A szuperhősök átírják a történelmet

Az X-Men - Az eljövendő múlt napjai először elvisz minket a jövőbe, ahol a Föld már a pusztulás szélén áll, hogy aztán visszarepítsen a hetvenes évekbe, amikor Amerika még a mutánsok részvételével sem tudta megnyerni a vietnami háborút. A rajongók imádni fogják, hiszen soha ennyi mutáns még nem tűnt fel egy X-Men-filmben, az átlagos mozinézők viszont kapkodhatják majd a fejüket, olyan szélvészgyorsasággal ugrál a film térben és időben. 

Hollywoodban nem tétlenkednek, és kitartóan tágítják az X-Men-univerzumot. Kevesebb mint tizenöt év alatt hét film készült, amelyek közt voltak köztük egészen jól sikerült darabok is (X-Men 2, X-Men: Az elsők), így aztán már mindenkiben, aki nyomon követte a sorozatot, kialakulhatott egy kép, hogy miben is különbözik egy X-Men a többi képregényfilmtől.

Hugh Jackman és James McAvoy az X-Men - Az eljövendő múlt napjai című filmben Forrás: InterCom

Fontos ezeknél a filmeknél a saját identitás kialakítása és fenntartása, mert bizony néha egészen könnyű egyetérteni azzal a véleménnyel, hogy minek nézzem őket, minden szuperhősfilm ugyanolyan. Az X-Men-univerzum legfőbb ismertetőjele, hogy nem egy, hanem sok-sok szuperhős, vagyis mutáns van benne, akik egy új, veszélyeztetett kisebbségként azon dolgoznak, hogy megoldást találjanak az emberekkel való, feszültségekkel teli együttélésre.

A dolog ott válik igazán izgalmassá, hogy a mutánsokon belül is húzódik egy fontos törésvonal, és mindkét oldalnak megvan a maga igazsága. Az egyik részük hisz a békés együttélés megvalósíthatóságában, a többiek viszont kizárólag az ellenséget látják az emberben, és az elpusztításukon ügyködnek.

Ian McKellen és Patrick Stewart az X-Men - Az eljövendő múlt napjai című filmben Forrás: InterCom

Látni kell, hogy egy X-Men-film nem csupán abból áll, hogy különleges képességekkel rendelkező mutánsok látványos harcokba bonyolódnak a szórakoztatásunkra, hanem emellett mesél az egyén szintjén arról, hogyan lehet megbirkózni a mássággal, a közösségek szintjén pedig arról, hogyan érvényesíthetik a kisebbségek az alapvető jogaikat. Ez most így nagyon komolyan hangzik, de a sorozatban több kiváló példa is van arra, hogy miképpen lehet mindezt szórakoztató formában tálalni anélkül, hogy az iskolapadban éreznénk magunkat.

A bizakodásra minden ok megvolt az X-Men - Az eljövendő múlt napjai kapcsán, hiszen az a Bryan Singer tért vissza a rendezői székbe, aki egyszer már sikeressé tette a sorozatot a múlt évtizedben (X-Men - A kívülállók, X-Men 2). Bőven van miért lelkendezni, de az öröm nem teljes, mivel az ambiciózus történetszövés egy kevésbé koncentrált filmet eredményezett, amelyből hiányoznak azok az apró finomságok, amelyek az X-Men: Az elsők-et a személyes kedvencemmé tették.

Jennifer Lawrence az X-Men - Az eljövendő múlt napjai című filmben Forrás: InterCom

A két különböző idősík közti ugrálás lehetővé tette, hogy soha nem látott számban képviseltessék magukat a filmben a mutánsok, ugyanaz a személy gyakran az idős- illetve a fiatalkori alakjában is feltűnik. A közeli jövőben a mutánsok vesztésre állnak. Az emberek kifejlesztettek egy olyan robotot, amely ellen még ők sem vehetik fel eredményesen a harcot. Hogy fajtájukat megmentsék a kipusztulástól, X Professzor (Patrick Stewart) és Magneto (Ian McKellen) összefog, és Kitty Pryde (Ellen Page) segítségével visszaküldik a hetvenes évekbe Farkast (Hugh Jackman). Izoláltak a múltban egy pillanatot, amely szerintük elvezetett a mostani, az egész Földet felemésztő pusztításhoz.

Az előző rész óta Mystique (Jennifer Lawrence) függetlenítette magát mindenkitől, és önmagában küzd a mutánsokra fenyegetést jelentő emberek ellen. Farkasnak őt kell megtalálnia, mielőtt még megölné Bolivar Traskot (Peter Dinklage), az elhivatott tudóst, aki az amerikai kormánynál házal azért, hogy pénzt szerezzen a robotjai megépítésére.

Peter Dinklage az X-Men - Az eljövendő múlt napjai című filmben Forrás: InterCom

New York, Moszkva, Párizs, Vietnam, Kína egy eldugott szeglete - a film észvesztő tempóban váltogatja a helyszíneit időben és térben. Singer a legnagyobb mutatványt sikeresen teljesítette, és a kanyargós cselekményt ügyesen eljuttatta a végpontjába úgy, hogy közben teljesen sosem veszítettük el a fonalat. Az apróságokat azonban sokszor esetlegesen oldotta meg, és a karakterek kidolgozottsága sem veszi fel a versenyt az előző részben látottakkal.

Csalódás a főgonosz személye, akit hiába a Trónok harcá-ban már évek óta remeklő Peter Dinklage játszik, végig megmarad egy szürke alaknak, akiről a legtöbb, ami elmondható, hogy nemcsak a laboratóriumokban, hanem a politika világában is feltalálja magát. Ha már Dinklage-re bízták a szerepet, elvártuk volna, hogy jobban kihasználják a színész képességeit, és többet megtudjunk Trask mozgatórugóiról. Honnan van benne ez a gyűlölet? Alacsony termetéből fakadó bizonytalanságát kompenzálja túl, és így próbálja elfogadtatni magát? Kár, hogy ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozik a film. És hát a robotok szerepeltetése sem egy fantáziától kicsattanó megoldás, ráadásul túlontúl is emlékeztetnek az alakváltó T-1000-es Terminátor-modellre, illetve a Thor-ban látott fémszörnyre.

Hugh Jackman az X-Men - Az eljövendő múlt napjai című filmben Forrás: InterCom

Farkas is eljutott arra a pontra, hogy különösebben már nem érdekfeszítő ellentmondásos viszonya a többi mutánshoz, miszerint ő a magányos hős a csapatjátékosok között. Mystique lehetett volna a legizgalmasabb, hiszen a hetvenes években még a szürkezónában mozog, és egyáltalán nincs véglegesen eldöntve, hogy Magneto sötét világképét fogja a későbbiekben a magáévá tenni. Ha már egyszer ő a kulcs a jövőhöz, lehetett volna még többet foglalkozni a háborgó lelkével. Vannak ugyan ez ügyben tetszetős próbálkozások a filmben, és a fináléban is fontos szerephez jut, de a nagy iram ezt a karaktert is maga alá gyűri.

Annál kellemesebb meglepetés viszont Charles Xavier (James McAvoy), akit az előző részben ott hagytunk magára, hogy elkezdte a mutánsok bentlakásos iskolájának az igazgatását. A hetvenes években viszont világjobbító illúzióját vesztve éldegél elzárkózva a külvilágtól. Nem várt fordulat. A fiatalkori Magnetót ismét Michael Fassbender alakítja, szóval már csak ezért sem lehet rossz, és ismét izgalmas látni a nagy stratégát, hogyan kezd el úgy belenyúlni az események folyásába, hogy azok az ő céljait segítsék. Az igazi sztár azonban egy újonc, Higanyszál (Evan Peters), aki úgy válik a film legemlékezetesebb figurájává, hogy közben csak keveset szerepel benne. Ez a kleptomániás kamasz megmutatta, hogy van még fantázia a Mátrixban látott trükkökben, csak jól kell tudni használni azokat.

Evan Peters az X-Men - Az eljövendő múlt napjai című filmben Forrás: InterCom

Ilyen ez az X-Men - Az eljövendő múlt napjai, annyi mindent összesűrítettek benne, hogy hosszú listákat lehetne gyártani a tetsző, illetve nem tetsző dolgokról. Ellentétben az előző résszel, amelyben egész jól visszaadták a hidegháború legforróbb éveire jellemző rettegést az atombombák bevetésétől, a hetvenes évek korhangulata sajnos csak jelzés szintjén van meg a mostaniban. Az nem elég, sőt inkább zavaró, ha Super 8-as filmfelvételek imitációival szórnak meg egy múltban játszódó látványfilmet.

A legújabb X-men viszont egész jól kicselezte a műfaj egyik visszatérő hibáját, amikor is akkora dózist kapunk a pusztításból, hogy pont a végére, a nagy fináléra lesz elegünk az egész csinnadrattából. A játékidő legnagyobb részében a nyomozás dominál, így amikor Magneto végre megemel valami egészen nagy dolgot, akkor van miért izgulni.

Michael Fassbender az X-Men - Az eljövendő múlt napjai című filmben Forrás: InterCom

A felsorolt gyengeségeket le lehetne azzal az érvvel söpörni az asztalról, hogy most a hihetetlenül gyors tempó fenntartása volt a legfontosabb, csak hát a hanyagul kifejtett részletek miatt megjelenik az emberben a hiányérzet. Lehetünk telhetetlenek, hiszen volt már ebben az évben egy remek szuperhősfilm, az Amerika Kapitány - A tél katonája, ami még a megroggyant hitemet is visszaadta a műfajban. Továbbá nyugodtan lehetünk boldogok is, hiszen az X-Men - Az eljövendő múlt napjai-nak az a legfőbb hibája, hogy annyi érdekes dolog van benne, hogy azokban a néző legszívesebben még jobban elmerülne.