Sokat akar a bolha

John Lennon fia, Sean kölcsönözte a hangját A párizsi mumus című 3D-s francia rajzfilm bizarr külsejű főhősének, de ezzel nem sokat segített rajta. Csodás az ének, de egy fehér Zorrónak öltözött sanzonsztár óriásbolhát marha nehéz megkedvelni. Ennek ellenére A párizsi mumusnak minden esélye megvan rá, hogy sztárokkal és ütős betétdalokkal megtámogatva a Belleville-i randevú után a következő nagy francia animációs siker legyen.

Egy biztos: Bibo Bergeron rendező (Cápamese) sohasem porszívózott még őrülten vakarózva naponta ötször és szórt szét naponta öt flakon mérget egy bolhával fertőzött lakásban, különben álmában sem jutott volna eszébe, hogy egy bolhát tegyen meg rajzfilmje pozitív hősének. A L'ecsó mesterszakács patkánya ölelgetnivaló Teddy-mackó volt A párizsi mumus másfél embernyi tüskés-csápos bolhájához képest. Az óriásrovart az sem teszi sokkal szerethetőbbé, hogy nem beszél (csak énekelni tud), így még véletlenül sem fordulhat elő, hogy aranyos szóáradatában belopja magát a szívünkbe.

Még szerencse, hogy a film igazi főszereplője nem ő, hanem egy link kifutófiú, barátja, az álmodozó mozigépész, valamint egy kicsit fennhéjázó, de aranyszívű énekesnő. Ők hárman - egy majommal kiegészülve - próbálják megmenteni a félresikerült biológiai kísérlet eredményeképpen megnövekedett bolhát a hatalmaskodó párizsi rendőrfőnöktől az 1910-es évek Párizsában. A film végére beúszik a képbe még a jegyárusító hölgy is, hogy állatok nélkül is meglegyen a duplarandi.

A sztori tulajdonképpen a L'ecsó, A Notre Dame-i toronyőr, a Szépség és szörnyeteg sémáját követi, viszont jóval erőltetettebb az alapötlet, és a cselekményben is vannak furcsaságok. Ezért az "undorító lényről kiderül, hogy milyen kedves" rajzfilm-kategóriában nálunk maradt a L'ecsó a nyerő. Az idétlen sztoriért kárpótol a francia rajzfilmekre jellemző humor és finom képi világ. Olyan jól eltalált, apró részletek adják A párizsi mumus igazi értékeit, mint az ijedős néni karikatúra-szerűen kampós orra, a tojásos asszony drabális álla vagy az autós üldözések alatt felbukkanó párizsi utcarészletek. A rajzfilm tömve van visszatérő poénokkal és szellemesen évődő párbeszédekkel, amelyek szintén franciás sikket kölcsönöznek a filmnek.

 

Ami a filmzenét illeti, a produceri teendőket ellátó Luc Besson és gárdája semmit sem bízott a véletlenre: Disney-produkcióra emlékeztető profizmussal dolgoztak a soundtracken. A francia verzióban az a Matthieu Chedid adja a hangját az óriásbolhának (sőt, ő volt a zeneszerző is), aki a Belleville-i randevú Oscarra jelölt betétdalát énekelte. A női főszereplő hangja Vanessa Paradis (itt egy TV-showban elő is adják a Le Seine című fülbemászó dalt Matthieu-vel). Az angol nyelvű verzióhoz pedig Sean Lennont szerezték meg énekhangnak. A számok hamisítatlanul modern, rádióbarát szerzemények, semmi közük az 1910-es évek Párizsához, de nyilván ezen hamar túl lehet lendülni.

Ahogy A rabbi macskájá-nál, a 3D-technika A párizsi mumus-nál sem szembeötlő. A franciák nem érzik szükségét, hogy hatalmas repülésekkel dörgöljék a képünkbe, hogy most 3D-t látunk. Leglátványosabban abban a jelenetben lehetett tetten érni a 3D-technikát, amikor egy hirtelen fékezésnél nyáltócsa terült szét szinte tapinthatóan Catharine, a piros szállítókocsi szélvédőjén. Nekünk ez elég, nem kell túlspilázni, legalább nem szédültünk el a párizsi kémények között.

Tipikus családi film: óvodásoknak még valószínűleg túl összetett a történet, de hat-hét éves kortól be lehet rá ültetni a gyereket úgy, hogy közben a felnőttek is megtalálják a szórakozásukat. A magyar szinkron remek: nem agyonhasznált, viszont profi hangok - Nagy Ervin, Elek Ferenc és Bánfalvi Eszter - keltik életre magyarul a karaktereket.