Nyugodtan nevezhetjük remekműnek - kritika a Nader és Simin című filmről

Egyre kevesebben vannak ugyan, akik azért járnak moziba, hogy valaki jól gyomorszájon rúgja őket, de aki mégis, az most megkaphatja. Asghar Farhadi filmje, a Nader és Simin - Egy elválás története olyan erővel vágja a képünkbe, hogy az élet mennyire bonyolult, hogy a székből is nehéz felállni utána. Az idei Berlinale fődíjasa már nálunk is látható.

Itt aztán nincs kecmec. Egy válás történetét ígéri a cím, és rögtön az első percben egy békéltető tárgyaláson vagyunk, ahol a két fél egymás szavába vágva győzködi a bírót. Azonnal nyilvánvaló, hogy a helyzet megoldhatatlan, és ezt az érzetet tudják még fokozni további két órán keresztül. Pár perc leforgása alatt már nemcsak a házassági krízis gyötrelmeivel szembesülünk, hanem tucatnyi más elementáris problémával, az élet igazi, nagy dilemmáival. Mindezt úgy, hogy egyetlen percre nincs szünet, nincs fellélegzés, folyamatosan kapjuk az arcunkba a súlyos kérdéseket, amelyekre soha nincs egyértelmű válasz, mert ebben a történetben mindenkinek igaza van.

Leila Hatami a Nader és Simin - Egy elválás története című filmben

A cím tehát megtévesztő, úgy is mondhatnám, szerénykedik, álcázza magát. A történet nemcsak Naderé és Siminé, akik válni akarnak, mert Simin (a feleség) nem ebben az országban akarja felnevelni a gyerekét; hanem pillanatokon belül Razieh és Hodjat története is, akik már nem a modern, nagyvárosi irániakat képviselik, hanem a szegény, konzervatív, vallásos réteget, amelynek a létfenntartás mindennapi küzdelem; aztán meg egy Alzheimer-kóros öregúr története, aki bármilyen magatahetetlen, mégis mindenben részt vesz, és a maga módján véleményt is nyilvánít a körülötte zajló eseményekről; és végül két kislány története, akiknek az egész életét meghatározza majd, ami a szüleik között most történik. Valódi társadalmi keresztmetszetet kapunk a mai Irán állapotairól, igazságszolgáltatásáról, morális helyzetéről - miközben a történet bárhol a világban érvényes lehet.

Ebben a filmben minden szereplő, minden egyes jelenetben új erkölcsi dilemmába ütközik, és mivel általában egy gyerek is van a közelében, folyamatosan az ő szempontjait is figyelembe kell vennie. A közel-keleti nagyváros, Teherán pedig tökéletes szimbóluma a lakói életének: egy hatalmas forgatagban keresi mindenki a maga útját, miközben nincs megbízható iránytűje, vagy térképe. Minden egyes sarkon útkereszteződéshez érkeznek, ahol bármiféle kapszkodó nélkül el kell dönteniük, melyik lesz a helyes irány számukra. Bámulatosan megírt forgatókönyv.

Peyman Moaadi a Nader és Simin - Egy elválás története című filmben

Rengeteg a beszéd benne, a szereplők folyamatosan definiálják változó helyzetüket. Csak a demens öregúr szótlan, neki épp a hallgatása beszédes. De mivel érzékeny emberekkel van körülvéve, őt is érti mindenki. Szívszorító a szereplők egymásra utaltsága, hogy ellentétes érdekeik ellenére is csak együtt boldogulhatnak. 

Ha eddig volt is kétely bennem azzal kapcsolatban, hogy ez a film saját jogon, és nem politikai okokból kapta a berlini Arany Medvét, most mind eloszlott. Az iráni filmkészítők sanyarú helyzete állandó téma a filmes világban, idén Berlinben különösen az volt, de láthatóan nem lehet annyira elnyomni őket, hogy időnként ne hozzanak létre remekműveket. Farhadi filmje ugyan kerüli a politikát (az ország helyzetére csupán annyi utal, hogy az egyik főszereplő menekülni akar onnan), de a megosztottság a szigorú muszlim és a világi rétegek között így is erőteljesen átüt. És a film azt akarja sugallni, hogy egyik sem jobb a másiknál. Nem lesz valaki erkölcsösebb attól, hogy vallásos, de a modern értékek sem védenek meg attól, hogy elemi indulataink olykor elő ne törjenek, visszavonhatatlan károkat okozva.

Peyman Moaadi a Nader és Simin - Egy elválás története című filmben

A film annyira magával ragadó, hogy szinte el sem tudjuk képzelni, mindez csak színjáték, és nem valami dokudráma. A színészi teljesítmény tökéletesen egységes, nincs egyetlen gyenge pontja sem, mindenki megkérdőjelezhetetlenül hiteles. Mindamellett a társulat húzóereje a Nadert alakító Peyman Moaadi, akinek ez mindössze a második filmszerepe, általában forgatókönyvíróként dolgozik. És ahogy haladunk a történetben, egyre nagyobb feladat hárul a 11 éves kislányt alakító Sarina Farhadira is, aki a rendező lánya. A film vége tulajdonképpen az övé, és ha az utolsó képben már nem is látjuk, mégis az ő gondjaival megyünk haza.