Nincs új jelentés

Attól még, hogy valami egyszerű, lehetne akár nagyszerű is, mint tudjuk. Feltéve, hogy az egyszerűség titkokat rejt, és nem pont annyi, amennyinek látszik. A forma puritánsága lehetne stílus, a tartalomé vibrálhatna a feszültségtől. Cserhalmi Sára első filmje, a Drága besúgott barátaim azonban attól egyszerű, hogy elmesél és kimond mindent, amit már eddig is tudtunk, és az ábrázolással sem bíbelődik sokat. Ez így sajnos édeskevés.

Remegve várom, hogy még valami újat halljak ügynök-kérdésben. Imponál, ha egy elsőfilmesnek ez a választott témája. Gyönyörűen bemutatható vele az ember természet számos megnyilvánulása, nemes és aljas oldala. És nem hinném, hogy a téma végére jutottunk volna.

Drága besúgott barátaim | Cserhalmi György és Derzsi János

Már százszor elképzeltük, láttuk és hallottuk, hogy milyen bemenni a levéltárba, és kikérni az aktákat. A hűvös, közönyös intézményt, és vele szemben az állampolgár kicsinységét, kiszolgáltatottságát. És a traumatikus pillanatot, amikor a remegő kezek felnyitják a múlt súlyos könyvét, és megtalálják benne a választ a legrettentőbb sejtelemre. Mondom, ezzel nem az a baj, hogy nem hiteles, hanem hogy közhely. Ahogy a folytatás is az. Főhősünk - a tipikus pesti értelmiségi - pont azt teszi, amire már sok-sok példát láttunk: megbeszélgeti a dolgot a régi barátjával, cikket ír, szembesíteni akar.

A leleplezett pedig szintén úgy reagál, ahogy itt szokás: hárít. Ebben az esetben legalább elismeri a tényt, hogy besúgott, de a kibúvó, a mentség is ott van már a tarsolyában. A hátba támadott, sértődött ember máris nem bűnösnek érzi magát, hanem áldozatnak, feljogosítva arra, hogy erkölcsi prédikációt tartson. A történetet bonyolítja persze némi magánéleti háttér, néhány dicséretesen karakteres mellékalak, de az egész mégis marad egyhangú és unalmas. Nem tudom, mit akart Cserhalmi Sára elmesélni vele.

Ha csak annyit akart, hogy átéljük, a bőrünkön érezzük az ügy életveszélyes mivoltát, akkor nem ment elég közel. Ha a kortárs román film volt a minta - annak szikár képi világával, csupaszra vetkőztetett emberi viszonyaival -, akkor nem volt elég bátor, nem vájt a szereplők lelkébe, nem kínozta őket kemény helyzetekkel. Megmaradt tisztes távolságban, ahonnan a hűvös kívülálló szemléli az eseményeket. Innen még az éles helyzetek is elmosódnak, elkenődnek, és inkább rendezői ügyetlenkedésnek, mint a valóság groteszk pillanatainak hatnak. A nóta-éneklés az orvosi rendelőben, a részeg célbadobálás, a legrosszabb pillanatban szétguruló diók - egyiknek sem sikerült a drámai hatást elérni. Épp ellenkező módon sülnek el: kényelmetlenül érzi magát a néző.

Aki addigra már jó mélyen süppedt a székbe, és hagyta magát elringatni a komótos tempótól, a kiszámítható, lineáris történetvezetéstől, és a melodramatikus hangvételtől. A nagy színészeknek hála, hogy nem fullad az egész teljes érdektelenségbe. Cserhalmi György kitette a szívét-lelkét, Derzsi János hozta ezeréves ikon-arcát, Györgyi Anna az érzékenységét, Benedek Miklós a karizmáját, és a baljós elhallgatásokat, Schneider Zoltán a józanságot, Mácsai Pál az értelmiségi gyávaságot, Csuja Imre pedig a teljes gátlástalanságot. Ha rajtuk múlik, van film. Nem rajtuk múlott.