Nem kell erőlködnöm, hogy kitűnjek

2014.11.28. 18:54

Sok magyar színésznő próbál külföldön boldogulni, de Ubrankovics Júlia esete más. Alig végzett a színművészetin, máris prostit játszott Bacsó Péter felemás filmjében, a Majdnem szűzben. Utána ösztöndíjak után kajtatott a világban, élt Hamburgban, Berlinben, New Yorkban, Hawaiin. Most harmincéves, és Los Angelesben építi lehengerlő céltudatossággal amerikai karrierjét. Az akcentus nem akadály, csak profinak kell lenni, és álló nap a neten kutatni testhezálló szerep után. Ubrankovics Júlia a hollywoodi kezdő színésznők mindennapjairól mesélt nekünk, és arról, végül miért is nem maradt Magyarországon.

 

Miből áll egy napod Los Angelesben?

Nagyon függ attól, hogy arra a napra mi van betervezve, de a nagy különbség egy otthoni színész életéhez képest az, hogy itt úgy kell magamra tekintenem, mint egy egyszemélyes cégre. Egész nap azon dolgozom, hogy vigyem a hátamon ezt a céget, és a lehető legjobban képviseljem. Sok időt töltök a számítógép előtt, mert rengeteg dolog zajlik elektronikusan. Így tartom a kapcsolatot az ügynökömmel, és a neten tájékozódom arról, ki mit csinál éppen, nem keres-e valaki épp egy olyan karaktert, aminek én megfelelhetek. Ha akad ilyen, mint egy nyomozó repülök rá a témára, hogy kiderítsem, ki vihetne a projekt közelébe.

Ezenkívül találkozom casting directorokkal, vagy elmegyek színésztréningre, esetleg edzeni. Ha kiírnak egy olyan castingot, ami számomra érdekes, arra legalább három napot készülök. Meg kell ismernem a karaktert, ki kell találnom, milyen ruhában csináljam, hogyan beszéljen, ki legyen az, akit játszom. Szinte többet kell tudnom a karakterről a castingra, mint a forgatás első napjára. Egy próbafelvételre három-négy napot készülök, és mindent megmozgatok érte, aztán összesen másfél percem van arra, hogy megmutassam, mit tudok. Ez az egész nagyon sok munka, teljesen kitölti a napjaimat.

Ubrankovics JúliaFotó: Deborah Anderson / deborahanderson.com

Milyen színésztréningekre jársz?

Itt nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy az ember színészileg edzésben legyen. Rengeteg színészmesterség-irányzat létezik, nagyon sok oldalról meg lehet közelíteni azt, hogy mit csinálsz majd egy castingon, vagy hogyan dolgozol egy rendezővel. Ebben nagy nyitottságot várnak el a színészektől. Mivel itt nem játszom színházban, azért is kell ezekre a tréningekre járnom, hogy színészileg formában maradjak. Így tartom életben a tudásomat. Egyébként amikor megjelenek egy castingon, a teljesítményemnek csak a felét teszi ki a színészet, a másik fele az önfejlesztés.

Bármilyen furcsán hangzik, nagyon sokat nyom a latban, hogy mennyire tudok önazonos lenni, mennyire tudom önmagam képviselni, és mennyire vagyok magabiztos. Egyáltalán nem arról van szó, hogy "elő kell adnom magam", vagy hogy el kéne játszanom, milyen menő vagyok. Csak hogy egyben legyek. Ez itt, Kaliforniában mindenkinek fontos, nem véletlenül van ennyi guru és tanfolyam, ami azt ígéri, hogy segít az embernek a személyiségfejlődésben.

Miből élsz?

Sokan kérdezik ezt tőlem Magyarországról. Vannak különféle reklámmunkáim, segítek forgatókönyvírásban, és mindig akad valami alkalmi munka a filmezés közelében. Ugyan a színészi áttörés még nem történt meg nálam, de csak egy éve élek itt, ez teljesen rendben van. Amikor először jöttem Amerikába - New Yorkba nyertem egy ösztöndíjat -, a nulláról kezdtem. Még a nyelvet sem tudtam, az pedig végképp nem számított, mit értem el korábban színészként.

Akkoriban németet és magyart tanítottam, még pincérkedtem is. Ebben nincs semmi szégyellnivaló, vannak helyzetek, amikor mindent el kell vállalnunk azért, hogy tovább tudjunk lépni. Ez itt még azokkal is előfordul, akik már játszanak filmen vagy színpadon. Két szerep között is el kell néha menni pincérkedni.

New Yorkba nyert egy ösztöndíjat, a nulláról kellett kezdenieFotó: Deborah Anderson / deborahanderson.com

Azt mondod, most már legalább a film közelében akadnak ezek az időszakos munkáid.

Igen, mert itt nagy értéke van a kapcsolatoknak. De nem úgy, mint otthon, hanem abszolút szakmai alapon. Ha egy casting director behív egy próbafelvételre, és úgy látja, hogy komolyan veszem a feladatot, lehet velem dolgozni, akkor legközelebb is be fog hívni. Itt súlya van annak, ha valakivel jó szakmai együttműködést sikerült kialakítanod.

Los Angelesben 14 millióan élnek. Egy próbafelvételre a casting directorok 2-3 ezer jelentkezést kapnak. Ennyi embert fizikai képtelenség végignézni. Nagyon fontos tehát a bizalom, tulajdonképpen ez itt a kapcsolati tőkéd. Mielőtt Los Angelesbe jöttem volna, éltem Berlinben és New Yorkban. Nagyon sok emberrel ismerkedtem össze szakmailag, és még azok a kapcsolatok is elkísérnek ide. Sosem szabad felégetni a hidakat magunk mögött.

Az angollal ellentétben a németet tökéletesen beszélted, amikor nekivágtál Berlinnek. Miért nem maradtál ott és építettél inkább európai karriert?

Ó, nagyon szerettem volna! Valójában soha nem is terveztem, hogy Amerikába jövök. Először Hamburgba kaptam ösztöndíjat, rögtön a színművészeti elvégzése után, egy nappal az után, hogy befejeztük Bacsó Péterrel a Majdnem szűz forgatását. Nagyon jó volt, de egyben kemény időszak is. Tél volt, hideg volt, és az új osztálytársaim nem tudták, mit kezdjenek velem. Sokat voltam egyedül.

Aztán Berlinbe költöztem, ahol már voltak barátaim, és találtam egy ügynökséget is. Részt vettem egy előadásban Bodó Viktor rendezésében, egyben pedig Lengyel Anna szervezésében. De akkor beütött a gazdasági válság, és a filmek, amiket addig tervezgettünk, nem készülhettek el. Nekem pedig meg kellett élnem valahogy, és Németországon belül még ösztöndíjat sem találtam. Viszont ráakadtam az interneten egy amerikai-magyar vállalkozási ösztöndíjra, amit eredetileg informatikusoknak és orvosoknak írtak ki. Beadtam a pályázatot, hogy nem akarnák-e esetleg a színészi szakmai fejlődésemet is támogatni. Azt mondták, jó. Los Angelesben és New Yorkban találtam olyan képzést, amire mehettem volna, de mivel Los Angelesben nem lehet meglenni autó nélkül, úgy döntöttem, legyen New York. Gondoltam, ott egyszerűbben megélek. Így kerültem Amerikába.

A Majdnem szűz előzetese

És New Yorkban könnyebb volt beilleszkedni, mint Németországban, még nyelvtudás híján is?

New Yorkban annyiféle ember él, hogy kezdettől fogva nem éreztem magam idegennek. Mindenki más, és másképpen is beszél. Az iskolában rögtön azt tapasztaltam, hogy itt nem kritizálnak és bírálnak kapásból. Ez nem azt jelenti, hogy nincs meg a véleményed, vagy hogy minden hülyeséget elfogadsz, csak azt, hogy nem akarod a másikat lenyomni. Mindenkit megpróbálnak elfogadni. Így nem nehéz beilleszkedni és barátokat találni. A nyelvet is valamennyire elsajátítottam. De akkor még mindig úgy gondoltam, hogy Európában van a helyem, ezért az egy év leteltével újra nekifutottam Berlinnek. Csakhogy New York 24 órás pörgése után Berlin már rettentő lassúnak és nehézkesnek tűnt.

Ezért visszamentél Amerikába...

Azért ez nem ilyen egyszerű. Itt, Amerikában mindenkinek az az első kérdése, hogy rendben vannak-e a papírjaid. Én naivul azt gondoltam, hogy "Ááá, azt könnyen megszerzem". Hiába mesélték páran, hogy vannak, akiknek évekbe kerül megszerezni, azt gondoltam, azok lúzerek. Végül másfél év alatt meglett az O1-es vízumom, amit másképp művészvízumnak neveznek. Összekuporgattam azt a pénzt, amit nyelvtanításból kerestem, felfogadtam egy ügyvédet, kértem ajánlóleveleket azoktól, akikkel már dolgoztam, és előszerződést azoktól, akikkel dolgozni reméltem, és az egész folyamatot még akkor elindítottam, amikor New Yorkban éltem. Rengeteg papírmunkát jelent mindez.

Miután sikerült megkapnom a művészvízumot, már muszáj volt egy időre Amerikába utaznom ahhoz, hogy érvényes legyen. Akkor jöttem először Los Angelesbe, mert egy barátom megkért, hogy segítsek a forgatókönyvében. Megismerkedtem a pasimmal, és miatta átköltöztem Hawaiira, ahol gyorsan találtam egy ügynököt, és már épp bekerültem volna egy sorozatba - a rendező kiválasztott -, amikor egyszer csak a stúdió elutasított. Kiderült, hogy lényegében azért, mert a művészvízum több nehézséget és papírmunkát jelent nekik, mint a rendes zöld kártya, és ezt nem vállalják be. Ugyan hivatalosan nem utasíthatnak el ezen az alapon, mert az diszkriminációnak számít, de a nagy stúdiók valójában nem bíbelődnek ilyesmivel. Kiderült, hogy vagy mehetek haza Magyarországra, vagy nekifutok a zöld kártyának, mert ezzel a vízummal itt nem sokra fogok menni. Komoly döntés volt.

Tényleg hazajöttél volna?

Persze. Rengetegszer felajánlottam otthoni rendezőknek, kollégáknak, hogy bármikor jövök, ha velem akarnak dolgozni, és úgy gondoltam, én Európában is ugyanolyan boldog vagyok. De aztán megkaptam a Hedda Gabler címszerepét egy hawaii színházban, és ez eldöntötte a kérdést. A színházban nem volt gond, hogy csak művészvízumom van, és a próbák alatt elindítottam a zöldkártya-kérelmemet.

Németet és magyart tanított, még pincérkedett isFotó: Deborah Anderson / deborahanderson.com

Hogy kaptál rögtön főszerepet angol nyelvű színpadon?

Előtte már elnyertem egy kisebb szerepet ebben a színházban egy Neil Simon-előadásban, szintén castingon. Ott ismerkedtünk meg a rendezővel.

És hogy kerül egy Ibsen-darab Hawaiira?

Tudom, Magyarországon arra mondják, hogy tiszta Hawaii, ha valami felhőtlenül szuper, de ez a sziget - és főleg a főváros, egyáltalán nem csak pálmafákból és homokos tengerpartból áll. Honolulu egy nagyon kulturált város, hat színház működik benne, és rengeteg külföldi él itt: ázsiaiak, európaiak, ausztrálok és persze amerikaiak is. Amikor megérkeztem, én is elcsodálkoztam azon, hogy itt a színházak Shakespeare-t és Moliere-t játszanak. Persze vannak musicalek is, de jelen van a klasszikus, európai kultúra.

És a Hedda Gablernél nem számított az akcentus?

Nem, ez az egész egész másképp van, mint otthon képzelik. Itt annyiféle akcentus van jelen, hogy nem kell egy sztenderdnek megfelelni. És az akcentus egyébként is csak egy faktor. Én nemcsak az akcentusomban hordozom azt, hogy magyar vagyok és európai, hanem benne van az egész lényemben. Meg sem kell szólalnom, mégis sejtik rólam, hogy máshonnan jöttem. Más vagyok, és ezzel nincs semmi gond. Sokáig küzdöttem, mire rájöttem, hogy ez nem baj. Legalább annyira fordíthatom az előnyömre, mint amennyi hátrányom származik belőle.

Itt mindenki azzal küzd, hogy kitűnjön, hogy különleges legyen - nekem ezen nem kell erőlködnöm. Ha elmegyek egy castingra, nyilván sokat gyakorlom a kiejtést, és egy csomó pénzt költöttem már dialect coachra is, de mostanában rengeteg nemzetközi produkció készül itt, amikhez nem kell makulátlan amerikainak lenni. Igazából ezért érdemes most Los Angelesben lenni - mert mindenki idejön a világból filmezni. Sosem tudnám magam eladni egy kaliforniai szörföslánynak, de nem is szeretném.

Ubrankovics Júlia (középen) a Hawaii Pacific University Paul and Vi Loo Theatre Hedda Gabler-előadásához készült fotónForrás: Hawaii Pacific University Theatre

Évekig azt hallottuk a kint próbálkozó magyar színészektől, hogy az akcentus egy leküzdhetetlen akadály.

Nem mondom, hogy nem kell dolgoznunk azon, hogy a nyelvtudásunk és a kiejtésünk egyre jobb legyen. A kiejtésem mellett legalább olyan fontos az is, hogy a nyelv ne álljon a szerep és közénk; hogy amikor idegen nyelven kell kifejeznünk valamit, abban ne legyen törés. A mai napig elmegyek dialect coach-hoz, ha egy castingra készülök, de nem jó, ha az ember úgy éli meg, hogy az akcentusa akadály, mert akkor nem tud önmaga lenni a castingon.

A Hedda Gabler milyen élmény volt egy magyar színházi produkcióhoz képest?

Ha színházat akarnék csinálni, akkor valószínűleg nem itt lennék. A magyar és európai színház csodálatos, és amikor otthon vagyok, mindig elmegyek színházba, mert hiányzik. A különleges színházi élményt itt a Cirque du Soleil jelenti. Olyan, mint Pina Bausch, vagy otthon a Zsótér, itt nincs. Nekem a Hedda Gabler Hawaiin elsősorban nem mint színházi élmény volt fontos, hanem mint szerep. Hedda csodálatos.

Annyira közel éreztem magam hozzá, olyan kapcsolódási pontokat találtam benne, amik miatt rengeteget jelentett nekem. Ez egy feminista darab, és számomra ez volt a fontos belőle: hogy egy nő a tizenkilencedik században ki akart állni magáért, mert kézbe akarta venni a saját sorsát. Azt éreztem, hogy erről tudok beszélni. Az is egy érdekes élmény volt, hogy ha kiléptem az öltözőből, máris egy trópusi dzsungelbe léptem, ez fogadott az épület mögött. Egy abszurd világ... Kicsit olyan érzés volt, mintha a Holdon játszottam volna.

Azóta Los Angelesben megint inkább a tévé és a film felé orientálódsz.

Igen, és már megkaptam a zöld kártyát is a szakmai múltamra tekintettel. Egy éve és pár hónapja, hogy újra itt vagyok, és ennyi idő kellett ahhoz, hogy végigjárjam az összes ismert casting directort, akik azóta behívnak maguktól is. Ha behív egy olyan casting director, aki tíz-tizenöt nagyobb filmben dolgozik, akkor úgy érezheted: már egy körön belül vagy. És nemrégiben elnyertem egy szerepet egy új tévésorozatban is, aminek a forgatása januárban kezdődik. Nyolc részre kaptunk támogatást, úgyhogy nagy reményekkel várom a jövő év elejét. Többet sajnos nem mondhatok a dologról.

Ubrankovics Júlia legfrissebb showreelje

Hogy viseled, amikor az utolsó pillanatban hiúsulnak meg projektek, amikbe már beleélted magad? Ebben a szakmában ez gyakran megtörténik.

Az elmúlt években legalább nyolc-tíz filmben dolgoztam volna, ha az utolsó pillanatban nem dől be a projekt. Aztán egy hétre rá mindig jön valami más. Persze nagyon nehéz megőrizni az embernek magában a hitet és a bizalmat. Az a szerencse, hogy irtó gyorsan történnek új dolgok. Még Hawaii-on voltam, amikor a neten keresztül megkaptam egy szerepet egy koppenhágai kisfilmben. Rengeteg film és sorozat készül, és amikor valaki belevág egy új tartalom előállításába az első dolog, hogy átgondolja, milyen közönségnek szánja, kik lesznek a nézői. Aztán olyan szereplőket keres, akik ehhez a réteghez tudnak szólni, sőt, ha lehet, már van ebben a rétegben saját közönségük. Ez tőlem is megköveteli az úgynevezett "social engagement"-et. Számít, hogy ki vagyok, hogy mit képviselek, és van-e olyan ügy, ami mellett kiállok. De szerintem ez nem baj. Ha valamiről gondolok valamit, amellett igenis ki kell állni, fel kell emelni a hangunkat - legyen szó az állatvédelemről vagy feminizmusról.

Ha ennyire a netes megjelenés számít, miért készülnek még olyan klasszikus headshotok (portréfotók), amiket te is kiteszel a Facebookra? Ha utána a webkameráddal kell felvenned a castingra a jelenetet, úgyis kapnak rólad egy kozmetikázatlan változatot.

Amikor otthon veszek fel egy jelenetet, az sem úgy néz ki, mint egy home video. Szerzek hozzá profi operatőrt, világítást, rendes kamerát, és próbálok rá. A headshotokat pedig nekem is hosszú idő volt kitanulni. Eleinte azt gondoltam, csak beküldök magamról egy régi képet, úgyis mindegy, majd személyesen megmutatom, hogy nézek ki, és mit tudok. De meg kellett tanulnom, hogy ezzel máris azt üzenem magamról, hogy nem képviselem magam száz százalékosan. És akkor hogy várom el, hogy komolyan vegyenek? Ha valaki már a fotón nem profiként prezentálja magát, az máris kihullott egy szűrőn.

Nemrég olvastam egy casting director írását, aki arra kérte a jelentkezőket, hogy ne parfümözzék be magukat, amikor próbafelvételre jönnek. Ezek a castingok ugyanis általában egy szűk kis helyiségben zajlanak, és a harmadik színész után már nem lehet levegőt venni. Megértem. És ha valaki ezt nem veszi figyelembe, akkor a legközelebb már nem fogják behívni. Annyian vagyunk, hogy ez is lehet egy szűrő.

Tény, hogy ezek a képek, amiket kiraksz, egy igazi amerikai, felnőtt színésznőt mutatnak be.

Sokáig kellett keresnem azt a fotóst, aki olyan képet készített, amilyet elképzeltem. De hidd el, egy itteni filmes ezeken nem egy amerikai színésznőt lát, hanem egy európait. És ez rendben van, mert legalább engem lát, és egy színésznőt, nem pedig egy gyereket. Nem bánom, hogy harmincéves vagyok, nem lennék megint húsz. Nem volt jó. Legalább annyira éhes vagyok, mint akkor, de már tisztában vagyok magammal, és önazanos tudok lenni.

Ha valaki már a fotón nem profiként prezentálja magát, máris kihullott egy szűrőnFotó: Deborah Anderson / deborahanderson.com

Milyennek látod ma a Majdnem szűz című filmet?

Nagy szeretettel gondolok vissza Bacsó Péterre, mert hatalmas bizalma volt felém, pedig semmivel sem szolgáltam rá. Olyan dolgokat engedett meg nekem, amikről ma már tudom, hogy nem természetesek. Szeretem visszanézni a filmet, de nagyon messzinek tűnik már. És van bennem egy kis fájdalom is, mert érzem, milyen lehetett volna, ha más mentalitással készül, és mi lett volna, ha már akkor tudom mindazt, amit ma tudok. Bárcsak többet tudtam volna a filmezésről, vagy akár csak a médiáról!

Akkoriban olyan cikkek jelentek meg rólam, hogy három napig sírtam. És persze nem tudtam, hogyan kell ezeket a kapcsolataimat, amiket a film hozott, építeni és kamatoztatni. Jó lett volna, ha van folytatása a munkának, ha épül rá valami. De nem épült tovább. Én nagyon fontosnak tartom, hogy értéket hozzunk létre. Azokat a művészeket, színészeket tisztelem, akiknek a munkája valamilyen értéket képvisel. Mert végülis ezért csináljuk ezt az egészet, nem a szép fotók miatt. Aki azért vág bele, hogy szép fotók készüljenek róla, vagy mert híres akar lenni, az felejtse el. Ezért nem éri meg.