Almodóvar egy évtizede nem csinált ilyen jó filmet

Pedro Almodóvar három filmmel ezelőtt mélyrepülésbe kezdett, a legutóbbi munkája, a Szeretők, utazók pedig egyenesen katasztrofális volt. A Julieta viszont végre megállítja a negatív tendenciát, és önismétlés helyett végre újra a jó történetre és az erős színészi alakításokra koncentrál. Szerény, visszafogott, nagyon szép film, a spanyol zsenitől megszokott harsány színekkel és izgalmas főhősnőkkel.

Tíz évvel ezelőtt Pedro Almodóvar még viszonylag tévedhetetlennek tűnt. Több évtizedes karrierje során voltak ugyan kisebb hullámvölgyei, de a neve erős nemzetközi védjeggyé vált, és a népes rajongótábora tudta, hogy még ha előszeretettel újra is hasznosítja saját ötleteit, minden Almodóvar-film hoz egy megbízhatóan magas színvonalat. Harsány, buja látványvilággal, tragikomikus melodrámával és az idegösszeomlás szélén álló asszonyokkal.

Adriana Ugarte, Pedro Almodóvar és Emma Suarez a 2016-os cannes-i filmfesztiválon Forrás: AFP/Valery Hache

Utolsó igazán jól sikerült filmje, a 2006-os Volver is hemzsegett a saját korábbi filmjeire való visszakacsintásoktól, és hűséges rajongóit kifejezetten megérintette első jelentős múzsájának, Carmen Maurának a visszatérése, de utána megkezdődött a mélyrepülés, egyre több önismétléssel, ami a Megtört ölelések-ben még mérsékelten szórakoztató, A bőr, amelyben élek esetében viszont már kifejezetten bosszantó volt. A katasztrofális, Almodóvar szándékai szerint a korai vicces-punkos filmjeinek hangvételéhez visszakanyarodó Szeretők, utazók kapcsán pedig elkezdtük leírni a mestert.

Adriana Ugarte a Julieta című filmben Forrás: Cinetel

A Julietát egy évvel ezelőtt mutatták be a cannes-i filmfesztiválon, és sokáig úgy tűnt, elkerüli a magyar mozikat, valószínűleg azért, mert se Penélope Cruz- vagy Antonio Banderas-szintű sztár nincs benne, se pikáns botrányfilmként vagy bővérű komédiaként nem reklámozható. A promóció ezért külföldön is inkább ismét a visszatérést helyezte a középpontjába: Almodóvar visszatér a melodrámázó asszonyokhoz és az anyákhoz.

Pedig alapvetően nem visszatérésre lett volna szüksége, hanem egy eredeti ötletre. A legutóbbi alkotói válságából, ami a Kika és a Titkom virága idejére tehető, úgy tudott kikecmeregni, hogy nem saját ötletből dolgozott, hanem egy regényt adaptált (Eleven hús), és most is ez tűnt a jó megoldásnak.

A Julieta ugyanis a négy éve irodalmi Nobel-díjat nyert Alice Munro két novelláján alapul (eredetileg angolul is akarta megfilmesíteni, de saját bevallása szerint visszariadt a kihívástól), és ha az alapmotívumok némileg almodóvarosnak is nevezhetők, a hangulat sokkal komorabb és szomorúbb, mint a téma szempontjából az életműben hozzá legközelebb álló Mindent anyámról vagy a Volver esetében.

A címszereplő ötvenes asszony (Emma Suárez) egy véletlen találkozás miatt visszatekint az életére, fiatalkori szerelmére és a lányával való kapcsolatára. Huszonévesen egy vonaton ismerkedett meg leendő gyermeke apjával, Xoannal (Daniel Grao), bár a férfi körül már akkor is kettővel több nő tolongott a kelleténél.

A fiatal Julietát Adriana Ugarte alakítja, aki első ránézésre klasszikus „chica Almodóvar”; istenien mutat harsány, főleg piros ruhákban, és akárhol megjelenik, minden szem rászegeződik. Kifejező, csupa szem arcához még az az idétlen tépett frizura is jól passzol, amit eddig csak Sharon Stone a Casinó-ban, illetve a Roxette énekesnője tudott elviselhetővé tenni.

Adriana Ugarte a Julieta című filmben Forrás: Cinetel

Karakteréből hiányzik azonban minden pajkosság és humor, ami a korábbi Almodóvar-múzsákat felejthetetlenné tette. Sehol egy Penélope Cruz-féle szemforgatás, egy Carmen Maurát idéző kaján mosoly, vagy egy Victoria Abrilt eszünkbe juttató végzet asszonya gesztus, de a film felénél rá kell jönnünk, hogy ez teljesen tudatos koncepció.

Julieta élete ugyanis hiába indul egy színes, szenvedélyes, "almodóvaros" világban, a történet egyre komorodik, a színek elfakulnak, besötétednek, őt magát pedig – egy kifejezetten ötletes jelenetben – nyúzott, boldogtalan középkorú nőként látjuk viszont. Emma Suárez játéka lebilincselő, és bebizonyítja, hogy mennyivel jobb ötlet volt két színésznőre bízni a főszerepet, mint mondjuk a kedvelt hollywoodi módszerrel élve a fiatalabbik arcára rásminkelni az évek súlyát.

Emma Suárez a Julieta című filmben Forrás: Cinetel

Ahhoz persze, hogy az élet által meggyötört Julieta sorsa ugyanolyan érdekes maradjon, mint a vonatkupéban szeretkező, fiatal és gyönyörű Julietáé, kellett egy magabiztos vízióval rendelkező, a színészeket kiválóan instruáló, erős rendező, és Almodóvar végre újra tanúbizonyságot tett róla, hogy mindez a hetvenhez közelítve is megvan benne.

Rájött, hogy nem kell feltétlenül a saját korábbi filmjeire visszautalgatni, vicces cameókkal (a korábbi Almodóvar-múzsák közül csak Rossy de Palma tűnik fel egy meglehetősen baljós szerepben) vagy polgárpukkasztással önmagát felülmúlni. Ennek megfelelően a Julieta nem egy karrierösszegző nagy mű, hanem egy szerény, visszafogott film, amely még rövid, másfél órás játékidejével is jelzi, hogy nem tör eposzi babérokra.

Rossy de Palma és Adriana Ugarte a Julieta című filmben Forrás: Cinetel

A kevesebb ezúttal mégis több, a Julieta, ha nem is az életmű új csúcspontja, mégis nyomós érv amellett, hogy továbbra is bízzunk Almodóvarban.

Ez a kritika a tavalyi cannes-i filmfesztivál idején megjelent írás átdolgozott verziója.