Nem Kiss Ádámék miatt lett béna a dumafilm

2015.01.16. 09:04

Nem a humoristákon múlt, hogy nem röhögtük végig a térdünket csapkodva a Dumapárbaj című filmet. A félkész forgatókönyv és a bizonytalan rendezés tehet róla, hogy megint csak egy újabb magyar kudarc felett búslakodhatunk. Bár Hadházi a cicijét is felvállalja, és Eszenyi boldogan csámpázik a méretes műfenékkel, miközben mindketten foghegyről ontják a cinikus poénokat, az egészből hiányzik a ritmus és a lendület.

 

A jó hír az, hogy nem volt hülyeség Hadházi Lászlót és Kiss Ádámot kipróbálni egy filmben, főszereplőként. Sőt, annak is volt létjogosultsága, hogy konfliktust gerjesszenek köztük, és ezáltal tétre játsszák a filmet: a fiatal humorista süllyesztőbe küldené a idősebbet. Ez az egész akár működhetett is volna, és láthattuk volna az emberi oldalukat, drámai helyzetekben, miközben körülöttük igazi színészek szórják a poénokat, ők meg csak a végén, a nagy párbaj-jelenetben. De a rossz hír az, hogy ehhez egy sokkal jobb forgatókönyv, és profibb rendező kellett volna.

Pedig azt mondták, a Filmalap azért jött létre, hogy a félkész forgatókönyvekből ne készüljenek csapnivaló filmek. Hogy legyen egy szakértő csapat, aki rámutat a befejezetlen jelenetekre, a billegő struktúrára, a kidolgozatlan karakterekre, és segítsen, hogy ezek csak teljesen kifejlett állapotukban, minden oldalról százszor átgondolva kerüljenek celluloidra. Márpedig a Dumapárbaj iskolapéldája annak, mi történik, ha egy forgatókönyv nem áll még készen a forgatásra.

Hadházi László a Dumapárbaj című filmbenForrás: Cafe Communications

Adott egy középkorú, pocakos humorista, akinek a papírforma szerint depressziósnak illene lennie (hiszen a legnagyobb nevettetők mind azok), ehelyett egész jól megvan a kényelmes életével: a bejáratott tévéműsorával, a megszokott nőjével, az épülő kertes házával, és a pofátlan menedzserével. Egyetlen kis problémája, hogy kezd unalmassá válni - mind saját maga, mind a nézők számára. Minket is például sokkal inkább a menedzsere szórakoztat, nem pedig azok az abszurd helyzetek, amikben ma egy hivatalosan is vicces embernek helyt kell állnia Magyarországon - pedig ezeket is megpróbálja felhasználni a forgatókönyv, csak épp gyengébben jön át az abszurditásuk, mint a való életben.

Szóval Kalmár Tamásnak (Hadházi) meg kéne újulnia, ami a komfortzónában nem szokott csak úgy magától bekövetkezni, tenni is kéne érte. De ő ugye hiú, és az egója sem kicsi, szóval addig nem fog menni a dolog, amíg nem szembesül azzal, hogy szép sorjában mindenét elveszítheti. Ez eddig teljesen rendben van, és Hadházi László is tud azonosulni vele. Mi pedig Hadházival, akinek megvan az a képessége, hogy eleven, érző embernek tűnjön a vásznon, akinek hitelesek a megszólalásai. Nem ő tehet róla, hogy az érzelmeinek, indulatainak sokszor csak töredékét tudja belerakni a jelenetbe, vagy időnként még annyit se. Valamiért valakik nem gondolták, hogy ő ezzel hozzá tudna járulni a film sikeréhez. Pedig amikor már minden, amit biztosnak hitt, kezd kicsúszni a kezéből, látnunk kellett volna őt megrendülni, és komolyan szembenézni magával. Meg tudta volna csinálni. Kellett volna a sztorihoz, hogy tétje legyen. Mi több, enélkül valójában nincs is sztori. Mégis, gyávaságból vagy ügyetlenségből, ki tudja, de elmaradtak a nagy pillanatok, és minden olyan maszatos és felszínes lett, mint az elején volt.

Pedig ebben az egyben nincs különbség aközött, hogy valaki drámát csinál-e, vagy vígjátékot: kellenek a fordulópontok, a magasságok és a mélységek. Az érzelmeket nem érdemes megúszni, mert nélkülük hogyan azonosuljon a néző a szereplőkkel? Látjuk, hogy Kalmár évek óta együtt él a nőjével, de nem látjuk, szereti-e. Látjuk, hogy van menedzsere, de nem tudjuk, valódi barátság-e az övék, véd- és dacszövetség-e. Nem látjuk, mert nem merték megmutatni, nehogy túl mélyre menjen a történet, és akkor majd nem lehet egy perc múlva poénkodni. Pedig hogyne lehetne.

Kiss Ádámnak például tényleg elég lazáskodni, mert ő itt csak untermann. Megy neki, persze. Jordán Adélt osztották mellé színésznek, de hogy őt miért csak agyatlan libának használják a filmesek, teljes rejtély. Az viszont sikerül, hogy a két főszereplő mellett így két erős egyéniségű, de egymástól gyökeresen eltérő női karakter jelenjen meg. Eszenyi Enikő járt jobban: ő valósággal fürdőzik a nagyseggű, nyers modorú, mohó menedzser szerepében, és megnyerte a film legjobb poénjait is. Csak az nem illik a képbe, hogy a végén mégis miért kell őt egy tökéletesen magányos léleknek beállítani. Ennyire nem volt rossz jellem, és az ilyen típusú háttérembereknek szokott a legnagyobb holdudvara lenni.

Kiss Ádám és Jordán Adél a Dumapárbaj című filmbenForrás: Cafe Communications

Persze hasonló következetlenségek máshol is felbukkannak, még Kalmár Tamás karakterében is. Nem teljesen stimmel, miért van, hogy az az előadóművész, aki maga is folyton a pénze után fut, és próbálja behajtani a számláit, miért indít hadjáratot valaki ellen, aki szintén csak jogos jussát kéri rajta számon. De mindegy is, nem a karakterekkel van a legnagyobb baj, és nem is a színészekkel. Vajdai Vilmos, Elek Feri, Kocsó Gábor, Csőre Gábor, Kamarás Iván, de még Erdélyi Zsolt is hozzátesz valamit a filmhez, csak a játékstílust nem sikerült előre gyeztetni. Ki finomabb, ki nyersebb eszközökkel dolgozik, amit szintén a rendező dolga lett volna kiegyenesíteni.

Az igazi gond azonban, hogy nem állnak meg a jelenetek a lábukon. Nincsenek kijátszva, lekerekítve, elvarrva. Elmaradnak fontos reakciók; és összességében suták, bénák, esetlenek a helyzetek. Van, ami csak egyszerűen nem futja ki magát, de olyan is akad, ami totálisan félremegy, például, amikor teljesen értelmetlenül végignézzük, míg Kalmár összedob magának egy ihatatlan turmixot, és közben hátra-hátra pillant (bár zajt nem hallani), vagy amikor egyetlen grimasz nélkül fogadja, hogy stand-up számot kell előadnia halaknak. De azt hiszem, a film legmélyebb pontja Gáspár Tibornak jutott, az egyenesen kínos volt, pedig ismerjük a színészi kvalitásait.

Eszenyi Enikő a Dumapárbaj című filmbenForrás: Cafe Communications

Sajnos újra az probléma vetődik fel, hogy a vígjáték-rendezés egy szakma. Olyasmi, amit az amerikai filmesek előbb száz tévés munkán, sitcomon, olcsó sorozaton, C-kategóriás filmen begyakorolnak, és legyenek akár tehetségtelenek, de akkor is tudják, mi kell ahhoz, hogy egy jelenet működjön. Mi meg még csak az egyszeregynél tartunk. Nem tudjuk, hová kell tenni a kamerát, mikor kire kell vágni, mekkora plánban, és milyen tempót kell diktálni. Pedig Paczolay Béla sem kezdő rendező, és az előző játékfilmje, a Kalandorok ilyen hibákkal nem küzdött, sőt, az üdítően gördülékenységgel mesélte el a sztoriját.

Csak ismételni tudom magam: kár volt így elhamarkodni ezt a projektet. Több gondolkodással, tervezéssel, érleléssel jó film is készülhetett volna belőle, így meg csak az elveszett lehetőség ordít a vászonról.