Géppuska a koporsóból - A tíz legjobb spagettiwestern

Quentin Tarantino a Kill Billben is megidézett több spagettiwesternt, a Django elszabadulban pedig már egészen odáig ment, hogy egy koporsót maga után húzó olasz westernhős után nevezte el a filmje főhősét. Rovatunk egy része ugyanolyan heves érzelmeket táplál a műfaj iránt, mint Tarantino, ezért összeszedtük a tíz kedvenc olasz westernünket. Giuliano Gemma vadnyugati Odüsszeuszként tér vissza az otthonába, Lee Van Cleef tizenöt évet kénytelen várni, hogy bosszút állhasson áruló társain, Franco Nero pénzre váltja a forradalmat, Jean-Louis Trintignant pedig elveszetten bolyong a téli rengetegben.

Vigyázat! Sergio Leone westernjeit hiába keresnéd az összeállításban. Mivel azok eleve magasabb minőséget képviselnek a műfajon belül, ezért, hogy izgalmasabbá tegyük a listát, most a mester filmjeit kihagytuk, és a kevésbé ismert spagettiwesternek közül válogattunk.

* * *

10. Johnny Hamlet (Quella sporca storia nel west, 1968)
Rendező: Enzo G. Castellari

A western mindig is szoros kapcsolatot ápolt Shakespeare-rel. Anthony Mann a Lear király-t vette alapul a Férfi Laramie-ből című filmjéhez, és a Rómeó és Júliá-nak is készült egy olasz westernváltozata (Fury of Johnny Kid). Hiába, az ember azért felkapja a fejét, ha azt hallja, hogy Hamlet Dánia helyett Texasba tér vissza. Hát még akkor, ha megnézi a Johnny Hamlet első öt percét. Westerntől szokatlan módon egy álomjelenettel kezdődik, amelyben Johnny (Andrea Giordana) vörös ködben bolyong, és az apját szólongatja, aztán a szerelmét, Ophéliát látja, ahogy egy patak felett átvezető fahídon fut át. Amikor felébred a háború szörnyűségeitől megzavarodott férfi, akkor sem nyugszik meg a film: egy vándor színtársulat táborozik a tengerparton, és az egyik színész nem másból, mint az eredeti Hamlet-ből gyakorol egy monológot.

Zavarbaejtően különös film a Johnny Hamlet, a kamera is úgy mozog állandóan a szereplők körül, mintha az operatőr zsonglőrködne vele. A későbbiekben is, hiába tudjuk, hogy ez már nem álom, mégis többször ahhoz hasonlítanak leginkább a látottak: a városi temető például egy ősi indiánrajzokkal ékesített barlangban van. Giordana korrektül eljátssza a bosszúszomjas főhőst, akit azonban külön ki kell emelni, az az ördögien nyájas, tenyérbemászó képű, Claude nagybácsit alakító Horst Frank. Még a darabot sem kell ismerni ahhoz, hogy rögtön tudjuk, ő áll Hamlet apjának meggyilkolása mögött.

Enzo G. Castellarit szokták az olasz Peckinpah-ként is emlegetni az általa rendezett akciójelenetek bonyolultsága, valamint filmjei vérpezsdítő jellege miatt. A Johnny Hamlet idején ugyan még a pályája elején volt, de már ennek a filmjének is az egyik nagy erőssége a sok mesterien megkoreografált lövöldözés. Spagettiwesternről van szó, szóval Hamlet ebben a feldolgozásban nem úszhatta meg a keresztre feszítést. A darab végkifejletét viszont felülírta a westernhagyomány, és ebben a filmben Hamlet életben marad, és hangozzék bármilyen bizarrul is, a legvégén ellovagol Horatióval új kalandokat keresve.

* * *

9. A nagy leszámolás (The Big Gundown / La resa dei conti, 1966)
Rendező: Sergio Sollima

Aki egyszer is látta A Jó, a Rossz és a Csúf-ot, valószínűleg emlékszik arra a remek jelenetsorra, amely úgy indul, hogy lovaskatonák közelítenek Clint Eastwood és Eli Wallach felé. Tuco először beazonosítja a zubbonyukat, aztán a déliek legnagyobb tábornokát, Leet kezdi el dicsérni. A lovasok vezetője erre leporolja a vállát, és a szürkés lepel alatt felsejlik a kék, az északiak színe. A műfajok közül a western dolgozik a legkötöttebb archetípusokkal, és sokszor már a karakter ruházata elég ahhoz, hogy tudjuk, mit várjunk tőle a filmben. Ezekből az elvárásokból űz csúfot A nagy leszámolás.

A jámbor misszionárius tizenkét éves lányáról kiderül, hogy igazából a negyedik felesége, a ferences szerzetesről pedig, hogy ugyanolyan jól forgatja a pisztolyt, mint Jonathan Corbett (Lee Van Cleef), aki államokszerte megbecsült vagy éppen rettegett fejvadász. A nagy leszámolás elején még minden olyan egyszerűnek tűnik: Corbettnek egy szökésben lévő mexikói parasztot kell elkapnia, aki vádlói szerint megerőszakolt és megölt egy kislányt. Sergio Sollima rendkívül ügyesen úgy építette fel a filmje első harmadát, hogy szokványos vadnyugati embervadászatot várjunk a folytatásban. A későbbiekben viszont ráébreszt minket a sztereotípiák felületes, sokszor hamis mivoltára. Attól, hogy valaki köztiszteletben álló ember, és méltóságteljesen ül a lovon, még nem biztos, hogy az igazság is az ő oldalán áll. Cuchillo (Tomas Milian) pedig hiába visel ruhának csúfolt rongyokat, és hiába fetreng előszeretettel a porban, még nem biztos, hogy bűnös az ellene felhozott vádakban.

A klasszikus amerikai westernben a vadnyugat még jellemzően az ígéret földjét jelképezi, ahol mindenki megtalálhatja a szerencséjét. A nagy leszámolás-ban azonban már csak a hatalmat birtokló tőkések és arisztokraták számára biztosít felemelkedést az Egyesült Államok ezen szeglete. Mindenki más az ő játékszerük, legyen az politikai pályáról ábrándozó fejvadász vagy éppen egy nyomorult mexikói paraszt. A hatvanas évek forrongó politikai klímájában, Sergio Sollima Tuco karakterét építette tovább, és tulajdonképpen új hőstípust teremtett meg a westernen belül. Cuchillo a legkiszolgáltatottabb embertömegek nevében próbál életben maradni, és már minden lényeges dologban elüt a western angolszász hőseitől. Ezek után mondja valaki azt, hogy a western unalmas, mivel mindig ugyanazok a klisék ismétlődnek benne.

* * *

8. Cemetery Without Crosses (Cimitero senza croci, 1968)
Rendező: Robert Hossein

Korántsem véletlen, hogy Robert Hossein Sergio Leonénak ajánlotta a Cemetery Without Crosses-t. Egy rajongó már-már kényszeres alaposságával ültette át filmjébe a mester stílusjegyeit, hogy a segítségükkel egy keservesen szűkszavú, ugyanakkor megejtően érzelemdús sorstragédiát álmodhasson a vászonra. A Cemetery Without Crosses-ban olyan ritka a párbeszéd, mint forrás a sivatagban, és mégsem hiányzik belőle, hiszen a hosszú, magányos lovaglások, a táj, illetve a gyűlölködő, kétségbeesett vagy éppen üres tekintetek minden szükséges dolgot elmondanak.

A Rogers család nem tűr meg maga mellett más szarvasmarha-tenyésztőt. Ben Cain állatait elorozzák, a ranchát felégetik, végül a felesége (Michelle Mercier) szeme számára láttára felakasztják. Az özvegy régi barátjukat, Manuelt (Robert Hossein) kéri meg, hogy álljon bosszút a férjéért. A spagettiwesternek egyik legnagyobb bája, hogy sohasem érezték úgy, hogy túlzásba estek volna. Manuel a sivatag közepén él egy roskadozó szellemvárosban, ahol rajta kívül nem lakik senki más. A film alapján vagy a tornácon ül egész nap és hallgatja a szelet, vagy bevonul az elhagyatott kaszinóba, nyüzsgést képzel maga köré, és pörgetni kezdi a rulettkereket. Mielőtt gyilkolna, idegőrlő lassúsággal húz fel a jobb kezére egy fekete kesztyűt.

Egy alkalommal egészen odáig merészkedik a film, hogy még a saját stílusából is viccet csinál. Manuel a Rogers családdal vacsorázik a szokásos némaságban, csak a tányérok csörömpölése hallatszik. Lassanként azonban ez a zaj is elhal, és egyre több tekintet szegeződik rá. Manuel zavarba jön, és az előtte lévő mustárosüveget kezdi babrálni, amiből legnagyobb meglepetésére egy bohócfigura ugrik ki. A kínos csend megtörik, és mindenki torka szakadtából elkezd nevetni. Más poén azonban nincs a filmben, minden egyéb hangulati elem a szereplők csökönyösségét, könyörtelenségét hivatott bemutatni. Számtalan filmben elmesélték már, hogy a bosszú bosszút szül, de nagyon kevés tudja akkora erővel és megindító egyszerűséggel átadni ezt az üzenetet, mint a Cemetery Without Crosses. Dörögnek a fegyverek, az szenved a legtöbbet, akinek semmi köze az egészhez, és a végén csak egy lakatlan szellemváros marad, és körülötte a sivatag.

* * *

7. Ringo visszatér (Il ritorno di Ringo, 1965)
Rendező: Duccio Tessari

Győztes csapaton ne változtass - mondhatta magában Duccio Tessari, ugyanis amikor a Pisztolyt Ringónak után rögtön belevágott egy újabb western készítésébe, ugyanazzal a bevált alkotógárdával fogott munkához. A Ringo visszatér az Odüsszeia vadnyugati környezetbe helyezett feldolgozása. Montgomery Brown (Giuliano Gemma) - akit ugye igazából nem is Ringónak hívnak - a trójai háború helyett az amerikai polgárháborúból tér vissza, távolléte alatt egy mexikói rablóbanda vette át az irányítást az Egyesült Államok és Mexikó határvidékén fekvő Mimbres városában.

Egy mexikói család uralkodik vasmarokkal a városon, a fehérek pedig páriaként tengődnek. Őrült ötlet ez a játék a rögzült sztereotípiákkal, és épp ezért működik. A kocsma elé ki van írva, hogy "Kutyák, gringók és koldusok számára tilos a bemenet", a fehér seriff pedig alkoholizmusba menekül, és nem tart magánál fegyvert, mert "Amerikai vagyok. Egy alsóbbrendű faj tagja. És ha alsóbbrendű vagy, akkor fegyver nélkül sokkal tovább élsz." Montgomery is kénytelen átvedleni mexikóivá, északi egyenruhája helyett szalmakalapot és szakadt ponchót húz, szőke haját, világos bőrét befesti. Elborzasztja, amit talál: apját, a néhai szenátort megölték, a mexikói család egyik tagja pedig a feleségének udvarol. Semmirekellő vándornak álcázza magát, hogy nagyobb eséllyel szállhasson szembe a mexikói klánnal.

A Ringo visszatér legalább annyira hagyatkozik a képek és a zene történetmesélő erejére, mint Leone filmjei. Montgomery Brown azonban gyökeresen eltér a Dollár-trilógia cinikus főszereplőitől. Ha van a spagettiwesternnek katolikus hőse, akkor Brown mindenképpen az. Jézusi alázattal szedi fel a porból az elé dobott nyers húscafatot, és eszi meg. A katolikus ikonográfia a spagettiwesternek nagy részében inkább csak gesztus az olasz nézőknek, hogy a vadnyugat otthonosabbá váljék a számukra, provokatív díszlet, hogy lám, a szenvedés, az erőszak nem áll meg a templom ajtajában. A Ringo visszatér-ben azonban a vallási események, helyek, tárgyak megtartják eredeti jelentéstartalmukat, Montgomery Brown családegyesítő vendettájának jogosságát, tisztaságát hivatottak hangsúlyozni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a filmből hiányozna a lövöldözés, a finálé például szokatlanul hosszú, és két részből áll. Mintha Tessari rájött volna, hogy a film kétharmadáig egy spagettiwesternhez képest méltatlanul kevés embert lőttek le, és ezért ritka nagy mészárlást rendez a végén.

* * *

6. Férfi a férfihoz (Death Rides a Horse / Da uomo a uomo, 1967)
Rendező: Giulio Petroni

Akik számára kizárólag Sergio Leone jelenti a spagettiwesternt, és a műfaj többi darabjával nem tudnak mit kezdeni, azoknak is bátran ajánlom a Férfi a férfihoz-t, mivel ugyanaz a gyilkos tempó és cinikus humor jellemzi, mint a mester Pár dollárral többért című filmjét. "A bosszú olyan étel, amelyet hidegen ildomos fogyasztani. Amilyen feltüzelt állapotban vagy most, gyomorrontást fogsz tőle kapni." Ez a frappáns beszólás például van olyan erős, hogy simán elhangozhatott volna egy Leone-westernben is.

Lee Van Cleef ismét bölcs fegyverforgatót játszik, aki tizenöt év raboskodás után elindul bosszút állni hajdani társain, akik elárulták őt. Útja során újra és újra belebotlik egy forrófejű fiatalemberbe (John Phillip Law), akinek ugyanazok mészárolták le a családját, mint akiket ő is keres. Ahogy azt megszoktuk a műfajtól, hiába közös a céljuk, eleinte nem jönnek ki egymással jól, és amikor érdekük úgy kívánja, szépen átvágják a másikat.

A spagettiwesternek többségével szemben a Férfi a férfihoz-t nem elsősorban az egyedi hangulatáért, hanem a feszessége, a jól megírt párbeszédek, illetve a történet fordulatai miatt lehet szeretni. Ez tényleg egy homlokráncoló túlzásoktól mentes, a mészárlás kezdő képsoraitól eltekintve viszonylag könnyed és szórakoztató western, amelyben két férfi azon verseng, hogy melyikük tudja előbb beteljesíteni a bosszúját.

* * *

5. Django (1966)
Rendező: Sergio Corbucci

Sár, mocsok, katolikus ikonográfia, kapzsiság, halál - ismerjük jól a spagettiwestern jellegzetességeit. Sergio Corbucci ezeket az összetevőket túlozta el a végtelenségig a Djangó-ban. A hős immáron nem lovon lépdel be a képbe, hanem zavaros vizű pocsolyákon átgyalogolva koporsót húz maga után. Leone bepiszkolta ugyan a szereplőit és a környezetüket, de filmjeiben azért megmaradt valamelyest a vadnyugat mitikus emelkedettsége. Corbucci ellenben nem csupán földközelivé tette a westernt, hanem egyenesen belenyomta a sárba, arccal lefelé. A Djangó-ban Loredana Nusciakon kívül már nincs senki és semmi, amire azt lehetne mondani, hogy szép.

A kegyetlenség is addig soha nem látott méreteket öltött a filmben. Ma már ikonikus pillanatnak számít a fül levágása, vagy éppen a koporsóból előkapott géppuska. De ez csupán két közismert példa, legalább ugyanilyen vérfagyasztó jelenet Nusciak megkorbácsolása vagy a mexikói parasztok sportból való levadászása. A klasszikus amerikai western antitézisét alkotta meg Corbucci a Djangó-val, amely egy szadista rémálom helyszínére aljasította a vadnyugatot. Innen már úgy tűnhet, hogy nincs hova továbblépni. De az európai filmipar másképp gondolta. Az Egy maréknyi dollárért hatalmas sikere indította el ugyan a westernkészítési lázat Olaszországban, de a legnagyobb hatást a Django gyakorolta ezekre a filmekre. Több tucatnyi nem hivatalos folytatás készült, és gyakran - a nagyobb profit reményében - olyan westerneket is átkereszteltek, amelyeknek egyébként semmi köze nem volt Corbucci koporsót cipelő karakteréhez. A Johnny Hamlet például Németországban a Django - a sírásó már vár rád címet kapta.

Ez a film csinált sztárt Franco Neróból. Elmondása szerint a mai napig ezzel a szerepével azonosítják a leginkább. Bárhol járjon a világban, ha nem a saját nevén, akkor Djangónak szólítják a leggyakrabban. Hozzá kell tenni, egyáltalán nem érdemtelenül. Elég csak megnézni, milyen nagy élvezettel géppuskázza le a piros Ku-Klux-Klan-maszkban közelítő embereket - pontosan így viselkedik egy spagettiwesternhős. Vagy azt a jelenetet, amikor a kocsmaasztalnál ül, és az arca helyett sokáig csak a fekete kalap karimáját látjuk. Aztán lassan felnéz, közben a kamera persze ráközelít, és láthatóvá válik nagy kék szeme. Nem a színészet csúcsa, rendben van, de egy emlékezetes pisztolyhős megformálásához elengedhetetlen az átható, szúrós tekintet. Ez Nerónak megvolt, és tudta is használni.

* * *

4. Szemtől szemben (Faccia a faccia, 1967)
Rendező: Sergio Sollima

Ha a filmeket egyedül az ambíciójuk alapján osztályoznánk, a Szemtől szemben biztos ott lenne a legnagyszerűbb alkotások között. Sollima már A nagy leszámolás-sal bizonyította, hogy a westernműfaj nem csupán konzervatív, hanem balos politikai állásfoglalásra is kiválóan alkalmas. Következő filmjében is ezen az úton haladt tovább, és tulajdonképpen a fasizmus térnyerésének allegorikus történetét mesélte el vadnyugati környezetben.

Megszoktuk, hogy a westernkarakterek kőből vannak faragva, és nem változnak, csupán az idő robog el mellettük. Sollimánál más a helyzet. Fletcher (Gian Maria Volonté) történelmet oktat egy keleti parti egyetemen. A tüdőbaja miatt viszont kénytelen abbahagyni a tanítást, és Texasba költözik, hátha a száraz klíma javít az állapotán. A sors összehozza Beauregard Bennett banditavezérrel (Tomas Milian), akinek fokozatosan a hatása alá kerül. A vadnyugat hagyományosan a szabadságot jelképezi a filmekben, az új élet lehetőségét villantja fel az oda költözőknek. Fletcher viszont arra jön rá, hogy erőszakkal ott bármit el lehet érni. Bennett és Fletcher ellentétes irányba változik, a professzorból megalomán zsarnok lesz, Bennettnek pedig a lelkiismerete kezd lassan ébredezni, és már nem képes lelőni a mexikói kisfiút, aki a seriffhez rohan, hogy leleplezze őket.

Az olaszok teljesen más irányból, jellemzően a saját történelmükből kiindulva dolgozták fel a vadnyugat mítoszát, és ezáltal új és friss értelmezését adták. Ez persze nem jelenti azt, hogy hiányoznának a szokásos akciójelenetek a filmből, van minden: vonatrablás, sivatagi leszámolás, asztal alatt előrántott pisztoly. A bankrablás feszült pillanatai egyenesen Sergio Leonét juttathatják eszünkbe. Volonté hangját halljuk, ahogy előadja a tökéletes tervet, a képeken pedig annak megvalósulását követhetjük nyomon. Ahogy az lenni szokott, hiába tartja magát mindenkinél okosabbnak Fletcher, mégsem úgy történik a bankrablás, ahogyan azt ő megálmodta.

* * *

3. A zsoldos (Il mercenario, 1968)
Rendező: Sergio Corbucci

Sokat elmond A zsoldos fergeteges hangulatáról az a visszatérő pimasz tréfa, hogy a lengyel fegyverkereskedőt alakító Franco Nero mindig a legváratlanabb helyeken végighúzva lobbantja lángra a gyufáját. Legyen az egy dühödt férfi arca, vagy éppen egy meglepett nő dekoltázsa. Nem kevésbé szórakoztató az a jelenet, amikor egy alvó nőről lehúzza a takarót, és a meztelen testét szemléltető eszközként használva magyarázza el Paco Romannak (Tony Musante), a bányamunkásból lett mexikói forradalmárnak, mozgalma hiábavalóságát. A Polák tipikus spagettiwestern-karakter, a végletekig cinikus, az öltözködése kifogástalan, és csak a pénz érdekli. A mexikói forradalomban is csupán a gyors meggazdagodás esélyét látja.

Ha van általános gyengesége a spagettiwesterneknek, akkor az a női karakterek elnagyoltsága, szerepük minimalizálása. A zsoldos ebben kivétel, mivel a Giovanna Ralli által megformált harcos forradalmár kétségkívül mindenkiben mély nyomot hagy, aki egyszer is látta ezt a filmet. És nem csupán azért, mert őrülten vonzó jelenség puskával a kezében. Ő A zsoldos élő lelkiismerete, aki rögtön megvetéssel viszonyul a Polákhoz, és kitartóan próbál felelősségteljes vezért nevelni Pacóból.

Eddig nem igazán ejtettem szót a párbajokról, annyira magától értetődőnek tűnt, hogy minden itt felsorolt film azzal végződik, és mivel bekerültek a legjobb tíz közé, ezért kellően emlékezetesek is. A zsoldos csúcsjelenete azonban annyira fantasztikus módon van megrendezve, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette. A Polák, a bohócnak öltözött Paco, és Ricciolo (Jack Palance) egy amfiteátrumban áll egymással szemben. A Polák kongatja a harangot, közben szól Morricone Tarantino által is felhasznált, lassan építkező, katartikus zenéje, és mire tüzelésre kerülne sor, már nincs olyan kameraszög, amiből ne láthattuk volna a párbaj mozdulatlanná dermedt szereplőit. Az ilyen mágikus erővel bíró jeleneteket látva esik az ember szerelembe az egész műfajjal, és kezdi kutatni, hogy az a több mint hatszáz spagettiwestern vajon még hány ilyen csodálatos és persze a végtelenségig nyújtott pillanatot rejtegethet.

* * *

2. Ki tudja? (Quien sabe?, 1966)
Rendező: Damiano Damiani

Damiani mindig is kikérte magának, ha westernnek nevezték a filmjét, szerinte csak annyiban hasonlít a zsánerre a Ki tudja?, hogy ebben is szerepelnek lovak. Elmondása szerint ő történelmi filmet rendezett a mexikói forradalomról. A szavaiból azt a gyakori véleményt lehet kiolvasni, hogy a western nem komoly műfaj, és valószínűleg attól félt, hogy egyszerű lövöldözős filmnek fogják elkönyvelni az alkotását. Mindenesetre, ha megnézzük a korszak más Mexikóban játszódó, zapata westernjeit, a Ki tudja? tökéletesen illeszkedik közéjük, azzal a kitétellel, hogy magasan ez a legjobb, sőt, ha Sergio Leone hasonló tematikájú Egy marék dinamit-jával hasonlítjuk össze, még akkor sem kell szégyenkeznie.

Az Amerikában készült zapata westernek jellemzően arról szóltak, hogy a gringó főszereplő belekeveredik a mexikói forradalom forgatagába, fokozatosan politikai öntudatra eszmél, és ő is beáll a nemes ügy érdekében harcolni. A Ki tudja? című filmben azonban a fehér amerikai (Lou Castel) már a legelején kijelenti, hogy nem szereti Mexikót, és későbbiekben is megmarad rideg zsoldosnak. A helyi banditavezér (Gian Maria Volonté) az, aki komoly jellemfejlődésen megy keresztül, és a lezárásban már mindenféle hátsó szándék nélkül áll a forradalom zászlaja alá. A maga eszközeivel tökéletesen visszaadja a film a hatvanas évek közhangulatát: komoly kritikát fogalmaz meg az Egyesült Államok intervenciós politikájával szemben, illetve a lázadás mellett teszi le a voksát.

Mindez hogyan valósul meg egy gyanúsan westernnek tűnő történelmi filmben? A mexikói hadsereg könyörtelenül falhoz állítja és kivégzi a lázadókat, akik még az utolsó szavaikkal is a forradalmat éltetik. El Chuncho banditái egy magas rangú tisztet kötnek a sínhez, és az így mozgásképtelenné vált vonatot kifosztják, majd a sebesült katonákat kivégzik. A banditavezér féltestvére egy félőrült militáns pap (Klaus Kinski), aki az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében dobálja a gránátokat a katonák felé. Adelita (Martine Beswick) egyik pillanatban még az esernyőjét forgatva mosolyog a helyőrség tagjaira, hogy kicsivel később el tudja helyezni a katonáknak halált hozó bombát. Ebben a filmben minden egyben van, a politikai mondanivaló és a fergeteges akciójelenetek nem kioltják, hanem erősítik egymást.

* * *

1. A halál csöndje (Il grande silenzio, 1968)
Rendező: Sergio Corbucci

Corbucci már a Djangó-t is téli környezetben akarta leforgatni, de végül hó helyett be kellett érnie hihetetlen mennyiségű sárral. Két év múlva viszont már összejött a terve, és A halál csöndje túlnyomó részét télen, a Dolomitok magas sziklacsúcsai között vette fel. A rossz nyelvek szerint azért pont ott, mert kiváló sípályák voltak a közelben, de a lényegen ez sem változtat: lélegzetelállítóan szép és vadregényes tájakon játszódik ez a western. A zord környezet egészen új megvilágításba helyezte a vadnyugat mítoszát: a fagyoskodó, éhező embereket, a magas hóban botladozó lovat vagy a hóviharban alig látszódó postakocsit mutató képek mind azt sugallják, hogy a maximum, amit elérhet ezen a vidéken az ember, hogy még egy telet kihúz élve.

Tigrero (Klaus Kinski) és Silenzio (Jean-Louis Trintignant) is fejvadász, mindketten ugyanannyiért vállalják el, hogy megöljenek valakit, mégis jelentősen különböznek egymástól. Tigrerót nem érdekli, hogy a hirdetés szerint élve vagy halva kell elfogni a bűnözőket, lelövi őket, mert úgy egyszerűbb a szállításuk. A hideg úgyis jó sokáig konzerválja a hullákat. Szoros a verseny, de Kinski vérfagyasztóan egykedvű és precíz karakterénél nem jut eszembe visszataszítóbb a spagettiwesternben. Silenzióban viszont még maradt egy kevés emberség: a gyönyörű özvegy (Vonetta McGee) kérését, hogy ölje meg férje gyilkosát, Tigrerót, először még ugyan pénzért akarja teljesíteni, de később már nem az lesz cselekedeteinek fő hajtóereje, és a nőt is védelmébe veszi. Trintignant megejtő érzékenységgel játssza el a karaktert. Mindent az arcjátékával mond el, ugyanis Silenzio néma. Mégis a film végén, hiába nem szól egy szót sem, pontosan tudjuk, hogy miért nem hagyta ott a várost, amikor még megtehette volna.

A halál csöndje a keserű kijózanodás filmje. Malcolm X merénylet áldozata lett, majd Che Gueverát is kivégezték. Ezek a halálesetek azt tudatosították Corbucciban, hogy hiába elszánt és karizmatikus valaki, nincs esélye a rendszer ellen. Ezt a tehetetlenséget látjuk viszont A halál csöndjé-ben. Sokszor elmondták már, de igazából teljes egészében látni kell a filmet ahhoz, hogy az ember átérezze azt, hogy ez minden idők legpesszimistább westernje.