Berúgással kezdődött, berúgással ér véget

2013.09.22. 15:36

A világvége című komédia olyan fergetegesen viccesen indul, hogy tanítani kellene, de a humor egy idő után sajnos háttérbe szorul az akciójelenetek miatt. A vetítésre a miskolci Cinefesten alig lehetett bejutni, reméljük, ez meggyőzi a forgalmazót arról, hogy az ország többi részén is bemutassa a filmet.

A briteknél annyira alap a kocsmázás, hogy az emberek jelentős része el sem tudná képzelni az életét nélküle, hétköznap meló után, szombati buli előtt, vasárnap délutáni levezetésként mindenki a pubban lóg. A letagadhatatlanul brit humorú Edgar Wright filmjeinek magától értetődő, természetes közege a pub, és mi sem illőbb, minthogy Cornetto-trilógiának becézett három filmjét kocsmajelenetek keretezik: a Haláli hullák hajnala nyitányában a bambuló Simon Pegg kapta az osztást barátnőjétől egy Winchester nevű pubban, A világvége (The World's End) fináléjában pedig a mattrészeg Simon Pegg oszt ki valakit a címadó kocsmában - hogy kit, az maradjon titok. A kettő közt eltelt kilenc év, és elfogyott rengeteg sör.

Martin Freeman, Paddy Considine, Simon Pegg, Nick Frost és Eddie Marsan A világvége című filmbenForrás: UIP

Edgar Wright zseniális komikus, nemcsak iszonyatosan vicces dialógusokat ír, hanem a ritmusérzéke is halál pontos. A tempót diktáló briliáns vágás már a Haláli hullák hajnalá-ban is kihozta a maximumot a poénokból, A világvége első harmadát pedig tanítani kellene, annyira magával ragadó. A film első félóráját gyakorlatilag végig lehet nevetni, elképesztő ütemben pattognak a poénok, ellenállhatatlan energia dübörög itt, ami teljesen átragad az emberre, vigyorogva szaladunk a figurák után.

Ebből a sajnos csak felvezetésnek számító részből megtudjuk, hogy öt negyven körüli fickó a főhősünk (Simon Pegg, Nick Frost, Paddy Considine, Martin Freeman és Eddie Marsan - utóbbi kivételével mindannyian szerepeltek már Wright-filmben), akik húsz éve belevágtak egy tizenkét pubot felölelő kocsmatúrába, de persze kidőltek, mielőtt végigcsinálták volna. Azóta négyen tisztes polgárok lettek munkahellyel, családdal, ilyenekkel, csak Pegg figurája, Gary King nem érkezett meg a felnőttkorba, ő unatkozó alkoholistaként várja, hogy történjen valami érdekes az életében.

Simon Pegg A világvége című filmbenForrás: UIP

Gary agyából egy elvonókúrás társa elejtett megjegyzése nyomán isteni szikra pattan ki: újra összetrombitálja a bandát, és most csak azért is véghezviszik a lehetetlent, és eljutnak a tizenkettedik kocsmáig, a Világvégéig. A film legerősebb, legszerethetőbb része az, amikor Gary egyenként ráveszi a régi haverokat a bulira, megérkeznek ifjúságuk helyszínére, a Newton Haven nevű fiktív, ám annál tipikusabb angol kisvárosba, és belevágnak a kalandba. Mivel ez tulajdonképpen egy időutazás vissza a 90-es évekbe, a zenék is ehhez igazodnak, Blur és Pulp és Suede csendül fel: amikor a kis csapat lassított felvételen elindul a So Young-ra, az még talán azokat is megérinti, akik a britpoprobbanás idején még ovisok voltak.

A világvégeForrás: UIP

A négy megállapodott férfi és az összevissza kamuzó, szétesett, gyerekes Gary kommunikációja gyakorlatilag folyamatosan irtózatosan vicces, szeretnék 100 percen át azon nevetni, hogy tizenkét sör fölött idegesítik egymást egyre részegebben. De a negyedik kocsmában valami megváltozik. Bejön a jó előre beígért sci-fi-szál: kiderül, hogy Newton Haven lakosságának egy részét robotszerű ízévé változtatták az űrlények, és talán nemcsak a kocsmatúra befejezése, hanem az öt pasi élete is veszélyben forog. Amikor az egyik pub vécéjében Garyék először kerülnek összeütközésbe a tizenéves srácok bőrébe bújt miacsudákkal, az még jópofa: hogy a négy eltunyult középkorú hirtelen átvedlik szuperhősbe, vagy legalábbis verekedőbajnokba, és sikeresen száll szembe a szuperellenfelekkel, jelzi, hogy nem kell túl komolyan vennünk ezt az űrlényesdit, és továbbra is a szarkasztikus szellemességeket ontó brit humor világában vagyunk.

Nick Frost, Simon Pegg és Paddy Considine A világvége című filmbenForrás: UIP

De aztán az első bunyót követi a második meg a harmadik, két összecsapás közt pedig több a rohangászás, mint a poén, és innentől túl sok az akció és túl kevés a nevetés. Igaz, hogy a Haláli hullák hajnala zombifilm, a trilógia második filmje, a Vaskabátok pedig egyszerre krimi, zsaru- és akciófilm, de pont attól különlegesek, hogy a zsánereket Wright csak ürügyként használta a komédiázáshoz. A Haláli hullák hajnala még a főhős teljesen hétköznapi problémáira koncentrált, a film jelentős részében az a humor egyik forrása, hogy Pegg figurája nem is veszi észre, hogy lakóhelye elzombisodott. A Vaskabátok perspektívája már eggyel tágabb, nem egy embernek, hanem egy egész városnak az élete a tét, és itt már akciójelenetből is van bőven. Bár A világvége helyszíne is egyetlen kisváros, Wright a film egy pontján univerzumméretűre nyitja a perspektívát, hirtelen el kell hinnünk, hogy a Föld teljes lakossága érintett a kocsmatúra végkimenetelében. Ez pedig egy kicsit elvesz az izgalomból. Sosem lehet megunni az olyan filmeket (ha jók), amik aprócseprő, egyéni gondokról szólnak, olyan filmből viszont túl sokat kaptunk mostanában, amelyekben az egész emberiségért kellett volna szurkolnunk.

Simon Pegg A világvége című filmbenForrás: AFP

Nem az űrlényekkel van a baj, a Haláli hullák hajnalá-ban sem zavartak a zombik, a gond a műfajváltás: Wright erőssége a karakterekből fakadó ironikus humor, akció-sci-fit nem tőle kérünk. Ha A világvégé-ben kevesebb lenne az akciójelenet, és több a kocsmai beszélgetés arról, hogy hőseink mit is kezdjenek az űrlényekkel, még szerethetőbb film lenne. Az viszont megnyugtató, hogy a döntő pillanatban a srácok nem rakétavetőt ragadnak, hanem megint egy kocsmában süketelnek.