Másodszorra már nem olyan vicces a húsdaráló

A Kingsman: A titkos szolgálatnál stílusosabb akciófilmet nem láttunk mostanában, ezért is ültünk le fokozott elvárásokkal Az aranykör elé. Továbbra is eszelősen látványosan akcióznak a brit szuperkémek, akik makulátlan modorral és golyóálló esernyőkkel mentik a világot, de az unalmas sztorit és a meglepetés hiányát most nem lehet lézerlasszóval és bőröndrakétával pótolni. Csak rajongóknak kötelező a Kingsman folytatása.

Könnyű volt két éve beleszeretni a Kingsman-be. Érvnek talán elég lenne annyi, hogy a mindig úriember Colin Firthből végre előtört a vadállat, és ebben a kedélyes kémfilmben úriemberkedve gyilkolt nagyokat, a film legemlékezetesebb jelenetében egy templomnyi rasszistát küldött át a másvilágra. Volt ebben persze öncélúság – Matthew Vaughn mindig is többre tartotta a stílust a történetnél –, de ráció is: a Kingsman úgy parodizálta a Bond-filmeket, hogy őrületesen túlpörgette a kliséiket, és ezzel egyszerre hajtott fejet a szórakoztató marhaságaik előtt, és nevette ki a valóban röhejes dolgaikat.

Taron Egerton a Kingsman: Az aranykör című filmben Forrás: Fórum Hungary

De sajnos Vaughn is beleszeretett annyira a saját filmjébe, hogy leforgassa még egyszer az egészet, kevesebb poénnal, több üresjárattal és zéró meglepetéssel. Másodszorra már nem szól akkorát ez a vicc, ráadásul nem is mesélik el olyan jól. Az aranykör nem rossz film, de Vaughn ezúttal nem tudja lenyűgöző tűzijátékká szervezni még a frappáns ötleteit sem.

A történet nem sokkal az első rész után veszi fel a fonalat: Töki elhalálozott mestere, Galahad helyére lépett, de nem sokáig ügyködhet a Kingsman bázisán, mert egy drogkereskedő fölrobbantja az egészet, a két túlélő ügynöknek pedig amerikai társaikat, a Statesmant kell felkeresniük segítségért. Már itt jönnek a kihagyott ziccerek: nem születnek emlékezetes poénok a kultúrák találkozásából, csak a kötelezőt kapjuk, ahogy Channing Tatum dohányt köp a padlóra, ízes parasztakcentussal gyötri az angol – a szinkronban meg a magyar – nyelvet, és mindenki úgy vonul fel-alá a filmben, mintha az amerikai fegyverszövetség reklámjában feszítene.

Az aranykör rengeteg új figurával ismertet meg, de alig szentel nekik figyelmet, a legnagyobb sztárjait is elpazarolja. A Statesman vezéreként Jeff Bridgesnek lényegében csak egy cameo jut - bár ebből a bizarr Keresztapa-utánzásból elég is ennyi -, Channing Tatumot pedig már az elején parkolópályára küldik, egy rövid bunyón és az egyik előzetesbe bevágott, szédült táncon kívül nem jut neki szerep.

Channing Tatum a Kingsman: Az aranykör című filmben Forrás: Fórum Hungary

De súlyosabb problémákon is túl kell lendülnünk, ha élvezni akarjuk az amúgy remek akciójelenetekkel telepakolt kémfilmet. Nekem például nem sikerült megbarátkoznom a döntéssel, hogy visszahozzák az előző rész két halottját. Ezzel épp azt a drámát teszik semmissé, ami tétet adott a Kingsman képregényes erőszakorgiájának, amiből érezni lehetett, hogy A titkos szolgálat nemcsak egy stílusbravúr, hanem egy történetet is el akart mesélni a nyers munkásgyerekről, aki úriemberré érik a titkosügynökség soraiban, de a felnőtté váláshoz a saját lábára kell állnia, és a mestere nélkül megmenteni a világot.

Ha viszont mindent lehet, és a Statesman kütyüje még egy fejlövést is a visszájára tud fordítani, akkor mi értelme van a drámai csúcsponton megint kiiktatni valakit, aki a szívünkhöz nőtt? Ha egyszer már átvertek, nem dőlünk be a trükknek, és távolságot tartunk érzelmileg a történettől – és akkor lőttek a katarzisnak.

Jeff Bridges a Kingsman: Az aranykör című filmben Forrás: Fórum Hungary

Az aranykör emiatt tökéletesen hidegen hagy, csak az a morbid jelenet rázza fel az embert unalmából, amikor a kamera szuperközelikben hatol be egy vaginába. Vaughn a kémélet nehézségeit próbálja itt ecsetelni – Töki felhívja a barátnőjét, mielőtt ágyba döntene egy nőt az információért –, de aztán félresöpri az erkölcsi dilemmát, és indokolatlan sokkolással támad helyette. A titkos szolgálat végén a hasonlóan szexista poén még a Bond-filmek macsóságát túlozta abszurddá, ez a mutatvány nem sikerül még egyszer a rendezőnek.

De egy akciófilmben az ízléstelenségnél is zavaróbb, hogy nem faragják emlékezetessé a főgonoszt, a pszichopata parancsait mindig egy mosollyal tálaló Julianne Moore-t. A szívélyesség kéne, hogy riasszon, az a csendes magabiztosság, amivel megkéri az aranykörbe jelentkező piti bűnözőt, dobja be társát a húsdarálóba, és ha végzett vele, harapjon bele a haverjából sütött hamburgerbe.

Julianne Moore a Kingsman: Az aranykör című filmben Forrás: Fórum Hungary

Moore jól indít, a kambodzsai dzsungelben felhúzott retró Amerikája – mintha Werner Herzog bulizna az Amerikai graffiti-re a Fitzcarraldo forgatásán – sok lehetőséget rejt magában, de ezeket szinte mind kihasználatlanul hagyja a film: a drogbárónak a bemutatkozása után alig jut kreatív ötlet a gonoszkodásra.

Helyette minden figyelmet az akciójeleneteknek szentelnek. Ahogy Vaughn kamerája körbetáncolja a kémeket, amint fittyet hánynak az olyan unalmas mellékkörülményekre, mint a gravitáció, az megint bravúros. Egyszerre érezhetjük át az erőszakbalett intenzitását, mert ijesztően közel húzódunk a pofonokhoz, a robbanásokhoz, és csodálhatjuk a koreográfiát, a képtelenebbnél képtelenebb bűvésztrükköket, mert minden egyes mozdulatot a lehető legmenőbb szögből fotóztak.

Pedro Pascal a Kingsman: Az aranykör című filmben Forrás: Fórum Hungary

Vaughn szerszámosládája ezúttal igazi kincseket rejt: kütyük még egyetlen Bond-filmben sem voltak ilyen izgalmasak. Embereket kettészelő lézerlasszóval, vállon hordható táskarakétával mellélőni nem lehet; bár a robotkutyák nem emelik túl magasra a pulzusszámot, az egyik gonosz robotkarja, amivel bowlingpályákat lehet szétzúzni, és ha leválasztják róla, önálló életet él, mintha zombi lenne, néha igen. A golyóálló esernyő smafu ahhoz képest, amilyen meredek fegyvereket tartogat Az aranykör.

A bennünk élő tizenéves nagyokat ámulhat a filmen, de a felnőtt végül elunja magát. Egy idő után belefáradunk az ötlethalmozásba, mert minden egyes gadget és látványos akció csak egy célt szolgál: hogy elcsodálkozzunk, jé, ilyet is tud Hollywood! Vaughn láthatólag nem tudta kordában tartani magát, és az összes ötletét belezsúfolta a folytatásba, de épkézláb történetet, ami akár csak minimálisan is érdekeltté tenne minket a Kingsmanek sorsában, elfelejtett írni hozzá.

Colin Firth a Kingsman: Az aranykör című filmben Forrás: Fórum Hungary

A Poppy dzsungelében raboskodó Elton John minden idők egyik legbizarrabb filmes vendégszereplését mutatja be, rendületlenül csinál magából hülyét teljesen humortalan jelenetekben, még az se igazán javít a helyzeten, amikor előveszi karatetudását, és ő is beáll gyepálni a rosszfiúkat.

Hiába erőlködik, a végére így is ásítozunk az indokolatlanul hosszú – közel két és fél órás – filmen, a nagy fordulatoknál csak rántunk egyet a vállunkon, és közönyösen várjuk, mivel próbál meg legközelebb lenyűgözni Vaughn. Nincsenek illúzióink: jönni fog a harmadik rész, de mi maradjunk nyugodtan az elsőnél, azt úgysem tudják felülmúlni.