Öreg Barbie nem vén Barbie - kritika a Született feleség című filmről

Nem kell mindent komolyan venni, a Született feleséget például semennyire sem. A szemnek ugyan kellemes, de az égvilágon semmi másra nem jó - nem nevettet halálra, nem mond semmi újat, ragaszkodik a könnyed felszínességhez. Egy dekoratív múzeum a hetvenes éveknek, ahol fő helyen egy márványszobor áll Catherine Deneuve-nek.

Azt mondják, Hitchcock úgy rendezett filmet, hogy a színészeknek nem adott forgatókönyvet, és lerázta őket minden alkalommal, ha a szerepükkel kapcsolatban faggatóztak. Nem kell azoknak mindent tudni. Csak legyenek csinosak, fessek, jöjjenek-menjenek a vásznon éteri eleganciával, adják oda nagy, naiv szemüket a fénynek. És micsoda titokzatosság lett a végeredmény. Mindent bele lehet képzelni azokba az arcokba.

Catherine Deneuve a Született feleség-ben

Nem valószínű, hogy Francois Ozon is ezzel a módszerrel forgatta a Született feleség című legújabb filmjét, de az eredmény akkor is hasonló. Le a Sztanyiszlavszkij-módszerrel! Fenébe az Actor's Studio átlényegülési technikáival! Vesszen a lélektan meg a pszichológiai hitelesség! Süllyedjenek el a hús-vér karakterek! Másra van szükség ebben a történetben.

Voltak egyszer azok a bájosan naiv 70-es évek. Hogy azok voltak-e tényleg, egyáltalán nem érdekes. Éppen elég messze vannak már ahhoz, hogy megszépüljenek előttünk. Szóval abban az időben még éltek zord gyárigazgatók nagy, fekete Mercedesszel és gallér alá tűrt selyemsállal, akik folyton rettentő elfoglaltnak és gondterheltnek mutatkoztak, miközben reggeltől estig titkos légyottjaik lebonyolításán fáradoztak. A feleséget csalni nem volt ügy, az ment nekik harminc éve, a titkárnőt csalni már bajosabb volt.

A gyárral nem kellett sokat törődni, hiába kezdett épp ébredezni a munkások öntudata, mert az a tény, hogy egy esernyőgyár akkoriban háromszáz alkalmazottat tudott foglalkoztatni, és egy várost tudott rangra emelni, bőven elég volt a tőkés önbizalmához és pökhendiségéhez. De a történet végül is nem róla szól, hanem bájos feleségéről, aki egy életet élt le a férfiak (előbb az apja, aztán a férje) árnyékában, az élet rendjének megingathatatlan hitében, mígnem egy nap egy mellőzött, félreértett és agyonplasztikázott nő nézett vissza rá a tükörből. Zavarodott fejében még az sem húzta meg a vészcsengőt, hogy a lánya mindenkire akart hasonlítani, csak épp őrá nem, ezt is el tudta nézni szokásos önzetlenségével.

Judith Godreche és Catherine Deneuve a Született feleség-ben

Egy nap aztán - sajnos ez a pillanat nincs kellően kijátszva - mégis úgy hozza a szükség, hogy át kell vennie a gyár vezetését. És onnantól sok meglepetés éri őt magát, és személyisége árnyaltságával kapcsolatban minket is. A történet vonalvezetése azonban marad szigorúan konzervatív: minden megtörténik, amire csak számítunk. Aki tehát azt állítja, hogy a női öntudatra ébredés eme egyszerű kis példázatát komolyan lehet venni 2011-ben, az valahol végzetesen lemaradt. Nem arról van itt szó, hogy Francois Ozon üzenni akart a nyugati világnak arról, hogy még nekünk is bőven akadnak teendőink e téren. Ennél ő komolyabb rendező - amikor üzenni szokott, azt másképp teszi.

Francois Ozon egyszerűen csak szeret játszani, és imádja a dívákat. Azt is szereti nézni, ha Charlotte Rampling távolba meredő szemmel ül a tengerparti homokban; azt is, ha Ludivine Sagnier a csípőjét illegetve végigsétál a medence partján; azt is, ha Valeria Bruni Tedeschi szűk, fekete ruhában felszolgálja a vacsorát; meg ezek szerint azt is, ha Catherine Deneuve Adidas melegítőben kocog. És mindemellett imádja a stílusgyakorlatokat, hiszen ezért forgatta a 8 nő-t és az Angel-t.

Catherine Deneuve és Farbice Luchini a Született feleség-ben

Más kérdés, hogy érdemes-e azért kosztümös filmet forgatni, mert a rendező szeretné kipróbálni, hogy tudna-e minden ízében hiteles, de egyben önironikus retrófilmet rendezni. Mert míg a 8 nő-nek volt értelme (ha csak a puszta szórakoztatás vagy a nőkhöz zengett óda is), az Angel-nek volt mondanivalója (a sztárság természetéről), addig a Született feleség meglehetősen öncélúnak tűnik. A látvánnyal együtt a sztori is avítt és meseszerű, az enyhe önirónia pedig nem elég ahhoz, hogy igazi vígjáték legyen belőle. Nem marad más, mint elmélyülni az önmaga paródiájává vált Catherine Denevue-jelenségben, hódolni Karin Viard és Patrice Luchini mesteri komédiázásának, és vadászni pár értékes pillanatra Gérard Depardieu játékában.

Mert bármilyen torz szobrot is faragott magából Deneuve az évek során (az eredeti arcára már semmi nem emlékeztet), egy dolgot nem lehet elvitatni tőle: el tud vinni a hátán egy filmet, tudja, mit jelent főhősnek lenni. Meg a lábát - az még mindig jó, nem is győzik hangsúlyozni. Ezen túl viszont nehéz eldönteni, hogy a szemében csillogó naiv együgyűség - amit akkor is megőriz, amikor komoly üzletasszonnyá, majd politikussá válik - rendezői utasítás volt-e, vagy az önnön nagyságának dicsfényében fürdő színésznőé-e. Mindenesetre boldog lehet, hogy ennyi fiatalabb férfi rajong érte a filmben, és bizonyára úgy érzi, ez jár is neki. Bár a külsejéről leginkább egy frissen vakolt, tatarozott öreg villa jut eszünkbe, nőiesség kétségtelenül maradt benne bőven.   

Gérard Depardieu és Catherine Deneuve a Született feleség-ben

Depardieu is érdekes esettanulmány. Látszólag már nem érdekli egyetlen újabb szerep és újabb film sem, eleinte nem is tesz bele semmit a figurába. Az is furcsa persze, hogy bárkinek egyáltalán eszébe jut még szerelmes férfi karakterére, ez a mértékű kövérség ugyanis már kioltja a színész nemét (és ez a frizura is, tegyük hozzá). Aztán egyszer csak, mintha magát Depardieu-t is meglepné, előtörnek belőle igaz érzelmek, és a film ezekben a pillanatokban egészen komolyan vehetővé válik. Persze itt ez nem volt cél, senki nem rendelte meg, hiszen más műfaj, másfajta színjátszás, de mit tegyenek, ha Depardieu tehetségét nem lehet kordában tartani. Ezek aztán a bizarr pillanatok, annál is inkább, mivel partnere nemigen akad hozzá. 

A többiek - hogy egy régi kritikus örök érvényű frázisát idézzem - megfelelő színvonalon komédiáznak. Francois Ozon pedig tobzódik a stilizálásban, az eleve retrófilmet még megtűzdeli más korokból vett idézetekkel. De bármily virtuózan teszi is a dolgát, az továbbra is rejtély marad, minek kellett ennyi energiát egy ilyen kis blődlibe ölni.