Nem hittük, hogy ekkora móka lesz az Angry Birds-film

Angry Birds
Vágólapra másolva!
Nehéz félretenni a cinizmusunkat, ha egy mobilos alkalmazásból egész estés nagyjátékfilm készül, még akkor is, ha egy olyan elképesztően népszerű játékról beszélünk, mint az Angry Birds. A szédítő tempójú, túlpörgetett animációs mese nagyrészt kellemes meglepetést okoz: csupaszív szereplőit könnyű megszeretni, humora egyszerű, de gyakran betalál. Az akciók itt-ott elvetik a sulykot, de néha mindenkinek szüksége van egy kis tombolásra.
Vágólapra másolva!

A számítógépes játékokból készült adaptációk között nagyítóval kell keresni a jól sikerült darabokat, pedig a filmesek sok esetben készen kapnak egy atmoszférát vagy egy vázat, amire felfűzhetik a jeleneteket. De mi a helyzet akkor, ha semmiféle történet nem áll rendelkezésre? Avagy kimerül abban, hogy különböző méretű, színű és képességű madarakat illesztünk egy csúzlira, majd körbebástyázott zöld disznókat lövünk velük.

Szabadjára engedhetik a fantáziájukat - képkocka az Angry Birds című filmből Forrás: InterCom

A cselekmény teljes hiánya egyszerre előny és hátrány. Hátrány, mert az íróknak nincs mibe kapaszkodni, az pedig önmagában kevés, ha reprodukálják a játékmenetet. Ugyanakkor előny is, mert szabadjára engedhetik a fantáziájukat. De valamit muszáj kitalálni. Az Angry Birds forgatókönyvét jegyző Jon Vitti (A Simpson család veteránja) fogta a játékból leszűrhető kevéske információt, és szellemes, fordulatos sztorit készített belőlük.

A mese madarai nem tudnak repülni; egy apró, idilli szigeten éldegélnek, nevelgetik fiókáikat, mindennél többre taksálva a békés együttélés szabályainak betartását. Ez alól az egyetlen kivétel a pukkancs, magának való Pirosfi, a játék emblematikus figurája. Valóságos méregzsák, akit a legapróbb bosszúságok is felhergelnek; örökös gúny céltáblája, amellyel szemben szarkazmussal és gorombasággal vértezi fel magát.

A helyzet olyannyira tarthatatlanná válik, hogy a falu elöljárója dühkezelési terápiát ír elő a piros madár számára Matildánál, a spirituális terapeutánál, és a mese egy időre átvált a Ki nevel a végén? gyerekverziójába. Jack Nicholson és Adam Sandler helyett megismerkedünk Chuckkal, a szélsebes bájgúnárral, aki még a Kengyelfutó Gyalogkakukkot is lepipálja; az alapvetően jámbor Bombával, aki dühében szó szerint robban; valamint Terence-szel, az óriásmadárral, aki fenyegető morgásokkal kommunikál.

A játék emblematikus figurája - Pirosfi az Angry Birds című filmben Forrás: InterCom

Tálcán kínálja magát a tanulság: a leglehetetlenebb helyeken lelhetünk új barátokra, ha elég nyitottak vagyunk rá. Ám az Angry Birds nem elégszik meg ilyen közhelyes üzenettel, és valamivel érdekesebb témákat feszeget. „A harag rossz tanácsadó” – dorgálják unos-untalan a falubeli madarak Pirosfit. De nem lehetséges, hogy bizonyos helyzetekben érdemes dühösnek lenni? Mi a rosszabb, az örökös egyetértés, vagy a túlzásba vitt szkepticizmus? Míg a Pixar-féle Agymanók a bánat, addig az Angry Birds a borúlátás létjogosultsága mellett kardoskodik.

Mindez akkor válik égető kérdéssé, amikor megérkeznek a mese negatív szereplői, a prosztó, tanyasi zöld malacok, akik behízelgéssel leplezik gonosz szándékaikat. A film okosan kivár az ellenlábasok behozatalával, teret és időt hagy arra, hogy kibontsa és megszerettesse a nézővel a főhősöket. Így aztán nemcsak a nagy konfliktus (visszaszerzik-e a tojásaikat a madarak) tarthat minket izgalomban, hanem ezt személyes tétek (maga mellé állítja-e a falut Pirosfi) is gazdagítják.

A borúlátás létjogusultságát hirdeti - képkocka az Angry Birds című filmben Forrás: InterCom

Szó sincs persze mély lelki folyamatok és súlyos drámák ábrázolásáról: az alkotók szem előtt tartják, hogy ez a történet inkább gyerekeknek szól, és az akciódús cselekményt szüntelen poénáradattal hígítják fel. Nagy a szórás, akadnak bőséggel fárasztó, lapos pillanatok, de a mérleg pozitív irányba billen. A komikum közérthető formába van csomagolva, javarészt a bohózat felé tendál; túlsúlyban vannak a fizikai, olykor alpári gegek – például elsöprő sikert aratott a moziban egy pisilős jelenet –, és természetesen annyi a madaras és/vagy sertéses szójáték, amennyi a csövön kifér. A jópofa szinkron ezen a téren nem vallott szégyent.

A humor egyébiránt kifejezetten modern, napjaink világát tükrözi: a madarak csőrrel vésnek szelfit egy fatáblára, azok, akik még nincsenek felkészülve a költésre, antifióka-tablettát szednek, és még az internetes szállóigeként ismert brit tudósok is említést kapnak. Ebből is látszik, hogy a kortárs animációs trendeknek megfelelően a poénok jókora része a felnőtteket célozza, különös tekintettel a popkulturális utalásokra. Legalábbis őszintén remélem, hogy az öt-hat éves gyerekeknek semmit nem jelent a Ragyogásra való hivatkozás.

Látogatók érkeznek a madarakhoz - képkocka az Angry Birds című filmből Forrás: InterCom

Az Angry Birds minden szempontból nyaktörő iramot diktál, a gegek és a kalandok közt ritkán enged lélegzetvételnyi szünetet. Csak úgy pörögnek az események – kicsit túlságosan is. Mire feldolgoznánk az egyik poént, már lemaradtunk három másikról; mire kipihentünk volna egy szélsebes kergetőzést, máris berántanak egy újabb kavalkádba. Szinte mániákus a film, mint egy túlfáradt gyerek, akik bevadul, és kontrollálhatatlan kis szörnyeteggé változik.

Az, hogy ez a hiperaktivitás nem válik zsibbasztóvá, és nem okoz fejfájást, elsősorban az elsőfilmes rendezőpáros, Clay Kaytis és Fergal Reilly érdeme: az őrült tempó dacára biztos kézzel alkalmaznak változatos filmes eszközöket, a montázstechnikáktól kezdve a szuperlassításokig. Sőt, egy ponton még az X-Men – Az eljövendő múlt napjai zseniális Higanyszálas akciójelenetét is lemásolják, gyerekekre optimalizált változatban.

Még a disznóknak sem esik bántódásuk - képkocka az Angry Birds című filmből Forrás: Intercom

Amikor aztán kezdetét veszi a csúzlizás, végleg elszabadul a pokol, és a készítők elvesztik az arányérzéküket: ezt a mértéktelen robbantgatást és pusztítást a szuperhősös blockbusterek is megirigyelhetnék. De valamelyest a grandiózus finálé során is érvényesül a film családbarát szemlélete, ha másért nem, hát az eltúlzott humor miatt. No meg azért, mert ebben a rágógumivilágban még a körmönfont disznóknak sem esik bántódásuk. Meglakolnak ugyan, de ők is táncra perdülnek a végefőcím alatt. (A film eklektikus soundtrackje megérne egy külön misét, de legyen elég annyi, hogy aki nem szereti a countryt, az készüljön fel a legrosszabbra.)

Az Angry Birds-nek messze nincs annyi történeti és érzelmi rétege, mint az Agymanók-nak, és jóval kevesebb leleményt csempész az alapjául szolgáló játékba, mint A LEGO-kaland. Nem több egy szédítő hullámvasútnál: instant élmény, utána pár percig a fülünkben dobol az adrenalin, hosszú távon azonban nem hagy nyomot. De ahhoz képest, hogy az egész onnan indult, hogy az ujjunkat húzkodjuk egy okostelefon kijelzőjén, mégiscsak üdítő meglepetés.