészt "elsőfilmeseknek" túl sok, még nekem is bántóan harsány. Nagy ugrás ez a kedvesen bárgyú esti mesékhez képest.

 

És egyáltalán, egy három-négyévesnek fel kell kötnie a gatyáját, ha követni akarja ezt az iramot, ami vonatkozik a párbeszédek dinamikájára, és cselekmény kibontakozására is. Valami persze mindenképp megtapad, a fontos momemtumokat szerencsére megértik (vizsgáztattam őket), de az ő szemükkel nézve olyan élmény volt, mint egy száguldó hullámvasúton ülni.

Az viszont szimpatikus, hogy a szöveget nem rakták tele a felnőttekre kikacsintó poénokkal, mert ezt nem családi filmnek, hanem gyerekfilmnek szánták - igaz, ha van olyan mese, ami eredetileg is inkább a felnőtteknek szólt, az épp a Micimackó. Így, sajnos az eredeti fanyar jellemábrázolások áldozatul estek, Nyuszinak például semmi egyénisége. Bagoly szövegét ugyan még tovább egyszerűsíthették volna, de Micimackó, Füles és Malacka tökéletesen megfelel a kicsik befogadóképességének.

A szinkronról csak elismerően szólhatok, a figurák megtartották "régi" hangjukat: Micimackóhoz Mikó István, Malackához Földessy Margit, Bagolyhoz Balázs Péter adott bele mindent, és Kárpáti Tibor hangja is tökéletes Füleshez. De külön tetszett, hogy Zsebibabához találtak egy olyan gyerekhangot, amelyikből nem a szinkronos rutint és modorosságot lehetett kihallani, hanem őszinte játékosságot.

Az egyik gyerekem bizonyára szentelne pár jó szót a mozigépész munkájának is, mivel minden tizedik percben ellenőrizte, hogy rendben forog-e a tekercs - nem volt benne hiba. És ezeket a pillanatokat leszámítva mindkét fiam őszinte odaadással, tágra nyílt szemmel bámult a vászonra, végig az egyórás időtartam alatt. És nemcsak mi tudtuk végigülni, hanem a közönség döntő többsége is, alig egy-két gyereket vonszoltak ki a szülei. A mieink pedig olyan sikeresen estek át a beavatáson, hogy nem is akarták elhinni, amikor vége lett. Mire felkapcsolták a villanyt, "Még akajok mesét nézni!" - kiáltották kórusban.