A Pappa piában az a vicces, ami nem vicces

2017.08.16. 18:08

Lehetett volna egy szórakoztató nyári közönségfilmünk. Lehetett volna egy új magyar musical, eredeti sztorival, közismert slágerekkel, rokonszenves színészekkel. Lett helyette egy abszurd módon értelmezhetetlen, zagyva egyveleg, amiből csak arra nem kapunk választ, mit akartak elmesélni vele, és miért pont így. Rég nevettünk annyit magyar filmen, mint a Pappa pián, pedig nem sok jó poén van benne.

A Pappa pia egy pontján, egy átmulatott éjszaka után megjelenik egy láma az események fő helyszínét képező, csónakházból átalakított romkocsmában, mint a tigris a Másnaposok-ban. A szereplők tétova kísérletet tesznek arra, hogy kiderítsék, hogy került oda: kérdésüket mintha a negyedik falat megtörve a rendezőhöz intéznék. Nincs válasz, az univerzum néma. Csak a láma marad, csak őt látjuk újra meg újra vágóképként, többször, mint a Parlamentet.

Láma a Pappa pia című filmbenForrás: InterCom

Ami eleinte még fárasztó, aztán egyszer csak átfordul egy kapcsoló, és kacagni kezdünk. Mindenen, válogatás nélkül. Nem azért, amiért az alkotók szeretnék: a szándékos poénok szinte kivétel nélkül csapnivalóak. Ám a könnyed nyári közönségfilmnek szánt musical összes döntése annyira elhibázott, összefüggéstelen és megmagyarázhatatlan, mintha a másnapos Baz Luhrman az Airplane! és a Top Secret íróinak tévedésből komolyan vett forgatókönyvéből dolgozott volna. A Pappa pia meghasonlásszerű élmény, akaratlanul olyasmire tapint rá 2017 őrjítő abszurditásából, amire semelyik másik film nem tudott.

Balázs Klári a Pappa pia című cikkbenForrás: InterCom

Ez az a film, amiben a csónakház elpusztítására törekvő gonosz vállalkozó azzal az előzményekből egyáltalán nem következő mondattal próbálja kiengesztelni magára haragított munkatársnőjét, hogy „veszek neked egy új légkondit”. Ez az a film, amiben negyed óra megy el a gonosz vállalkozó titkos adatainak ellopására, azt hihetnénk, ez a körülményes akció gördíti majd tovább a sztorit, de nem, „semmi nincs a pendrive-on”, közli az egyik szereplő, mi pedig Godot helyett továbbra is arra várunk, hogy valami kitöltse a semmit.

Egy élvezhető musicalnek persze nem előfeltétele a rétegzett cselekmény, a mélyen árnyalt jellemek, vagy a realisztikusság. Két dolog viszont elengedhetetlen hozzá. Az, hogy a zene és a tánc eszközeivel, színekkel és hangulatokkal felnagyítandó érzelmek, konfliktusok hiteles alapokon nyugodjanak. És hogy az operatőri munka, a vágás, a koreográfia, az ének takkra összehangoltan, előre lefektetett, pontosan kidolgozott koncepció alapján egy irányba tartson.

Szabó Kimmel Tamás a Pappa pia című filmbenForrás: InterCom

A Pappa pia azért rossz film, mert ezeknek nem tesz eleget. Az alapsztoriból – külföldről hazatérő tékozló fiú megmentené nagyapja szeretett csónakházát, és visszahódítaná az ellenlábasnak dolgozó volt szerelmét – akár elő lehetett volna bányászni valami szórakoztatót, de a film még arra is képtelen, hogy elhitesse velünk: egyetlen görbe estén úgy bele lehet szeretni valakibe, hogy évek múlva is vágyakozzunk utána. Ha Jesse és Céline csak azt élte volna át Bécsben, amit a tékozló fiú és az ellenlábasnak dolgozó lány Budapesten, elfeledték volna egymást, miután felkelt a nap.

Még nagyobb hiba, és igazából itt úszik el a Dunán az egész vállalkozás, hogy nincs egy erős karmester, aki összefogja a produkciót, aki irányt mutat. A magyar musical – filmen legalábbis – gyökértelen, operetteket és rockoperákat leszámítva nincs sok előképe, de a rendszerváltás óta azért készült egy Csinibaba, vagy még inkább egy Made in Hungaria, amely bizonyította, hogy meg lehet honosítani a műfajt. Csupó Gábor viszont mintha a helyszínen próbált volna rájönni, eszik-e vagy isszák a musicaleket.

Táncoló lányok a Pappa pia című filmbenForrás: Megafilm

A koncepciótlanság lépten-nyomon kiütközik. A jelenetek ritmustalanok. A dalbetétek újrahangszerelése rendben van, semmi különös, ám erőltetetten ágyazódnak a sztoriba. A cselekményt rángatják, hogy el lehessen sütni a slágereket, és néha még így sincs értelmük: Nagy Feró akkor énekli Szabó Kimmel Tamásnak a P. Mobiltól, hogy „menj tovább, ne nézz vissza már”, amikor elvileg arról győzködi, hogy ne menjen tovább, hanem nézzen vissza.

A koreográfiák is fantáziátlanok, és még ha akad is bennük ötlet, mert azért akad, a kamera garantáltan a legérdektelenebb szögből mutatja a táncosokat. Néha úgy tűnik, annyi volt az instrukció, hogy mindenki csináljon, amit akar, csak azt látványosan, máskor a háttérben tanácstalanul téblábolnak az emberek. Egy tömegjelenetben az egyik statiszta rossz irányba kezdi lengetni a karját, körülnéz, majd korrigálja a hibát. Ki tudja, azért maradt-e a filmben, mert a többi felvétel még rosszabb volt, vagy csak egyszer vették fel, mondván, jó lesz így is.

Nem lett jó, és ennek a slendriánságnak elsősorban a magukra hagyott színészek itták meg a levét, akik minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy mentsék a menthetőt. Szabó Kimmel Tamás most is van olyan karizmatikus, mint a Made in Hungariá-ban.

Ostorházi Bernadett szerepe a leghálátlanabb, a Nem leszek a játékszered eléneklésekor mégis olyan érzelmi gazdagságot tár fel, ami háromdimenzióssá domborítja a merev üzletasszony sablonját. (Külön bosszantó döntés, hogy a tetőponton egy varázslatosnak szánt totál kedvéért csak az arcát nem látjuk.)

Ostorházi Bernadett háta a Pappa pia című filmbenForrás: InterCom

Az egyetlen, aki egyből ráérzett, milyen filmbe csöppent, és hogy itt nem nüanszos, összetett jellemábrázolásra van szükség, az Stohl András, így aztán messze az ő rajzfilmesen elvetemült, ripacs gazfickója a legszórakoztatóbb. Még akkor is fintorog, amikor megcsókolja a beosztottját, máskor sátánian kacag, és úgy lejt örömtáncot, mint Tom Cruise a Trópusi vihar-ban.

Más kérdés, hogy a film egyszerre próbál két lovat megülni, mert a felszínen elítéli ugyan a szexista, tajparaszt, visszataszító figurát – hisz ő a főgonosz –, a kamera viszont annyiszor legelteti a szemét női melleken és fenekeken, és annyiszor használja női szereplőit üresfejű díszletként vagy nevetség tárgyaként, hogy ezáltal a Pappa pia is azt propagálja, amit a gonosza. És az is megérne egy misét, hogy egy alkoholizmustól sújtott országban mennyire felelősségteljes arra az üzenetre kifuttatni egy közönségfilmet, hogy: „igyunk!”

A hanyagság így utólag lehangoló, ám a moziban, a bizarrabbnál bizarrabb momentumokra egy idő után a gátlástalan, felszabadulttá váló röhögés lett az ösztönös, adekvát válaszreakció. Miért nyújt egy statiszta kiskutyát Szabó Kimmel Tamás felé? Miért tart piranhát Stohl András? Miért? Miért ne? A film végső iróniája, hogy illuminált állapotban lesz igazán élvezhető.