Kóla, popcorn és migránspropaganda

2017.10.11. 21:26

Folyamatosan azt hallod, hogy unalmas öltönyös fazonok Európa végéről és a keresztény értékek feladásáról papolnak? Arra leszel figyelmes, hogy már a sarki fűszeres is az európai civilizáció végéről beszél? Ráadásul úgy érzed, hogy a médiában is rád zúdítják mindezt? De lázadásból, vagy értelmiségi gőgből nem hiszel nekik? Nézd meg az Isten hozott Németországban vagy a Viktória királynő és Abdul című filmet, és tuti, hogy minden átértékelődik benned. Ugyanis a forgalmazók két olyan bűn rossz filmmel kínozták meg a vállalkozó szellemű magyar mozi nézőket, amik propagandafilmnek kontraproduktívak, vígjátéknak katasztrofálisak, drámának röhejesek. A Hartmann-család műanyag ízű kalandja döbbenetes látképet ad a mai Németország szellemi állapotáról, Abdul szomorkás történetével pedig szégyenpadra került az Oscar-díjas Judi Dench. A politikailag korrekt filmek elszaporodtak az utóbbi időben külföldön és itthon egyaránt, aminek okát a világpolitikai folyamatokban kell keresni. A magyar nézők azonban nem voltak vevők az agysikálásra, érdeklődés hiányában elmaradt a PC-forradalom a hazai mozikban. Propagandafilm-ügyi jelentésünk következik.

Szeptember 21-e minden bizonnyal megmarad az igényesebb filmek kedvelőinek az emlékezetében, hiszen a hazai forgalmazóknak két olyan filmmel is sikerült megörvendeztetni őket, amit sokáig nem fognak elfelejteni. Ugyanis, két olyan bugyuta, politikailag korrekt mozgókép került terítékre, amelyek elképesztő módon agysorvasztóak. Azt már egy ideje sejteni lehet, hogy Németországban valami nem oké, ami most már a filmművészetre is erős kihatással van, de a Judi Dench főszereplésével készült Viktória királynő és Abdul minden várakozást alulmúló színvonala sokakat megdöbbenthetett.

Isten hozott Németországban (Willkommen bei den Hartmanns): a Willkommenskultur-t népszerűsítő, echte propagandavígjáték

Németországban 2016 novemberében mutatták be az Isten hozott Németországban című vígjátékot, ami az év egyik legnagyobb mozis sikere lett hazájában. A recept egyszerű volt: vegyél egy aktuálisan égető témát, filmesítsd meg, amit majd a német 444-féle kisújságírók kritikáikban ajnároznak, és a német nézők úgyis tódulni fognak a mozikba. Természetesen a Willkommenskultur-mozi a díjesőből sem maradt ki, számos elismerésben részesült, a Német Filmkritikusok Díját egyenesen az afrikai menekültet játszó Eric Kabongo kapta meg. Ha valaki veszi a bátorságot és megnézi Diallo PC kalandjait, annak halványlila fogalma sincs, hogyan lehetett akárcsak egy nézője is az Isten hozott Németországbannak. Az a benyomása támad az embernek, hogy Németország utcáin kizárólag PC-zombik és agyhalott feministák császkálnak, akiknek az egyetlen programjuk, hogy menekültszállókba járkálnak, és a pályaudvarokon várják a bevándorlókat. Teljes őrület.

Még el sem kezdődött a film, máris egy életre szóló élménnyel gazdagodtam. Pár perccel a kezdés előtt nagy nehezen betalált a moziterembe egy idősebb házaspár, amelyiknek a női tagja látva, hogy rajtuk kívül csak ketten vannak (én meg pár sorral feljebb egy húsz év körüli lány), kezdeti lelkesedését teljesen elvesztve azt mondta, hogy „azért vannak ilyen kevesen, mert a kormány elérte, hogy a magyarok migránsellenesek legyenek”. A néni gyakorlatilag az egész ellenzéki propagandagépezetet, indexestül, 444-estül egy pillanat alatt megszégyenítette, hiszen világrekord idő alatt sikerült kapcsolódást találnia a kevés néző és a migránsnyúzó kormány között. Azt gondolná az ember, hogy a felemelő kezdés után nincs visszaút, a film végéig kitart a lendület. De nem, ez egyáltalán nem így volt, mert alig öt perc csordogált el a filmből, végletes hangulatváltozáson mentem keresztül, már a képzeletbeli falba vertem a fejem, hogy minek is kellett erőltetnem ezt a PC-témát. Ordítóan rosszul kezdődött, ordítóan rosszul folytatódott, és ordítóan rosszul fejeződött be.

A Hartmann-család molinóval várta Diallo-t, a nigériai bevándorlót. Dübörög a politikai korrektség Németországban.Forrás: adsservice.hu

Nemcsak a témaválasztás, maga a film német címe (Willkommen bei den Hartmanns) is provokatív, hiszen egy klasszikusan német hangzású családot, Hartmannékat állítja a film középpontjába. A propagandafilmek sajátossága, hogy a történetük egy levegővétellel összefoglalható, ez ezúttal is így volt. A Hartmann-család hiába eszelősen gazdag, valahogy semmi sem működik jól. Hiába van egy tökéletes családi villájuk, hiába jól menő sebész Richard, a férj (Dr. Richard Hartmann), hiába sikeres jogász Philipp, a fiuk (Florian David Fitz), valami hiányzik az életükből. Akár hiszik, akár nem egy vasárnapi családi összejövetelen Angelika, az anyuka (Senta Berger) találja ki a megoldást: fogadjanak be egy bevándorlót a palotájukba, ami minden gondjukra gyógyír lesz. Mert azért problémák is adódnak a csillogó külcsín mögött: Richard és Angelika házassága hullámvölgybe került, Philip elvált feleségétől, karrierje miatt a gyermeknevelésből sem veszi ki a részét, lányuk, Sofie (Palina Rojinski) pedig 30 évesen is az egyetemet gyűri. Hosszas válogatás után a szimpatikus Diallóra esik Angelikáék választása, aki Nigériából menekült el a tomboló erőszak elől. Diallo megjelenését nem nézi mindenki jó szemmel, például Hartmannék szomszédja, a mogorva Sobrowitsch asszony, aki természetesen jól észrevehetően keresztet visel, és szemmel láthatóan irtózik a bevándorlóktól. A többség ugyanakkor pozitívan áll a főhőshöz, Angelika túlmozgásos barátnője ebben éllovas, ő kifejezetten büszke Hartmannékra, hogy befogadtak egy menekültet, és reméli, hogy többet is fognak. A végén persze minden cuppogósba fordul, Diallónnak elfogadják a menekültkérelmét, amire ivott „egy jó német sört”, a Hartmann család tagjainak pedig valamennyi problémája megoldódik, mindenki egymásra talál. Ha valakinek nem lenne egyértelmű: ehhez Diallo, az afroamerikai bevándorló befogadása kellett.

A más kultúrából érkező Diallo magabiztosan osztogatja a tanácsokat a németeknekForrás: adsservise.hu

Az Isten hozott Németországban a propaganda, a provokáció és a bárgyú, össznépi kibeszélő-show határmezsgyéjén táncol. Alapvetően egy nagy „beszéljünk ki mindent” fórumnak szánhatták az „alkotók” a „művüket” az ijesztő feszültségekkel teli országban. De ahogy Hartmennékkal sem stimmelt semmi, a filmmel is így van. Olyan épületes párbeszédekre kapkodhattuk a fejünket, mint hogy „Mivel gazdagíthat minket az iszlám? Emberekkel”, de olyan mélyenszántó gondolatok is elhangoztak benne, hogy „el kellene az országnak egy-két jó pszichológus”, vagy „görcsösek vagyunk az identitásunkban, mi egy befogadóország vagyunk”. A színtiszta propaganda őrületes klisékkel dolgozik: megtalálható a rasszista, német zászlóval pózoló, zsíros hajú, kopaszodó német férfi, aki visszataszítóan udvarol Sofie-nak; tipikusan ilyen szereplő a szkeptikus férj, akiben erősen dolgoznak az előítéletek az új „családtag” iránt, de aztán a történet végére természetesen meglágyul a szíve. De említhetnénk a jófej barátnőt is, aki azt szeretné, hogy még több bevándorlót fogadjanak be Hartmannék, és persze magát Diallót, az übercuki afroamerikai menekültet, akinek egyetlen rossz pillanata sincs a filmben, annak elejétől végéig szimpatikus. Az Isten hozott Németországban megalkotta Diallót, a tökéletes politikailag korrekt mesefigurát.

A Viktória királynő és Abdul (Victoria and Abdul): egy politikailag korrekt barátság története

Nem úszta meg a Willkommenskultur-mozival a hazai nézőközönség, ezzel egy időben tűzték műsorra az angol-amerikai koprodukcióban készült Viktória királynő és Abdul című politikailag meglehetősen korrekt drámát. A körítés egyértelműen erősebb, mint a német film esetében volt, hiszen Viktória királynő szerepére sikerült leigazolni az Oscar-díjas Judi Dench-et, a film rendezését pedig arra a Stephen Frearsre bízták, akinek a nevéhez fűződik egy sikeres Nick Hornby adaptáció, a Pop, csajok, satöbbi, valamint a díjak sokaságával jutalmazott Veszedelmes viszonyok. Ketten összeszokott párost alkotnak, hiszen a színésznő már játszott Frears rendezésében a Philomena és a tényleg nagyszerű Mrs. Henderson bemutatja című filmekben. Ezúttal is hozzák formájukat, Dench egészen kiválóan alakítja a mogorva, megkeseredett királynőt, és Frears munkájára sem lehet panasz, éppen ezért is különösen kellemetlen, hogy egy ilyen harmatgyenge propagandafilmhez asszisztáltak. Ugyan vegyes kritikákat kapott a tengerentúlon a Viktória királynő és Abdul, de az ismertebb filmes szaklapok közül a brit Empire és az amerikai New York Observer is halálra dicsérte, biztosítva egy kis háttértámogatást az arra bőven rászoruló filmnek.

Már rögtön az első képsorok derültségre adnak okot, hiszen az az igencsak sokatmondó felirat jelenik meg a mozivásznon, hogy „egy igaz történet alapján... nagyjából”. A film végén pedig konstatálhatjuk, hogy miért is kellett odaszúrni ezt a nagyjából szócskát. A történet a XIX. és a XX. század fordulóján játszódik, amikor India még a brit gyarmatbirodalom része volt. Az indiai börtönben dolgozó, írástudó fiatal férfit, Abdul Karimot (Ali Fazal) egy napon arra utasítja brit feljebbvalója, hogy szállítson el egy érmét (mohurt) a királynő Arany jubileumára Londonba. Filmünk főhőse megtiszteltetésnek érzi a feladatot, a két hónapos hajóút sem szegi kedvét, hiszen minden másnál jobban várja azt a pillanatot, amikor átadja az ajándékot Viktória királynőnek.

Abdul, az indiai hivatalnok tanítja Viktória királynőtForrás: UIP Duna Nemzetközi Film Kft.

Abdul probléma nélkül megérkezik, és innentől kezdve nincs megállás, mindent állva hagyva beindul a PC-henger. A mohur átadásakor elég egy tiltott szemkontaktus Viktória királynővel, aki kapásból kiszúrja magának a más kultúrából érkező Abdult. Nem vicc, ennyi elég volt ahhoz, hogy életre szóló barátság alakuljon ki az indiai hivatalnok és a brit uralkodónő között. Persze, ehhez volt egy-két szava a sörszagú, irigy, de legfőbbképpen rasszista, idegengyűlölő stb. udvartartásnak is, akik Viktória fiának, Bertie, Wales hercegének (Eddie Izzard) vezetésével minden fondorlatot bevetnek, hogy megakadályozzák már az első pillanatában is csodálatosnak tűnő kapcsolatot. Hiába van a királynőnek számtalan gyereke és hadseregnyi unokája, ki nem állhatja őket, ahogy az őt körülvevő szolgahadat sem, és egészen meglepő módon – az Isten hozott Németországbanhoz hasonlóan – egy más kontinensről érkező kell ahhoz, hogy átértékelje az eddigi életét. A törtető és helyezkedő belső körök hiába igyekeznek éket verni közéjük, Abdul páratlan módon halad felfele a ranglétrán, villámgyorsan a királynő tanára (munsi) lesz, saját személyzetet is kap.

A film lényegi mondanivalója és célja a játékidő felénél domborodik ki, amikor a történet főhőséről kiderül, hogy muzulmán, és innentől kezdve kristálytisztává válik az alkotógárda motivációja, aktuálpolitikai üzenet hordozója lesz a sztori. Ettől a ponttól kezdve a C-kategóriás Disney-filmekre emlékeztető Viktória királynő és Abdul átváltozik a muzulmánokat népszerűsítő propagandává. Olyan a valóságtól elrugaszkodott jeleneteknek lehetünk szemtanúi, minthogy Európa egyik legnagyobb birodalmának uralkodója kis muzulmán talpacskák dobogását szeretné hallani, vagy Abdul burkát viselő feleségei tetszenek neki. Az már csak természetes, hogy a két főszereplőn kívül nincsen szimpatikus figura a filmben. A jóságos Abdulnak egyetlen rossz momentuma sincs, végig elképesztően megnyerő, ha kell nevet, ha kell komoly, ha kell bohóckodik, nem csoda, hogy a mogorva, barátságtalan királynő életét teljesen megváltoztatja, a film forgalmazójának honlapján olvasható rövid nyáltenger szerint „új szemmel kezdi látni a világot, és boldogan nyeri vissza emberi mivoltát”. Az udvartartás áskálódásai és cselszövései megroppantották Viktória egészségét, halálos ágyán Abdullal akar kettesben lenni. Miután a királynő itt hagyja ezt a világot, Abdul biztos, ami biztos bedob egy „Allahé vagyunk, és hozzá térünk meg”-et. A propaganda filmek közül ez a nem happy enddel végződők sorát gyarapítja, hiszen Viktória halálát követően szomorú fordulatot vesz a történet, Abdul kegyvesztett lesz, és mindenétől megfosztják, ami a királyi udvarhoz kötötte.

Abdul Viktória királynő parancsára elhozza feleségeit a királyi udvarba, a burkában megjelent hölgyek nagy megdöbbenést váltottak ki az udvartartásnálForrás: UIP Duna Nemzetközi Film Kft.

A Viktória királynő és Abdul páratlanul rossz film, az unalomig ismert PC-panelokból építkezik, és nagyjából az első tíz perc után teljes érdektelenségbe fullad. Hiába Judi Dench pazar játéka, a filmet nem tudja megmenti a totális égéstől, ami nem több, mint egy álmosító propagandafilm.

A német film hazai forgalmazója inkább nem mondott nézettségi számokat

Kíváncsiak voltunk arra, hogyan működtek itthon ezek a nyilvánvalóan politikai motivációból készült filmek, ezért az Origo megkereste mind az Isten hozott Németországbant forgalmazó ADS Service Kft.-t, mind a Viktória királynő és Abdult forgalmazó UIP-Duna Nemzetközi Film Kft.-t. Kérdéseinkre csak utóbbi válaszolt. Arról tájékoztattak minket, hogy a bemutatását követő két hétben 21 636 néző váltott jegyet a filmre. Szerintük ez a mutató nagyon jó eredmény ilyen rövid idő alatt egy kosztümös életrajzi filmtől. Arra a kérdésünkre, hogy sikeresnek, vagy sikertelennek tartják a Viktória királynő és Abdul hazai szereplését, kitértek a válaszadás alól. A kedvező nyitásnak ellentmond az, hogy a forgalmazó a film hosszabb kifutásában reménykedik, szerintük nem az első két-három hét határozza meg a film összeredményét. Abban reménykednek, hogy a közönség igen nagy százaléka később megy el megnézni a filmet. Úgy látják, hogy az alkotás elsősorban a belvárosi és a művész mozikban működik jól.

Az ADS Service Kft. a cikk befejezéséig nem válaszolt a kérdéseinkre, azonban a filmforgalmazok.hu-n elérhető – filmenkénti összesített forgalmi – adatok szerint eddig 1152 látogatója volt az Isten hozott Németországbannak. Sokat elárul továbbá a film „sikerességéről”, hogy annak premierjét követő harmadik héten csupán pár artmozi tűzte műsorára.