A görcs az én magánügyem

2012.11.04. 13:28

A film ugyan nem róla szól, mégis Ónodi Eszter a legdominánsabb figura az Aglaja című filmben. Egy artistanőt játszik, aki egyedülálló mutatványával és vibráló személyiségével megkeseríti a lánya életét. Egy színészi jutalomjáték, amelyből Ónodi Eszternek idén nem csak egy jutott. A színésznő mesél nekünk arról, hogyan tudta legyűrni a kakasfejet, miért volt forradalmi a Meseautó remake-je, hogyan épít fel egy szerepet a szoknya ránca, lesz-e színész a kisfiából, és hogyan születik a spontán filmes pofon.

Pontosan tudod már, melyik profilod az előnyösebb?

Hát igen, tudom. De sokszor hagyom magam meggyőzni arról is, hogy ez hülyeség. Bár aztán majdnem mindig azok a képek tetszenek a legjobban, amelyek abból a bizonyos szögből készültek. De ez csak a magazinfotózásoknál számít igazán.

Mennyi idő után mertél szólni a kamera mögött állóknak, hogy mit szeretnél?

Most sem szólok bele a munkájukba, csak javaslatot teszek... De tényleg meggyőzhető vagyok.

A jelmeztervezőnek, fodrásznak, sminkesnek is teszel javaslatokat egy forgatáson?

Az Aglajá-ban például Szakács Györgyi tervezte a jelmezeinket, akivel évek óta együtt dolgozom a színházban. Ott egyébként sem arról szól a munka, hogy nekem mi áll jól, hanem hogy felépítsünk együtt egy karaktert. És már annyira ismerjük egymást, annyi jó közös munka van mögöttünk, hogy teljesen megbízhatom benne. Emlékszem, a Barbárok próbáin végig fogalmam sem volt arról, mit fogok játszani, teljesen el voltam veszve. És amikor megjöttek a jelmezek, helyre került minden. Most már azt is tudom, hogy ha valami előnytelen, abból is erényt lehet kovácsolni. A karakter szempontjából ez nagyon hasznos lehet. Az Aglaja második részében például a figurám már idősebb, elhagyatott, szerencsétlen ember. Ott például az, hogy a szoknya hol vágja el a lábamat, karakterformáló tényező lehet. Ha picit följebb vágjuk el, akkor csinos, ha lejjebb eresztjük, máris otromba, és ide épp ez kell. Az Aglaja végefelé egyébként már elég kaotikus állapotok uralkodtak a forgatáson, mert Romániába - ahol ezeket a jeleneteket forgattuk - az anyagi nehézségek miatt csak egy szűkített stáb tudott kiutazni. Így aztán Konstancába Györgyi nem tarthatott velünk. Előkészítette persze a ruháimat, de ott, a helyszínen derült ki, hogy van egy beállítás, amelyre nincs jelmezem. Akkor én már annyira éreztem, mit akar Györgyi, hogy az egyik stábtagról lehúztam a pulóverét, és az került a snittbe.

Máthé Tibor nemrég azt mesélte, hogy a színészhez a forgatáson az operatőr áll a legközelebb, és gyakorlatilag rajta múlik, ki tudja-e hozni magából a legtöbbet.

Abszolút van köztük valami titok. Nem mondom, a színésznek a rendező iránt is maximális bizalommal kell lennie, de a rendező egy csomó minden másért is felel. Az operatőr viszont ott és akkor, amikor a jelentet felvesszük, már csak arra figyel, hogy elkapja azt a titkos pillanatot. Van úgy, hogy Tibor csak annyit mond a felvétel előtt, hogy van ott egy lámpa, amelynek a fényébe még jó lenne, ha bele tudnám csalni magam. Vagy zseniális abban, hogy egy apró mozdulattal arrébb toszogat, hogy a tökéletes pozícióba kerüljek. Ilyenkor a színész érzi, hogy van valaki, aki ilyen kis dolgokra - amelyek mégis nagyon fontosak, és sokat hozzáadnak - is tud figyelni. Nekem szinte minden operatőrrel, akivel együtt dolgoztam, egészen különleges kapcsolatom alakult ki. Medvigy Gáborral is csodálatos volt együtt dolgozni Az alkimista és a szűz-ben. Az ő személyisége elképesztő nyugalmat áraszt. De azt hiszem, hisztis operatőrrel még nem is találkoztam. Jó, hogy van egy biztos pont a stábban, akire lehet támaszkodni.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Szóval az operatőr az első számú közönséged egy forgatáson?

Nem, az első számú közönségem a technikai személyzet: a világosítók, technikusok, különféle szakik. Ők azok, akiknek mindennapos dolog a forgatás, ezt csinálják az év háromszáz napján. Nem úgy, mint a színész, akinek ez manapság ünnep. Szóval ők ennek megfelelően végzik a munkájukat, dumálnak, lazulnak, satöbbi. De ha létrejön egy ihletett pillanat a kamera előtt, akkor azonnal elhallgatnak. Vagy csak annyival jelzik, hogy később odatesznek az ember feneke alá egy széket, hoznak egy pohár vizet, szóval kifejezik a törődésüket. Akkor az ember azt érzi, hogy ezeket a vén rókákat csak sikerült megfogni.

Mikor történt meg veled ilyesmi az Aglaja forgatásán?

Hú, ezen gondolkodnom kell. Nagyon szerettem forgatni a film második részét, amely Konstancában játszódik.

Azt gondolnám, az első fele volt számodra izgalmasabb.

A történet első fele inkább csillivilli, rengeteg az attrakció, a karakterem a csúcson van, primadonnáskodik - ez színészileg könnyebb feladat volt. Ilyen típusú szerepeket már játszottam, nem okozott nehézséget. De a második felére Krisztina (Deák Krisztina, az Aglaja rendezője -a szerk.) is eljutott oda, hogy kevesebb eszközzel akart megmutatni mindent. Azt szerette volna, hogy inkább a képek beszéljenek a dialógus helyett. Egy-egy beállításba kellett tehát belesűríteni mindent. Mélyen megmaradt bennem például az a jelenet, amikor kimentem a lányomat a megerőszakolásból. Anyatigrisként kellett viselkednem, és a pillanat hevében az jött ki belőlem, hogy felpofoztam a lányomat, noha ez nem szerepelt a forgatókönyvben. De úgy éreztem, mindenféle melodráma vagy anyáskodó gesztus helyett ez jön a karakterből, illetve belőlem. Nagyon jó volt Krisztával dolgozni, mert teljesen egy hullámhosszon voltunk, nem kellett meggyőznöm dolgokról, és neki sem kellett engem győzködnie. Nagyon éreztük egymást.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Egy ilyen nagyívű szerepnél miből áll a felkészülés?

Főleg beszélgettünk a szerepről, és próbáltunk is kicsit, de inkább csak a családi jeleneteket, azokat is elsősorban a lányok miatt. Ez nem annyira a jelenet kidolgozásáról, hanem az összeszokásról szólt. Egyébként azt gondolom, hogy persze, jó dolog próbálni, és fantasztikus lehet például Mike Leigh-vel dolgozni, aki fél évig próbál a színészeivel egy film előtt, de én valahogy mindig azt érzem, hogy az első felvételnél vagyok a legjobb. Abban még mindig van egy kis spontaneitás. Nyilván olyan sosincs, hogy ennyi az egész, többet fel sem kell venni, mert ezer más dolgot még akkor kezdünk el korrigálni, de én a magam részéről akkor érzem magam a legjobbnak. Bosszankodom is rajta sokszor, hogy miért nem tudom tartalékolni a pillanatot a harmadik felvételre, mert általában azt használják a filmben. 

Ebben az esetben viszont nem biztos, hogy rosszul időzítettél, mert állítólag gyerekekkel nem lehet túl sokat ismételni, ők is elsőre a legőszintébbek.

Jávor Babett ilyen szempontból kivétel, ő úgy dolgozott, mint egy profi. Nagyon komoly kislány. Nem dolgoztam még sok gyerekszínésszel, de én is azt hallottam, hogy általában "behergelik" őket arra az állapotra, ami szükséges, és amikor elindul a kamera, csak magukat adják, teljesen önazonosak. Babett viszont pontosan tudta, hogy ő itt színésznő, és teljes mértékben kollegaként viselkedett. Sosem felejtem el azt a jelenetet, amikor kakasfejet kellett ennem a cirkuszi sátor előtt, éjszaka. Azt éreztem, hogy ezt képtelen leszek megcsinálni, mert olyan zsigeri undor fogott el, hogy ránézni is alig bírtam a kajára. Éjjel 2 óra volt, én émelyegtem, Babett pedig elkezdett instruálni: "Anya, most gondolj valami nagyon finomra. Gondolj arra, hogy csokit eszel, vagy valami finom gyümölcsöt. Nagyon drukkolok neked, anya."

Forrás: [origo]
Aglaja | Jávor Babett és Ónodi Eszter

Egy ilyen nagyívű filmszerep ritkán adatik meg Magyarországon egy színésznőnek. Mit szóltál, amikor felkértek rá?

Nem úgy volt, hogy felkértek, először csak castingra hívtak.

Téged is hívnak még válogatásra?

Persze, és hogy őszinte legyek, egy ilyen artistaszerepre nekem sem lennék magától értetődő választás. Ehhez a szerephez sportolófizikum kell, és légtornászi könnyedség. Szóval először csak egy aspiráns voltam, nem tudom, hány jelentkezőből. Akkor még a forgatókönyvet sem olvastam, csak két jelenetet kaptam a filmből. Éreztem, hogy az első válogatás jól sikerült, és Krisztának tetszett, amit csináltam. Ezután kaptam meg a könyvet, de még volt hátra egy forduló. Amikor elolvastam, azt gondoltam, ha nem én kapom meg ezt a szerepet, én leszek a világ legnagyobb lúzere. Olyan sokszínű, kegyetlen, de szerethető figurának tűnt nekem Sabine, hogy ilyen tényleg ritkán adatik meg színésznőnek a vásznon. És azt is tudtam, hogy a húszévnyi öregedést nem maszkkal fogjuk megoldani, hanem sokkal több lesz rábízva a színészi képességeimre. Úgyhogy nagyon boldog voltam, amikor végül megkaptam.

Forrás: [origo]
Ónodi Eszter az Aglaja című filmben

Fura érzés lehet, hogy mindez nagyon régen történt, és a forgatás is már évekkel ezelőtt lezajlott.

Igen, döbbenet, már három éve volt, én is valójában csak próbálom visszaidézni a forgatási élményeimet. Nagy kár, hogy a film nem sülhetett el akkor, amikor készült. Akkor még volt filmgyártás, volt filmszemle, sokkal egészségesebb volt a környezet. Most inkább annak örül mindenki, hogy van egyáltalán magyar filmpremier, és másodlagos, hogy jó-e, rossz-e. Kész csoda, hogy egyáltalán be tudták fejezni. Szakács Györgyivel épp arról beszélgettünk, hogy ha ez Amerikában készült volna, minimum egy nullával többe került volna minden részleg munkája. Abszurd, hogy a jelmezeknek még egy külön busz sem jutott, hogy szépen fogasra akaszthatták volna őket, hanem mindenféle ládákban és zsákokban kellett tárolni. Nem szeretnék panaszkodni, mert már túlvagyunk rajta, de elképesztően nyomorúságos körülmények között készült ez a film. Mindennap hálát adtunk az Istennek azért, hogy tovább tudjuk csinálni. De amikor elhangzott a csapó, mégis valami kegyelmi állapot szállta meg a forgatást. Éppen akkor sütött ki a nap, vagy borult be az ég, amikor kellett. Ez adott erőt és hitet a munkához, és hogy elhiggyük, talán nem hiába szívunk annyit.

A vásznon nem látszott ez a szegénység.

Ez csakis Máthé Tibornak, Szakács Györgyinek és Stork Csaba díszlettervezőnek - aki azóta teljesen váratlanul meghalt - köszönhető. Csakis az ő érdemük.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

A vándorcirkuszhoz pedig tulajdonképpen passzol ez a kopottas világ.

Igen, bár fontos hangsúlyozni, hogy ez nem cirkuszfilm. Ezt Kriszta sem győzi eleget elmondani.

Nekem úgy tűnt, elsősorban azért, mert ma nem divatos dolog a cirkusz, sokakban kelt ellenérzést.

Be kell vallanom, én sem kedveltem kimondottan a cirkuszt, ugyanakkor kétségtelenül sok közös vonást látok benne a mi világunkkal, a színházzal. A hivatástudat; vagy az, hogy mindennél jobban szeret az ember színpadon lenni; azok a pillanatok, amikor valami szó szerint elszáll; a siker és a kudarc élménye; a versengés a kollégákkal... Olyan sok volt az ismerős mondat. Ugyanakkor nagyon tetszik, hogy ma, amikor minden arról szól, hogy bárkinek juthat 15 perc hírnév, és akarjon is mindenki kitűnni, egy olyan lányról mesélünk, aki el akar tűnni a tömegben. Ez furcsa üzenet manapság.

Úgy képzelem, sok ilyen művészgyereket ismersz a környezetedben, mint akiről ez a film szól. Olyanok, akiket agyonnyomott a szüleik művészélete és hírneve. És persze a saját karakteredhez is bőven találhattál mintát.

Igen, érdekes, hogy ezek a művészgyerekek azért ott maradnak valahol a művészet környékén, csak nem exponált szerepben. Természetesen ez nagy kérdés a saját gyerekemmel kapcsolatban is, aki gyanúsan sokat szeret bohóckodni és a középpontban lenni. Ettől én még nagyon drukkolok, hogy valami egészséges szakmát válasszon, és ügyvéd legyen, vagy mérnök.

Ónodi Eszter a kisfia társaságában mondja el Petőfi Sándor Arany Lacinak című versét

Pontosan úgy, ahogyan a szüleid izgultak érted.

Igen, folytatom a családi hagyományt (nevet). De ha majd azt látom, hogy az isten sem menti meg a deszkáktól, akkor azért fogok drukkolni, hogy legyen benne annyi öröme, mint nekem. Ez persze még a jövő zenéje, és addigra ő már látni fogja, mi mindennel jár együtt ez az élet. Azért már most is hangzott el olyan mondat a szájából, hogy "Utálom a Katona József Színházat!" Szóval mire odajut, már eléggé képben lesz.

Érdekes, hogy egyszer már forgattál Deák Krisztinával, a Jadviga párnájá-ban, akkor még csak kisebb szerepet. Most pedig a címszerepet játszod ugyanebben a darabban színházban.

Igen, és összesen egy nap különbség volt a két bemutató között. Úgy emlékszem, Deák Krisztina filmjében is válogattak a főszerepre, de ez már több mint tíz éve volt. És akkor így alakult. Ott végül lett egy gyönyörű, fekete Jadviga (Tóth Ildikó), és egy szőke Ondris (Bodó Viktor), most a színházban meg van egy szőke Jadviga és egy fekete Ondris (Pál András). Mivel a regény több idősíkban játszódik, azt gondolnám, hogy jobban adaptálható filmre, de úgy tűnik, sikerült színpadon is elég jól megoldani. Persze lehet, hogy csak elfogult vagyok az előadással.

Forrás: Orlai Produkció
Pokorny Lia és Ónodi Eszter a Jadviga párnája című előadásban

Erős év neked az idei.

Várjuk ki a végét, még lesz két premierem. Egyébként igen, határozottan érzem, hogy vannak jobb és rosszabb periódusok az életemben. A gond inkább az, hogy a munka mennyisége valahogy sosincs összhangban az igényeimmel. Amikor úgy érzem, hogy nagyon jó állapotban vagyok, ide nekem hat filmet is, akkor két évig nem történik semmi. Amikor pedig hullafáradt vagyok, vagy épp nemrég szültem, és van rajtam tíz kiló felesleg, akkor meg csörög a telefon, hogy "Itt egy főszerep, direkt neked írtam, kezdjük a forgatást egy hónap múlva!" Ez most tényleg sűrűbb időszak, nyilván a Jadvigá-val még sokat fogunk utazni is, és úgy tűnik, nyáron újra filmet forgatok. De amikor az Aglajá-t befejeztük, akkor sem volt hosszú szünetem, rögtön kezdtük forgatni az Utolér-t. Októberben fejeztük be a munkát Deák Krisztával Konstancában, és tíz nap múlva mennem kellett Miskolcra. Már Konstancában is nehéz volt a gyerekem nélkül, mert ilyen hosszú időt még sosem töltöttünk külön, ezért úgy éreztem, nem jöhet rögtön egy újabb hosszú távollét. Azt kértem az Utolér producerétől, oldjuk meg valahogy, hogy mindennap hazamehessek Pestre. Inkább bevállalom, hogy nap mint nap hajnalban kelek, lezötyögök, forgatok, aztán délután is órákig autózom. És működött, mert olyan akarás volt bennem. Kilenc napon át napi négy órát aludtam, aztán a tizedik nap úgy kidőltem, hogy aludtam egyvégtében tizenkét órát.

Milyen volt az Utolér-t angolul forgatni?

Jó érzés. Attól, hogy nem az anyanyelvem, mindenképp más így játszani, de nem feltétlenül rosszabb. Támad tőle egy kis távolság köztem és a szerep között, és ez nem árt egy thrillerben, mert ebben a műfajban elengedhetetlen valamiféle feszes létezés. Érdekes élmény volt.

Ez a film is már legalább olyan régóta vár a bemutatóra, mint az Aglaja.

Ebbe ne is menjünk bele. Olyan adósságok vannak a hátérben, amelyek miatt egyelőre nem kerülhet moziba. Én már csak arra kértem Zsombort (Dyga Zsombor, az Utolér rendezője - a szerk.), hogy csak akkor hívjon, ha menni kell meghajolni.

Forrás: [origo]
Ónodi Eszter az Utolér című filmben

Mennyit tanultál a filmes szakmáról az első filmed, a Glamour óta?

A Glamour speciális élmény volt, már csak azért is, mert nem volt hagyományos forgatókönyve. A rendező, Gödrös Frigyes emlékeit kellett valahogy életre kelteni, és én még olyan kezdő voltam, hogy gyakorlatilag azt sem tudtam, mit csinálok. Körülbelül olyan instrukciókat kaptam, hogy "Most lassan menjél! Fordulj ide, fordulj oda... Csukd be a szádat." Minden forgatási nap bűvöletben telt, nem hittem el, hogy velem ez történik. Azt, hogy a filmezésnek van valamiféle szakmaisága, hogy létezik egy rutin, amelyet el lehet sajátítani, csak a Meseautó-nál kezdtem el megérteni, és Máthé Tibornak köszönhetem. Ő tanítgatott 28 napon keresztül, és mutogatta, melyik fény az enyém, hogyan mozogjak. Korábban teljes delíriumban mászkáltam a forgatásokon. 

Azt hallottam, éppen ebben az időszakban volt néhány hónap, amikor fóbiád volt a színpadon.

Igen. Ekkoriban kezdett kettéválni a kommersz és a művészfilm, művészszínház, és a színészeknek döntéseket kellett hozni, el kellett köteleződni az egyik vagy a másik irány mellett. Ma már ez nincs így, mert olyan kevés a pénz, hogy mindenki elfogadja, ha az ember bármit elvállal a megélhetésért. Akkoriban viszont úgy éreztem, attól, hogy eljátszottam egy főszerepet a Meseautó-ban, majd nem sokkal később a Valami Ameriká-ban, nem fogad el ugyanúgy a Katona József Színház közönsége. A munkatársaimon, a kollégáimon ezt nem annyira éreztem - bár azért ott is egy picit -, hanem inkább csak a nézőkön. Talán még a kritikákban köszönt vissza, nem tudom. Lehet, hogy az egészet csak bemagyaráztam magamnak. Mindenesetre úgy éltem meg, hogy a közönség nem tudja hova tenni, hogy itt is, ott is én vagyok, és miközben ezekben a komoly előadásokban játszom, elmegyek szerepelni a Fábry Show-ba vagy ilyen-olyan műsorokba. Noha a bulvármegjelenéseknek már akkor is próbáltam határt szabni.

Ónodi Eszter és Stohl András egyik jelenete a Meseautó című filmben

Miben nyilvánult meg a nézők elutasítása?

Nem tudom, hogy csak én éltem-e meg így, de úgy éreztem, hogy amikor kimegyek a színpadra, megfagy körülöttem a levegő. Vagy az is lehet, hogy csak én fagytam le, és képtelen voltam feloldódni. Nem éreztem a bizalmat, illetve azt gondoltam, kevésnek tartanak. Ez körülbelül fél évig tartott. És furcsamód ebben az időszakban nem is kaptam igazán jó szerepeket.

Nem bántad meg végül, hogy elvállaltad a Meseautó-t?

Dehogy! Akkoriban mindenkinek kikértem a véleményét arról, hogy elvállaljam-e. És még Mundruczó Kornél, a volt osztálytársam is azt mondta: "Hülye vagy? Azonnal!" Egy 28 napos forgatás nem akármilyen lehetőség egy színésznek arra, hogy a szakmáját gyakorolja. És hogy utána jött ez a görcs, az már az én magánügyem. Büszke vagyok arra rá, hogy kitapostuk az utat a többiek előtt, mert azt üzentük: tessék elfogadni, hogy mostantól lesznek kommersz filmek, lesz köztük jó, lesz köztük rossz, de van létjogosultságuk. Tulajdonképpen mi vittük el a balhét, mert ma már senkinek nem akkora istenkísértés elvállalni egy ilyen szerepet. Ezt meg kellett lépnie annak a néhány embernek, úgyhogy hálás lehet a szakma.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

A Katona József Színház most ünnepelte a harmincadik születésnapját.

Igen, ez nagy dolog. De tudod, amikor megünnepeltük ezt a szép számot, és bejátszásokat néztünk a nagy, híres előadásokból, óhatatlanul támadt némi hiányérzetem magammal szemben - úgy érzem, még nem tettem le itt a névjegyem. És hogy azzal is számolnom kell, hogy bizonyos szerepeket már nem fogok eljátszani, mert itt már bemutattak olyan csodálatos előadásokat, amelyeket újra nem fogunk megcsinálni. Persze az élet kárpótol, mert például a Három nővér-be legalább beugorhattam egy időre a Nemzeti Színházban.

Ez tényleg nyomaszt téged?

Nem mondanám, hogy nyomaszt, de valóban vannak kollégáim, akik megkérdezik, miért nem játszom el bizonyos nagy, drámai szerepeket. És azt tudom rá felelni, hogy azért, mert azokat a darabokat a mi rendezőink már színpadra állították egyszer Kaposvárott vagy korábban a Katonában. Ugyanakkor az a szellemi légkör, amely itt uralkodik, nagyon megfelel nekem, és jó kondícióban tartja a színészetemet. Jelen pillanatban nem tudok olyan helyet, ahol jobb lehetne nekem. És ha kapok egy-egy szerepajánlatot máshonnan, nem mondják rá, hogy nem csinálhatom meg. Úgyhogy ez van a mérleg másik oldalán, és azt hiszem, ezzel kiegyenlíti azt, amit talán feláldozok érte. A legnagyobb kérdés most számunkra egyébként is inkább az, hogyan tartsuk meg a nézőinket, és hogyan csábítsunk be újakat.

Ez a te problémád is?

Persze, de nemcsak a Katonára jellemző, hanem országos jelenség. Azok, akik korábban havonta többször is eljártak színházba, ma nem engedhetnek meg maguknak havi egy előadásnál többet. És azt is mérlegelniük kell. A darabok első évadja még nem is problémás, addig még megvan a közönsége. Utána kezd kiürülni a nézőtér.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

A színházi és filmes munkáid hatnak egymásra - azon az egy időszakon túl, amíg ellentmondásosnak érezted a könnyed filmeket a drámai szerepekkel?

Igen, biztos vagyok benne, hogy például azt a koncentrált munkát, amely a filmnél szükséges, át tudom menteni a színházi próbákra is, fordított irányba pedig a szerep ívének a kitalálását, felépítését, illetve ennek a rutinját viszem át a filmre. Az Aglaja például húsz év történetét meséli el, és időben összevissza ugrálva vettük fel a jeleneteket. Ha nem lettem volna teljesen tisztában azzal, mikor melyik időszakában van a karakterem, nem tudtam volna megcsinálni ezt az ívet. Persze segít a rendező is, ott van mint külső szem, de alapvetően ezt a színésznek kell megcsinálnia. Nem is tudnám elképzelni, hogy a filmezés mellett ne dolgozzak színházban. Sokan kérdezték már, miért nem próbálkoztam külföldön filmes karrierrel. De én tudom magamról, hogy olyan típus vagyok, akit a munka tart edzésben, és az tesz egyre jobbá. Ha kiesem a gyakorlatból, és hónapokig csak arra várok, hogy csörög-e a telefon, mehetek-e castingra, az teljesen tönkre tenné a tudásomat. Ha nem dolgozom folyamatosan, egyszerűen berozsdásodnak azok a csatornáim, amelyeken szállítom az érzelmeket.

És amikor forgatsz, mennyit érzel meg abból, hogy milyen lesz a végeredmény?

Semennyit. Az Aglaja teljes forgatása alatt nem többször mint kétszer néztem vissza egy jelenetet a monitoron, és annak sem volt semmi értelme. Rájöttem, hogy úgyis csak az figyelem, hogyan nézek ki, és a legfontosabb dolgokat, az apró rezdüléseket nem lehet látni ilyen kis képernyőn. Amúgy is minden a rendezőn és a vágón múlik. Én már nem stresszelem magam azon, hogy milyen lesz az eredmény, ezt a dolgot elengedem. Azt csinálnak, amit akarnak. Később sem pattogok azon, hogy miért ezt a felvételt választották, miért nem a másikat, amelyen én jobb voltam. Ez teljesen parttalan vita volna.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Akkor neked nagy meglepetés lehet a film a premieren.

Persze! Bár amikor a filmet először látom, akkor még csak magamat figyelem, és az a monológ megy a fejemben, hogy "Jézusom, ez borzasztó! Atyaég. Na jó, ez nem olyan béna, stb..." Másodszor is meg kell néznem ahhoz, hogy a filmet is lássam.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK