Szex még nem fájt ennyire

A Shame - A szégyentelen nem tökéletes film, de olyan ereje van, hogy képes kibillenteni a nézőt a nyugalmából, görcsbe rántja a gyomrát és földbe döngöli. Egyszerre préseli össze a lelket és a testet, úgyhogy felemelőnek semmiképp sem nevezhető, viszont olyan nagy élmény, amilyet moziban nagyon-nagyon ritkán él át az ember.

Nagy szerencsénk, hogy Steve McQueen rendező és Michael Fassbender (akik a 2008-as, szintén felkavaró Éhség-et csinálták először együtt) egymásra találtak, mert együtt a filmkészítésnek olyan magas szintjét érték el, amit csak csodálni lehet. A Shame zsenialitását talán azzal lehet a legjobban megragadni, ha azt mondom, hogy (az utolsó negyedórát leszámítva) olyan, mintha nem is filmet néznénk. Fassbender alakítása olyan elsöprő, hogy megszűnik körülötte a film. Érzékeljük a beállításokat, például azt a nagyon is kimódolt megoldást, hogy a szereplőket rengeteg jelenetben hátulról látjuk, halljuk a dialógusokat, ha figyelünk, tudatosul bennünk egy csomó rendezői döntés, de mindez szinte említésre sem méltó ahhoz képest, hogy micsoda színészi játék tornyosul az egész fölé. Ha Fassbender kiállna egy üres színpadra, és száz percen keresztül csak a szemével játszaná végig a Shame-et, az is izgalmas lenne.

Fassbender egy Brandon nevű, ír születésű, de fiatalkorától az USA-ban élő, egyedülálló férfit alakít. Brandonnak van egy jól fizető New York-i állása, van egy normális lakása és ezeken kívül senkije és semmije. Kollégái előtt eljátssza, hogy normális ember, de teljes vákuumban él, nem szeret senkit, és fel sem merül benne, hogy ez lehetne másként is. Az egyetlen dolog, amibe energiát fektet, a szex. Ezt szinte folyamatosan űzi: napközben pornót néz és maszturbál az irodában, esténként pornót néz, nőket csíp fel vagy prostikat hív házhoz. Nem tűnik úgy, hogy szexmániája zavarná a mindennapi életvitelben, és annak sem vagyunk tanúi, hogy másokat megbántana kalandjai során, hiszen a komplikációkat kerülendő a hivatásosok mellett olyanokkal kezd, akik szintén csak egy gyors dugásra vágynak. Nem is nevezném szexfüggőnek, ha lenne bármi más az életében a szexen kívül.

Hogy Brandon beteg, az leginkább abból derül ki, ahogyan felszedi a nőket. Nem kell semmilyen erőfeszítést tennie, nincsenek szellemes vagy kínos csajozós dumái, és még csak azt az ő külsejével evidensnek tűnő módszert sem követi, hogy szívdöglesztő mosolyát megvillantva kábítja el a csajokat. Mert Brandon vadászik. Leginkább áldozatát elnyelni készülő óriáskígyóhoz vagy hipnotizőrhöz hasonlít, amikor becserkészi a prédát. Miközben a metrón begerjeszti a szemben ülő nőt pusztán a tekintetével, egyáltalán nem szexi, sőt, ez a hihetetlenül jóképű férfi kifejezetten ronda ebben a pillanatban. Ronda, mert ijesztő, amit a szeméből kiolvasunk. Viszont, akik ugyanolyan kiéhezettek, mint ő, rögtön reagálnak a felhívásra.

Fassbender elsősorban a szemével, másodsorban a mimikájával játszik, minden más csak ezután jön. Bár a figurája traumákat rejtő múltjáról csak homályos információkhoz jutunk, az arcából mindent ki tudunk olvasni. De nem árt teljes figyelmünkkel rátapadni, különben biztos, hogy elszalasztunk valamit.

A film végig Fassbender egyszemélyes show-ja, annak ellenére, hogy egy idő után betoppan Brandon húga, Sissy (Carey Mulligan), kierőszakolja, hogy csövezhessen a kanapén, és puszta jelenlétével ellehetetleníti a férfi addigi életét. A címbeli szégyent Sissy figurája hozza be Brandon életébe, aki most először kénytelen szembesülni saját ürességével. Egyértelmű, hogy Sissy is sérült lélek, de Brandonnal ellentétben képes szeretni. Ettől a fájdalmas igazságtól a férfi teljesen kiborul, hol dühroham vesz rajta erőt, hol szánalmas próbálkozást tesz rá, hogy normálisan udvaroljon egy nőnek (ami csak szembesíti azzal, hogy ez számára képtelenség), hol egész éjszaka fut, hogy kiirtsa magából a valószínűleg hosszú évek elfojtása után most először feltoluló érzéseket. Vergődése igazi és szívszaggató.

Ezen a ponton talán érdemes megjegyezni, hogy amellett, hogy szinte minden, ami Brandonnal történik, iszonyú nyomasztó, a filmben bőven van humor is. A lehető legváratlanabb helyeken bukkan fel, leginkább Brandon egy-egy elejtett gesztusában, például, amikor irritáltan odavakkant valamit a főnökének a bárban, aki éppen a húgát fűzi. És van egy olyan humoros pillanat is, ami az egész film esszenciáját magába sűríti: Brandon egy kocsmapultnál állva fűz egy nőt olyan hatékonyan, hogy ott helyben fel is dugja az ujját a puncijába, de hamarosan megjelenik a csaj pasija, akinek érthető módon nem igazán tetszik a dolog. Brandon nem zavartatja magát, és az agresszívan fellépő fickó orra alá dugja az ujját, hogy szagolja meg. A gesztus egyszerre vicces, arrogáns és kétségbeesett, és mindent elmond arról, ahol Brandon élete éppen tart. Ilyen briliáns pillanatai csak a legnagyobb filmeseknek vannak.

Azt írtam, nem tökéletes film a Shame. Azért nem az, mert az alkotók a vége felé elcsábultak, hogy mégis tegyenek bele valami filmszerűt. Egy nagy drámai fordulópontot. Ami történik, teljesen indokolt az előzmények alapján, mégis jobb lett volna kihagyni, mert ez rángat vissza minket abba, hogy mégis csak egy filmet nézünk. Szerencsére a legutolsó snitt, ahol megint Brandon tekintetén csüngünk, ismét zseniális.