Ezt fogják majd bejátszani, ha meghalok

2014.09.11. 06:42

Csütörtökön mutatják be Zomborácz Virág Utóélet című filmjét, amiben egy lelkészt játszik, aki halála után visszatér, hogy befejezze a fia nevelését. Gálffi László uralja a filmet elveszett lélekként. Persze nem akárkik mellett szerzett filmes rutint. Dolgozott Jancsóval, Fábri Zoltánnal, Makk Károllyal, sőt Sir John Gielguddal, Richard Burtonnel és Vanessa Redgrave-vel is. Az Origo riporterének - aki egykor tanítványa volt - nemcsak régi filmes élményeiről mesélt, hanem arról is, mi a baja az arcával, miért hasznos amatőrökkel dolgozni, és hogyan buktatta le Milánóban Federico Fellinit.

 

Fura lesz úgy beszélgetni, hogy még nem látta az Utóéletet.

Mostanában már nem szoktam megnézni a filmjeimet, amikor kijönnek.

Miért nem?

Mert folyton elégedetlen vagyok magammal, és ez annyira zavar, hogy napokig nem alszom tőle. Az egész nem ér ennyit. Ha később véletlenül belebotlom a tévében egy régi filmembe, az egész más, akkor azt gondolom: "Jé, az ott én vagyok!" Akkor megnézem, de van, hogy akkor se végig. Kell, hogy elteljen valamennyi idő a film elkészülte után.

Gálffi LászlóFotó: Szabó Gábor - Origo

A YouTube-on fenn van egy csomó régi filmje az elejétől a végig.

Ez nagyszerű, de mondom, én nem vagyok az a típus. Van, aki szereti visszanézni magát, és a képeit kiteszi a falra, de belőlem ez hiányzik. Fiatalon még visszanéztem magam, hogy lássam, mit kell még tanulnom. De az arcommal mindig problémáim voltak. Hosszú tojásfejem van, ami fiatalon még elment valahogy, de idősen egyre jobban zavart. Annyira nem tudtam megbarátkozni vele, hogy végül szakállat növesztettem. De a szakáll is zavar, legszívesebben lenyírnám. Ki is próbáltam most a nyáron, az egyik rendezőm meglátott az utcán, tetszett is neki, de nekem idegen volt. Amikor Bereményi a Régimódi történet-et forgatta, elhívott egy szerepre. De kiderült, hogy katolikus papról van szó, az meg nem lehet szakállas.

A Szenvedélyben viszont szakállal játszott katolikus papot.

Az más, az Fehér Gyuri (a Szenvedély rendezője - a szerk.) volt. Bereményinél hülye fejjel belementem, hogy lenyírjuk. Egyszerűen olyan volt, mintha nem is az én arcom lenne. Semmi nem jött le abból, amit belül éreztem. Egy idegen lárvaarc nézett vissza rám. Ilyesmi érzés lehet, amikor valaki plasztikáztatja magát, és belülről még a réginek látja magát, de kívülről már nem úgy néz ki.

Akkor Zomborácz Virágot és Mundruczó Kornélt előre figyelmeztette, hogy a premieren nem fog megjelenni, köszöni, a filmet nem szeretné látni?

Dehogyis. Az Utóélet-et meg fogom nézni, mert kíváncsi vagyok Virágra. Nagyon megkedveltem a stílusát, szeretném látni, milyen összevágva. A színházi rendezőm is elengedett a premierre, úgyhogy mindenképp ott leszek, csak azt sajnálom, aki majd mellettem fog ülni, mert összevissza fogom csipkedni meg rugdalni kínomban.

Gálffi LászlóFotó: Szabó Gábor - Origo

Pedig nyugodt lehetne: Zomborácz Virág azt mesélte nekünk, hogy hiába instruálta, a vágóasztalon kiderült, ön csinálta jól. Jobban nézett ki a játéka a képernyőn, mint ott helyben.

Ez biztos azért van, mert a kamera félelmetes eszköz, belelát az emberbe. Mindent megmutat. Ettől veszélyes is. Lazának kell lenni, ugyanakkor nagyon erősen koncentrálni a feladatra - ez benne a legnehezebb. Van, hogy az ember kora hajnalban kel a forgatáshoz, aztán fagyoskodik a hidegben, tíz óra várakozás után végre kamera elé kerül, és abban a pár percben kell jónak lennie. Hihetetlenül nehéz. Ha már szóba hozta Fehér Györgyöt, volt vele egy érdekes esetem. Nagyon szerettem őt, ha lett volna rá mód, biztosan dolgoztunk volna még együtt. Reggel kilencre mentem a forgatásra, egy temetőbe, és tizenegykor magához hívott, hogy mondjam el neki a szöveget. Elmondtam, otthagyott. Világítottak, készülődtek, aztán két óra múlva megint odahívott, hogy mondjam el újra. Megint elmondtam, és ezt eljátszottuk még párszor, egészen este hatig. Akkor már nem értettem, mit akar voltaképpen. Elmondtam így is, úgy is, mi kell még? Dühös voltam, mert rettenetesen elfáradtam közben. Aztán rájöttem, miért csinálta: koptatta a szöveget. Azt akarta, hogy a végén már ne csináljak semmit. Instrukciót sem adott. Csak azt akarta, hogy olyan "normális" legyen. A színészek rengeteg eszközt használnak, így én is. Erre mondják, hogy olyan "gálffis". És hogy ne legyen olyan, hogy eszköztelennek tűnjön - ez jár a legtöbb munkával. Az emberek azt hiszik, hogy csak odamegyek, és elmondom. Hát nem.

Zomborácz Virág hogy találta meg?

Azt hiszem, Gigor Attila ajánlott neki, akivel 2010-ben dolgoztam az Örkényben egy Ingmar Bergman-darabban. Egyenes ügy volt: találkoztam Virággal egy kávézóban, egy kicsit beszélgettünk, és döntött. Készítettünk utána próbafelvételeket is, de akkor már csak azt kellett megnézni, hogy a két szereplő passzol-e egymáshoz.

Kristóf Márton, Zomborácz Virág és Gálffi László az Utóélet forgatásánForrás: Vertigo Media

Amikor egy filmnek olyan meghatározott stílusa van, mint az Utóéletnek, hogyan tudják első naptól átvenni ezt a hangot, ezt a ritmust?

Én nehezen. Az első napi felvételekből például volt, amit később újraforgattunk. Nekem is idő kellett, hogy ráhangolódjak, és Virágnak is meg kellett ismernie munka közben. Neki se lehetett könnyű, hiszen elsőfilmes volt.

A téma viszont nem lehetett idegen, ön gyakran viccelődik a halállal.

Akár hiszi, akár nem, a forgatás alatt is végig bennem motoszkált a halál gondolata. Miközben játszottam, gyakran eszembe jutott, hogy ezt fogják majd bejátszani, ha meghalok. Gondoltam, segítek annyiban, hogy lesz mit bevágni rólam a híradóban.

Állítólag nehezen viselte, amikor be kellett feküdnie egy koporsóba.

Igen, ehhez én már öreg vagyok. De legalább újat hoztak. Volt, hogy egy színésznőnek a forgatásra használt koporsót hoztak. Lehetett rajta látni, hogy nem új. Nem is volt hajlandó belefeküdni, hatalmas botrányt csapott. Én újat kaptam, de ezzel is rossz érzésem van. A Vígszínházban próbáltuk a II. Richárd-ot, ott is ki kellett találni, hogyan viszik ki a darab végén a halott királyt, a "holttestemet" a színpadról. A végső megoldás az lett, hogy trónszéken, a többiek vállán, de előtte kipróbáltuk a koporsót is. És abban az előadásban történt az elhíresült balesetem. (A színpadi kés nem működött, így Gálffi Lászlót véletlenül valóban szíven szúrták, kis híján bele is halt - a szerk.) Úgyhogy azóta babonából igyekszem kerülni a koporsót. Lehet, hogy a saját temetésemre sem megyek el. Azt például biztosan nem vállalnám, hogy a hűtőházban, a hűtődobozból húzzanak ki - van ilyen, láttam egy filmben. Erre képtelen lennék. Lehet, hogy az öregedés is benne van, de a halállal az ember ilyenkor már sokat foglalkozik. Az Utóélet forgatásán, a temetéskor nagyon hideg volt, és ahogy ott feküdtem a ravatalon mozdulatlanul, fölém hajoltak egyenként, naná, hogy arra gondoltam közben, mi lesz majd, amikor... Aztán úgy megfáztam, hogy mire hazaértem, már rázott a hideg. Hiába ittam a forró italokat, nem akart elmúlni. Lelkileg is megfáztam.

Gálffi László koporsóban fekszik az Utóélet című filmbenForrás: Vertigo Media

És amikor a szívinfarktust kellett eljátszani? Az nagyon hiteles lett.

Az például játék. Rengetegféleképp haltam már meg, egyedül talán tűzben nem égtem el. De lezuhantam, lelőttek, leszúrtak, vízbe fúltam, és szívrohamom is volt már korábban, a Hajnali párbeszéd-ben. Arról nem is beszélve, amikor 2008-ban mentőt kellett hívni, mert otthon igazából rosszul lettem. Szóval megvan a dolog.

Ebben az évben egy másik filmben is fontos szerepet játszott. Mundruczó Kornél Fehér istenében egy kiégett, érzéketlen karmester volt.

Mundruczót is sikerült meglepnem a forgatáson. "Te ilyen rohadék is tudsz lenni?" - kérdezte. Hát igen! Mindenki kedves, jó embernek ismer, de egyáltalán nem vagyok az. Lépten-nyomon akaratlanul is megbántok mindenkit, sokan sérülnek körülöttem. Skorpió vagyok, kevesen vevők a stílusomra. A színházban már elfogadták, rám ragadt a szerep. De természetesen a filmbéli kegyetlenség csak játék volt. Az bántott a legjobban, hogy a kutyákkal nem volt szabad jóban lennem.

És milyen volt Mundruczó rendezőként? Annak idején, a színművészetin ő is színésztanítványa volt.

Igen, tulajdonképpen ezért is vállaltam, kíváncsi voltam rá. Már akkor látható volt, hogy inkább a rendezés lesz az ő terepe. Remek osztály volt, szerettem őket. Kornél nagyon profi lett, pontosan tudja, mit akar, oda kell figyelni rá, akármit csinál. Ezek jó meglepetések. És örülök, hogy én is meg tudtam lepni.

A Fehér istenben és az Utóéletben is amatőr szereplő volt a partnere, ön pedig híres arról, hogy komolyan veszi a színészi technikát, a csiszolt játékot. Hogyan tud együttműködni amatőr szereplőkkel?

Jól, ilyenkor nem zavar a profizmus hiánya. Volt alkalmam Sir John Gielgud és Vanessa Redgrave szemébe nézni - az egy különleges élmény volt. De egy tiszta tekintetű amatőrrel játszani is izgalmas lehet. Megköveteli tőlem, hogy ne használjam a bevált eszközeimet. Semmit nem használhatok, amit szoktam, mert ledobja magáról a szituáció. Sosem felejtem el, amikor a II. Edward-ot próbáltuk a Budapesti Kamaraszínházban, Ruszt József rendezésében. Én játszottam a királyt, és a darabban szerepelt a trónörökös, a kisfia is. A próbák már javában folytak, de mindig csak vártunk, vártuk, hogy egy nap majd megérkezik a gyerekszereplő. Addig is lepróbáltuk a közös jeleneteket, beolvastuk a szövegét. Színészkedtünk. Aztán megérkezett a kilencéves kisfiú - úgy hívták, Horváth Illés, ma már színész a Pesti Magyar Színházban -, és megszólalt. Abban a pillanatban minden megváltozott, nem lehetett már úgy játszani, mint előtte. Olyan természetesség jött a gyerekből, hogy nekünk is mindent újra kellett fogalmaznunk. Ez történik, ha megszólal egy tiszta hang. Kristóf jelenléte is megkövetelte, hogy levessek magamról minden felesleget. Izgalmas volt.

Kristóf Márton és Gálffi László az Utóélet című filmbenForrás: Vertigo Media

És ha már említette John Gielgudot és Vanessa Redgrave-et, velük milyen volt a közös munka, amikor a Wagner című minisorozatot forgatták?

Egy biztos: az igazi művészek ugyanolyan emberek, mint bárki más. Persze majmokkal - úgynevezett sztárokkal - is játszottam néha, akiket nem nagyon kedveltem. De Gielguddal le lehet jönni egy lépcsőn beszélgetve, lehetett vele együtt ebédelni, és természetes volt vele játszani is. Rögtön megérezte, mit tudok, hogy tudok-e valamit. Egyetlen kellemetlen történetem volt a Wagner forgatásán, de az rögtön az első napon. Akkor vettük fel azt a jelenetet, amikor Wagner - akit Richard Burton alakított - először találkozik a királlyal - velem -, és le kell térdelnie előtte. Burton kijelentette, hogy ő nem fog letérdelni egy ilyen... gyerek, egy ismeretlen magyar színész előtt. Hiába mondták neki, hogy ez a valóságban is így történt, nem volt rá hajlandó. Persze, hogy összetojtam magam. De attól még, hogy ő nem akart letérdelni, nekem királynak kellett maradnom. Idővel nagyon jóban lettünk. Ha ezt a jelenetet később forgatjuk, már biztos nem így állt volna hozzá.

Hogy került ilyen komoly szerepbe ebben a sorozatban?

Ez egy angol–magyar koprodukció volt, és kisebb szerepekbe kerestek magyar színészeket. Sok magyar kollégám is játszott benne. De hogy én hogyan kaptam meg Ludwig szerepét, arról csak a legendát ismerem. Magam sem tudom, mennyi igaz belőle. Eredetileg nekem is csak egy apró szerepet szántak: Ludwignak lettem volna az egyik szolgája. Tony Palmer rendező színházakba járt szereplőket nézni, válogatni. Egy nap, amikor már minden színház bezárt, elvetődtek a Pesti Színházba, ahol éjjel fél tizenegytől játszottam Rimbaud-t. Egy évad a pokolban volt az előadás címe, nagy "mutatványom" volt, később aztán játszottam külföldön is. Palmer beállt a nézőtérre, és megnézett egy részt az előadásból. Persze nem tudtam, hogy ott van. Hihetetlen energiákkal játszottam azt a darabot, fizikailag is nagyon megterhelő volt. Másnap aztán felhívattak a Hiltonba. A lakosztályában odaállt mellém Palmer, és azt mondta: "Jól van, elég magas vagy. Akkor te leszel Ludwig." Később megtudtam, hogy korábban már felkértek rá egy angol vagy német színészt, nem tudom, de visszamondták. Nagyon nagy dolog volt ez akkoriban, de rettentő megterhelő is. Lejátszottam egy előadást este héttől a Vígszínházban, aztán beültem a kocsiba, reggel Bayreuthban ébredtem, kilenckor már a sminkben ültem, forgattam délután háromig, onnan egy magánrepülővel elvittek a frankfurti reptérre, ahonnan hazarepültem, egy rendőrautó beszáguldott velem a színházba, és beestem a színpadra az Amadeus-ra, majd előadás után megint beültem a kocsiba, és vittek a következő helyszínre. Akkoriban még az osztrák határig fenn kellett maradnom, mert még voltak határok. Addig megittam egy üveg pezsgőt. Három és fél hónapig szinte csak kocsiban aludtam.

Angolul forgatta?

Igen, de később leszinkronizáltak, mert Gielgud mellett, Laurence Olivier mellett, szóval a legszebben beszélő angol színészek mellett a kiejtésem nem volt megfelelő. Arról nem is beszélve, hogy királyt játszottam, akinek a legkifinomultabb mondatokat adták a szájába.

Miért nem lett folytatása?

Nagyon nagy szerepeket játszottam akkoriban, sztár voltam a Vígszínházban: az Equus-t, a Rimbaud-t, a II. Richárd-ot, közben a Hamlet-et forgattam a tévének, és ahhoz, hogy a Wagner-nek folytatása legyen, disszidálnom kellett volna. Akkoriban ment ki Sass Sylvia, Schiff András, láttuk, hogy évekig nem jöhettek haza. Gyáva voltam? A mai ésszel ezt nehéz megérteni. Talán így kellett lennie. Mindennek oka van. Pedig sokan hívtak külföldre forgatni, például Krzysztof Zanussi, meg egy olasz produkció is a főszerepre, de a színház nem tudott szezon közben elengedni. Én pedig nem harcoltam eléggé.

Érdekes, hogy már fiatalon mennyi királyt játszott. Nemcsak színpadon, hanem filmen is. Mundruczó is azt mondta, azért kérte fel önt, mert az a szerep egy lecsúszott király volt.

De ne felejtse el, sofőrként kezdtem, A Kenguru-ban! Igaz, soha később nem játszottam munkásembert. Úgy kellett locsolgatni vízzel, mert még izzadni sem tudtam, annyira sovány voltam. De az még főiskolásként történt, amikor egy tiszta lap voltam.

Sok nagy rendezővel dolgozott aztán: Fábrival, Jancsóval, Makk Károllyal...

Irtó nagy szerencsém volt, mert még kifogtam annak a korszaknak a végét, amikor a nagy filmek születtek. Sosem felejtem el, hogy amikor a Liszt-sorozatot forgattuk - Chopint játszottam benne -, és lett egy szabad hetem Párizsban, épp akkor mutatták be Mészáros Márta új filmjét, az Anná-t (Une mére une fille, 1981), amelyben az egyik főszerepet játszottam. A Champs-Élysées-n minden harmadik moziban ezt játszották, mert a franciák imádták Mészáros Mártát. Beültem az egyikbe, egy délelőtti előadásra, hogy megnézzem magam franciául, ugyanis ezt a filmet sem láttam előtte, itthon. És ennek köszönhettem életem egyik legszebb hetét. Kifelé jövet rögtön felcsíptem valakit a nézők közül, aki felismert, amiből aztán nagy-nagy szerelem lett, habár csak egy hétig tartott. De Párizs szerelmesen az igazi.

Ki volt a rendezők közül nagy szakmai élmény?

Fábri Zoltán, akivel a Requiem című filmet készítettem. A film valamiért nem lett átütő siker, talán mert túl lírai volt, nem tudom, de én nagyon szerettem. Fábri hihetetlenül precíz és tudatos rendező volt, rengeteg odafigyelést kaptam tőle. Sokat tanultam a filmszínészetből. Illés Gyuri bácsi volt az operatőr - nagy ajándék volt velük dolgozni. Télen forgattuk, de egy jelenetben epret kellett ennem. Akkoriban csak Bécsből lehetett ebben az évszakban epret szerezni, és csak én ehettem belőle, ezért mindenki engem irigyelt, ez rossz érzés volt. Egy másik jelenetben meg az ismétlések miatt legalább nyolc adag rántottát kellett megennem, amitől majdnem epegörcsöt kaptam.

Nagyon szerettem még Makk Károllyal forgatni a Philemon és Baucis-t, noha csak egy pici szerepem volt Bulla Elma és Páger Antal mellett, erre büszke vagyok. Szintén csodálatos emlék Jancsóval A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon. A többi Jancsó-filmet is szerettem - forgattunk még párat együtt -, de ez különleges kedves volt nekem, mert Ninetto Davolival is dolgozhattam benne, aki Pasolini színésze volt, én pedig nagy Pasolini-őrült vagyok. Egyszer Fellinivel is találkoztam Milánóban, amikor a Wagner-ből mutattak be egy rövid válogatást a Scalában. A vetítés előtt az angol producer bemutatott a mesternek. Vele volt Giulietta Masina és Marcello Mastroianni is, akiknek szintén bemutattak. Én a film alatt kimentem egy kávézóba, nem bírtam bent maradni, és amikor visszamentem, összefutottam velük a kijáratnál. Ők se bírták végignézni, meglógtak. Nagyon helyesek voltak, magyarázkodtak, hogy majd megnézik a tévében. Sajnos, hiába próbált az angol producer ajánlgatni Fellininek, ő nem talált érdekesnek.

Gálffi LászlóFotó: Szabó Gábor - Origo

Mit szeret a filmezésben?

Azt, hogy a kamera valamit tényleg megmutat az emberből, amit csak ő lát. Volt olyan, hogy készítettem egy tévéjátékot, amiben a rendező nem volt épp a helyzet magaslatán, az anyag sem volt valami izgalmas, de amikor viszontláttam a képernyőn, arra gondoltam: "Jé, mennyi minden van az arcomon, amire nem is gondoltam." Még én is elpirultam tőle. Eljön az idő, amikor az ember arca már sok mindent közvetít, és ha találkozik a megfelelő szereppel, hihetetlenül érdekes dolgok születhetnek belőle. Talán Bergman mondta, hogy mire egy színész eljut odáig, hogy összeiszik magának egy jó arcot, addigra sajnos már nem tudja megtanulni a szöveget. Üzenem: nekem még megy a szövegtanulás.