Az én esetleges bénázásom sem akadályozta meg a sikert

Csodálatosan sült el Morcsányi Géza meglepő kirándulása a filmek világába. Kikapcsolódásképpen vállalta el a feladatot, és Arany Medve lett belőle. Gondolta valaki, hogy a könyvszakma nagy öregje ennyire hiteles lesz a szerelmes, zárkózott vágóhídi alkalmazott szerepében? Hogy hozta elő magából ezeket a tekinteteket, és feszengett-e amatőrként a profi színészek között? Morcsányi Géza a Testről és lélekről című film egyik nagy talánya. Megkérdeztük tőle, mi késztette, hogy belevágjon a színészkedésbe, szerinte miért nincs film Grecsó Krisztián regényeiből, és hisz-e abban, hogy az emberek tényleg találkoznak az álmaikban. Elárulta azt is, mit tanult Esztergályos Cecília tekintetéből, és miért érdekelte Eszenyi Enikő a nyolcvanas években. Interjú.

Hogyan használta ki a Berlinalén töltött időt?

Alaposan kihasználni nem tudtam, mert kevés időt töltöttem Berlinben, azt is a családommal, és elég sok programunk volt: sajtótájékoztatók, interjúk és a vetítések, amik közül a nagytermes mellett volt egy másik nagyon szép emlékű is egy kilencvenfős kis artmoziban. Nem céloztam meg, hogy filmeket nézzek a fesztiválon, így inkább az obligát múzeumi és barangolós köröket futottuk.

Morcsányi Géza Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Egy időben nagyon fontos város volt az életemben Berlin, noha mostanában elég sok csalódást ér vele kapcsolatban. Nincs olyan tisztaság, amit én már így öreg fejjel szívesen vennék, és a Berlinalén is volt egy-két olyan baki, amit a régebbi német precizitás nem engedett volna meg.

Azért nem olyan bakira kell gondolni, amilyen a vasárnapi Oscar-gálán történt, ugye?

Nem, apróságok voltak ezek. De ettől függetlenül a város összetéveszthetetlen bukéja megmaradt.

Kicsoda Morcsányi Géza?

"Na és ki az egyetlen ember a világon, aki kiadóként Nobel-díjig juttatta a szerzőjét, aztán a pihenésként eljátszott első filmszerepe mindjárt Arany Medvét kap? Ha Morcsányi Géza legközelebb aranyat nyer az olimpián, kicsit sem fogok csodálkozni" - írta róla Nyáry Krisztián a Facebookon, a Magvető jelenlegi vezetője. Morcsányi Géza 1977–1988 között, tizenegy éven át volt dramaturg, többek közt a budapesti Radnóti Miklós Színházban, a pécsi, a győri, a szolnoki színházakban. 1995-től húsz éven át volt a Magvető Könyvkiadó igazgatója. 2015-ben átadta a stafétabotot, azóta a Líra Kiadói Csoportot vezeti.

Röhrig Géza mondta, hogy amikor a Saul fia megnyerte az Oscar-díjat, úgy érezte magát, mint Puskás Öcsi, amikor becsavarta azt a bizonyos hatodik gólt. Ön milyen hasonlattal írná le, milyen érzés Arany Medvét nyerni?

Futballhasonlatot én nem szívesen vennék elő, ugyanakkor azt sem mondanám, hogy nem volt nagyon boldogító érzés megtudni, milyen sikeres lett a film, és hogy a zsűri a megfogalmazása szerint egyszerűen beleszeretett ebbe a moziba. Ilyenkor az ember hajlamos néhány centivel a föld fölött lépni párat. Nem vagyok már mai gyerek, sok szép és felemelő pillanatot köszönhetek a munkáimnak, de az Arany Medve elnyerésével voltaképpen egyenrangúnak éreztem az egy héttel korábbi vetítés utáni fogadtatást is.

Nagy Ervin, Borbély Alexandra, Enyedi Ildikó rendező, Morcsányi Géza és Tenki Réka színésznő a Testről és lélekről berlini díszbemutatóján Forrás: MTI/AP/Markus Schreiber

Ez a film egyébként számomra abban is kuriózumot jelentett, hogy most először nem tudtam megítélni egy munkámról, milyen lett. Amikor egy szövegen vagy egy színdarabon dolgozom, a végén legalább magamnak megállapítom, hogy elszúrtam, vagy megúsztam, vagy tulajdonképpen rendben volt a dolog, satöbbi.

Most viszont külső jelekre vagyok kárhoztatva, amik – el kell ismernem – nagyon elkényeztettek. Sok kedves gesztust kaptam, amit akár annak is tulajdoníthatok, hogy nem vallottam szégyent, az Arany Medve pedig azt jelzi, hogy még az én esetleges bénázásom sem akadályozta a filmet a sikerben.

Ennyi szépségtől elakad a szavunk

Elképzelhetetlen, hogy Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje bárkit is hidegen hagyjon: annyira szépen felépített, gondosan véghezvitt, érzékeny film, hogy a Berlinale közönsége egy emberként sóhajtozott, kuncogott és szurkolt érte, és a végén nagy megelégedéssel nyugtázta, hogy igenis van még miért élni és szeretni. Olvassa el kritikánkat!

Miért vállalta el a szerepet? Gothár Pétert szokta emlegetni, aki azt mondta, hogy „Ha Enyedi Ildikó a te pofádat szeretné, akkor el kell vállalni a filmet”. De mi volt a személyes indíttatása?

Frappírozott a felkérés, rendkívül nagyra tartom ugyanis Enyedi Ildikó művészetét. Másrészt, miután a csillagjegyeimet tekintve dupla szűz vagyok, tehát az önfeledt, a felelősségtudatnak vagy a kényszerességnek még az árnyát is nélkülöző munkamozzanat nem tengett túl az életemben, a filmezés éppen valami önfeledtséget ígért. Azt, hogy átháríthatom a felelősséget egy ilyen formátumú alkotóra, én meg elbalettozgathatok az ő instrukciói alapján anélkül, hogy bármiféle titkos tudást mozgósítanom kéne.

Biztos eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy bár az ember ebben a korban már nagyjából tisztában van vele, ki is ő valójában, de soha nem tudhatja biztosan. Ki is derült rólam sok apróság, amik közül talán a legfontosabb az, hogy milyen érzéki öröm volt azoknak a színészeknek a szemébe nézni ebben a szituációban, akiket már ismertem a színházból és volt velük egyfajta kapcsolatom. Nekik ez színészként nem volt akkora truváj, nekem viszont nagyon nagy élményt jelentett, hogy váltottunk nem hétköznapi tekinteteket. Nem is fogok tudni már ugyanúgy nézni rájuk, mint a forgatás előtt.

Ha előzetes színészi tudást nem is, mit kellett mozgósítania magából a szerephez?

A fegyelmezettségemet, a kitartásomat, a szorgalmamat és a munkával szembeni alázatomat, amiről viszont tudtam, hogy az az én felelősségem. Aztán egy-egy fontos pillanatot korábbi életszituációkból, vagy egy régi filmből – például az Ajándék ez a nap-ból. Számos legendás pillanat van Gothár Péter első filmjében, de számomra különösen emlékezetes volt, amikor Esztergályos Cecília – miután mindenki rámászik a zűrös lakásügy kapcsán, és még a Derzsi János által játszott fiatal csávó is be akarja tolni őt az ágyba – utánozhatatlan arckifejezéssel belenéz a kamerába, és azt mondja: „Hát ez őrület”.

A mi filmünkben is van egy hasonló jelenet, amelyben én kerülök hasonló helyzetbe, miután Mária odaáll Endre elé, vagyis elém, és azt mondja: „Nagyon szépnek látom magát”, én pedig azt, hogy „Ezt nem hiszem el”. A forgatáson már nem, de szövegtanulás közben sokszor eszembe jutott Esztergályos Cecília és az ő tekintete.

Hisz abban, hogy két ember álmodhatja ugyanazt?

Nem hiszek benne, de nyilvánvalóan álmodhatja. Merthogy nem a filmen kívül, hanem egy sok finomsággal és megszenvedett élettapasztalattal létrehozott műalkotáson belül van jelentősége annak, hogy két ember ugyanazt álmodja.

Enyedi Ildikó számára ez a közös álom az emberek kollektív tudatát jelképezi, ahol kapcsolódhatnak egymáshoz az emberek, szemben a hétköznapi élettel, ahol a társadalmi szabályok és normák elválasztják őket egymástól.

Szégyenteljes módon képzetlen vagyok a kollektív tudatalattit illetően. Komolyan veszem azokat, akik átéltek ilyesmit, de nekem még nem volt hozzá szerencsém. Azt viszont elismerem, hogy az életünket gúzsba tudják kötni mindenféle szabályok, gátlások és konvenciók, és lehet, hogy jót tenne, ha az emberek felszabadulnának ezek alól. Így, a szépség keretei között tartva, mint Enyedi Ildikó filmjében, szívet melengetőnek érzem a fellazításukat.

De azt is gondolom, ennek is meglenne a hátulütője. Például viszolyogva szemlélem a PC-beszédmód eltiprása fölötti diadalmámort, mert az irtózatos túlkapást látom mögötte. Sokan örömtáncot járnak afölött, hogy az amúgy is vékony civilizációs mázat, amit a kultúránk és az elmúlt pár évtized ránk rakott, önfeledten dobják sutba és tapossák semmivé. Ha gátolják az érzelmek vagy a művészet kiteljesedését a társadalmi konvenciók, akkor igen, jó, ha tudunk rajtuk oldani, de a túlzások alighanem ezen a téren is jelentkeznének.

Morcsányi Géza Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Enyedi Ildikón kívül kinek mondott volna még igent egy hasonló felkérésre?

Nézze, olyan képtelenség volt ez az egész, hogy erről a dologról nem tudok többet, csak azt, hogy Enyedi Ildikónak igent mondtam – és cserébe kaptam tőle valami gyönyörűt.

Forgatókönyvírói felkérést egyszer vállalt el, amikor Szikora Jánossal megírta A kaméliás hölgy tévéfilm-adaptációját még a nyolcvanas években. Mi érdekelte önöket Dumas regényében?

Valószínűleg engem és Szikorát is az érzelmek áradása érdekelt ebben a giccshatáron mozgó történetben. Nem a könnyfakasztó dráma, vagy ahogy egy régi színházi mesterem mondta, „a köhögős kurva története”, hanem a kihívás, hogy elevenné tegyük ezt az őrületes élnivágyást, odaadást és szerelmet.

Másrészt teljesen nyilvánvalóan Eszenyi Enikő érdekelt minket, aki már akkor is elementáris tehetség volt. Egyértelmű volt, hogy ő az a típusú művész, akinek szinte korlátlanok a lehetőségei. Szikora a Csongor és Tündé-t rendezte vele Egerben, és ha jól emlékszem, éppen fölkérték őt a tévéből A kaméliás hölgy-re, Eszenyi Enikő pedig elvállalta a szerepét. Emlékeim szerint szép film született a kezünk között.

Eszenyi Enikő A kaméliás hölgy című tévéfilmben Forrás: MTV

Miért nem lett folytatása a forgatókönyvírói munkának a pályáján?

Mert nem értek hozzá.

Gothár Péter két forgatókönyvébe (Paszport, Magyar szépség) azért besegített.

Gothárral viszonylag hamar összebarátkoztunk a Radnóti Színházban, és viszonylag hamar kiderült az is, hogy egy napon születtünk – Goethével együtt, nota bene. (És Szegő János kollégámmal is.)

Gothár először színházi ügyekben kérte ki a véleményem, aztán filmes témákban is, és bár nem túl jó a képi látásmódom, és nem ismerem a filmes trükköket, igyekeztem megérteni, mit szeretne, az pedig már az ő dolga volt, mit használ föl abból, amit mondok neki. Nagy bajnak tartom, hogy Gothár régóta nem csinálhatott filmet. Ha vehemensebb vérmérsékletű lennék, azt mondanám: botrány.

Morcsányi Géza Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A Magvető igazgatójaként hogyan próbálta szorosabbra fűzni film és irodalom kapcsolatát? Tudtak tenni valamit azért, hogy film készüljön a könyveikből?

Biztos nem tettünk eleget, de mind a színházi, mind a filmes ismerőseimnek igyekeztem akár még megjelenés előtt prezentálni azokat a kéziratokat, amelyeket fontosnak tartottam. Úgy gondolom, hogy tulajdonképpen nem rossz az adaptációs arányunk. Film született a Nyugalom-ból, tévésorozat a Kossuthkifli-ből. Gothár Tóth Krisztina novellájából forgatott kisfilmet (Hangyatérkép), és forgatókönyvet írt a Szürke galamb című Tar Sándor-regényből, talán Sándorral együtt, már nem emlékszem, de ebben a magyaros, pénztelen, cserbenhagyós világban végül nem lett belőle semmi.

Ahogy sajnos a Túl a Maszat-hegyen-ből tervezett rajzfilm is félbemaradt, amikor meghalt Erkel András producer, aki évekig keményen dolgozott a filmen. De színházi előadás készült belőle, és ha jól emlékszem, Varró Dániel az én tanácsomra kezdett el fordítani a színházban Gothár Péternek. Szó volt róla, hogy filmadaptáció készül Totth Benedek Holtverseny című regényéből, talán még mindig van esély, hogy megszülessen.

A Bodor Ádám-filmeket ugyan nem mi intéztük, de – szerintem nagyszerű – film készült A részleg-ből, és rövid animációs film A nyalintás neszé-ből. A Kamondy-film (Dolina) totális bukta volt minden szempontból. Ádám egyébként Ferenczi Gábor filmjét (A barátkozás lehetőségei) tartja etalonnak az adaptációk közül.

Mi a dolga a könyvkiadónak egy filmadaptáció megszületésében?

Ha a szerző hajlandó olyan szerződést kötni velünk, akkor mi leszünk a megfilmesítési jog kizárólagos kezelői. Én ennek tudatában igyekeztem minél inkább tehermentesíteni a szerzőket, és minél jobb, minél biztonságosabb feltételeket kiharcolni nekik. Én egyébként nem vagyok rámenős üzletember, de talán sikerült jobban képviselni az írói érdekeket, mint ha ők egyeztettek volna a minden hájjal megkent filmesekkel.

Az amerikai értelemszerűen nagyobb piac, mint a magyar, de egy bestseller megfilmesítési jogai ott azonnal elkelnek, hiszen ami egyszer már sikeres volt, azt könnyű még egyszer eladni a közönségnek. Ön szerint Magyarországon miért nem készülnek filmek az elmúlt évek nagy irodalmi sikereiből? Hol maradnak a Grecsó- és Háy János-filmek?

Őszintén szólva: nem tudom. Ebből a típusú gondolkodásból valószínűleg kivitték a svungot a valóban nagy közönségsikerrel kecsegtető könyvek, mint az Állítsátok meg Terézanyut!. Lehet, hogy Grecsó és Háy könyveiből is terveznek adaptációkat, és őszintén remélem, hogy nem kell sokáig várni ezekre a filmekre.

Hámori Gabriella az Állítsátok meg Terézanyut! című filmben Forrás: Budapest Film

A diákok egyre kevesebbet olvassák és egyre kevésbé értik a klasszikusokat. Filmadaptációkkal kéne közelebb hozni a műveket hozzájuk?

Jó filmekkel megvan rá az esély, hogy közelebbi kapcsolatot alakítsanak ki velük, de én ebben a kérdésben is fatalista vagyok. Amelyik gyerek olvasni akar, az jó filmadaptáció nélkül is olvasni fog. Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni, milyen kedvező változást okozott a Harry Potter az olvasáskultúrában, és azt se, amit egy jó filmadaptáció okozhatna a magyar olvasáskultúrában. Lehet, hogy most a vígszínházi előadás után többen fogják elolvasni A Pál utcai fiúk-at; ha film készülne belőle, lehet, egyenesen divat lenne azt olvasni.

Mennyire növeli a könyveladásokat egy filmadaptáció? Mi volt a tapasztalata például a Sorstalanság, a Jadviga párnája, vagy a Nyugalom esetében?

Egy filmadaptációnak kevés kimenete lehetséges: vagy jól hat a könyvre, vagy nem. Biztosra itt sem lehet menni. Általánosságban a film újabb stádiumot jelenthet a sikerben, mert nagyobb médiaérdeklődés irányul felé, és ha sokan megnézik, az is megteszi a hatását.

A Sorstalanság eladásain nem kellett nagyot dobni, mert a Nobel-díj megtette a magáét, és a Jadviga párnája is rögtön robbant – majd még egyet a film bemutatása után. A Nyugalom című filmnek nem volt különösebb sikere, de a könyv anélkül is kultuszkönyv lett, és a mai napig töretlen iránta az érdeklődés.

Nagy Marcell, Bán János és Schell Judit a Sorstalanság című filmben Forrás: InterCom

Ha már a klasszikusokat emlegetjük: az Iskola a határon-ból ön szerint miért nem készült még film? „Amikor megjelent az Iskola a határon 1959-ben, Jancsó Miklós volt az első, aki jelentkezett, hogy filmet akar belőle csinálni. Akkoriban annyit tudtam Jancsóról, hogy nagy tehetségű, mellőzött ember, nem veti fel a pénz. A Gerbeaud-ban szelíden lebeszéltem a filmről, és fizettem neki egy kávét és egy kis konyakot. Aztán még sokan sokáig kértek, végül nem fizettem a lebeszélésért még kávét sem. Engem se vetett fel a pénz. Olcsóbb volt telefonon mondani egy gorombaságot” – nyilatkozta Ottlik a nyolcvanas években, aki akkor már beadta a derekát, eladta a jogokat Gothár Péternek, aki egy amerikai finanszírozó segítségével tervezett filmet rendezni a regényből.

Gothár filmtervével nem tudom, mi a helyzet, mert amióta ismerjük egymást, soha nem beszéltünk róla. Csak azt tudom, hogy nagyon szeretett volna filmet csinálni a regényből, ahogy a Sorstalanság-ból is.

Egyetért Mándy Ivánnal, aki szerint „istenkísértés hozzányúlni Ottlik Géza prózájához”?

Minden nagy műalkotáshoz istenkísértés hozzányúlni, tudniillik az a tét, sikerül-e újjáteremteni teljesen más eszközökkel. Arra pedig nincs recept, mit kezdjen egy filmadaptáció a regény nyelvével, vagyis a mű lelkével ahhoz, hogy az a mozivásznon is érvényes legyen.

Morcsányi Géza Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Nincs akkor megfilmesíthetetlen regény?

Ne kérdezzen tőlem ilyeneket, nem vagyok én ilyen okos ember. Biztos, hogy mindenből lehet érvényes filmet csinálni, csak elég tehetségesnek kell lenni hozzá.

Még Az eltűnt idő nyomában-ból is?

Igen. Harold Pinter csodálatos filmforgatókönyvet írt belőle, amiből film végül nem készült, de egy angol színházi rendezőnő nagysikerű adaptációt rendezett belőle Londonban. Ezt én lefordítottam, Szikora pedig megrendezte Szolnokon. Szerintem nagyon szép és jelentős előadás volt. Pinter megtalálta az adekvát nyelvet, a ritmust, és olyan forgatókönyvet írt belőle, aminél nehezen tudnék jobbat elképzelni. Bár tudtommal a színházi előadáshoz nem ő húzta meg a szöveget, az a verzió is – csúcsteljesítmény.

Alföldi Róbert és Huszárik Kata Az eltűnt idő nyomában című előadásban Forrás: Szolnoki Szigligeti Színház

Hiányolja a színházi közvetítéseket a televízióból? A nyolcvanas évek végéig ennek nagy hagyománya volt, amelynek köszönhetően sokakhoz eljutottak a színházi előadások.

Valami elveszett, amikor durván szakadt vége annak a közművelődési jellegű műsorpolitikának, ami a szocializmust jellemezte. A lengyelek ezt nem lépték meg, és ez biztosan közrejátszik abban, mennyien néznek náluk hazai filmeket, és hogyan működtetik a közszolgálati televíziót. Lehet, hogy ez utópia, de Magyarországon is tovább lehetett volna éltetni ezt a típusú műsorszolgáltatást, ha nem tették volna mindenáron a politikai harc színterévé a televíziót. Ennyi pénzből meg, amennyit ma szórnak ki az állami televízióra, biztosan lehetne színházi előadásokat is közvetíteni.

Nagy szerelme az orosz irodalom. Az orosz filmbe is beleesett?

Hogy a túróba ne. Az Etűdök gépzongorára, az Andrej Rubljov, a Solaris, az Orosz bárka, a Szerelem rabja… Ezek csodálatos filmek, és hány ilyen van még! Emlékszem, gyerekkoromban a szívemig hatolt a Szállnak a darvak és az Emberi sors is, de akkor még nem tudtam, hogy ezek szovjet filmek. Én is köpőcsőztem a moziban, amikor kötelező filmet néztünk, de amint tudatomra ébredtem, és elkezdtem olvasni, színházba meg moziba járni, az orosz filmeknek is rajongója lettem.

A kortárs rendezők közül Alekszej Germant szeretem nagyon: az Ellenőrzés az utakon és a Barátom, Ivan Lapsin is nagyon jó, de a Hrusztaljov, a kocsimat! az valami egészen fantasztikus. Hosszú és néhol nehézkes, de ilyen lenyűgöző képi világú, igazán, mélyen enciklopédikus film még nem született a sztálinizmusról. A Leviatán-t is hatalmas teljesítménynek tartom, és bizonyára Szokurov Faust-ja is nagyon jó, de azt még pótolnom kell.

Morcsányi Géza Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Látott valami jó filmet mostanában?

Az állampolgár-t nagyon bírtam, örömmel láttam, milyen csodásan játszik benne Mahr Ági, és a Toni Erdmann is maradandó hatással volt rám.