Minden, amit tudnunk kellene az AIDS-ről, de sosem mertük megkérdezni

2017.11.16. 12:02

A 120 dobbanás percenként egy harcos érdekvédelmi szervezet munkáján keresztül mond el nekünk mindent, amit tudnunk kellene az AIDS-ről. Nem akar érzelgős lenni, és nem apellál hatásvadász módon az együttérzésünkre sem. A nézőt feszült viták, hangos tüntetések díszletei között tartva viszi közel a drámához.

Robin Campillo 120 dobbanás percenként című filmje a HIV-fertőzöttek érdekvédelmi szervezetének, a '90-es évek elején Párizsban működő ACT UP-nak a célkitűzéseit vállalja fel. A film mintha maga is egy tüntetés lenne, egyfajta figyelemfelhívás, petíció. Azonban Campillo nem nyaggatja a nézőt, nem tukmál rá gondolatokat, és bár a cím valóban szentimentálisnak tűnik, a rendező nem vadászik az együttérzésünkre sem.

120 dobbanás percenkéntForrás: Vertigo Média

Campillo jó ízléssel nyúl a témához. Nem a személyeskedés oldaláról közelít, hanem egy távolságtartóbb, de feszültebb irányból. Szereplőit gondosan választja ki, de csak a film második részében.

A felütésben egy hosszas vitának leszünk a részesei. Közbeszólások, ellenvélemények, düh és feszültség. Hogyan lehet elérni a közönybe bújt közvéleményt? Okos vitákkal, vagy megbotránkoztató megnyilvánulásokkal? Mi magunk sem tudjuk melyik oldalon állunk, értetlenül hol ennek, hol annak adunk igazat, és a 120 dobbanás percenként ezzel húz be minket a történetbe. Magunk is beülünk a padba a frissen csatlakozott újoncok mellé, hogy a részesei lehessünk a szervezetnek.

A mindennapokban arrébb állhatunk a kínos kérdések elől, ha nekünk az kényelmesebb, de a moziban ezt nem tehetjük meg. A film eléri, amit egy utcára kihelyezett plakát nem: feszültségbe hoz. Az első percekben leszögezi, nem teheti meg velünk, hogy megbilincseljen, megfosztva ezzel a reakcióinktól, mint ahogy az aktivisták tették ezt az első jelenetben egy előadóval.

Forrás: Vertigo Média

A folyamatos vitahelyzettel alig hagy pihenni, közben pedig mindent gondosan elmagyaráz. Miért fontos a tűcsere-program, vagy az, hogy legyenek óvszer-automaták az iskolákban? Nincs olyan kérdés, ami tabunak számíthatna. Olyan, mint egy jó riport: mindent megtudunk, amit meg kell tudnunk.

Közben pedig nem idealizál. Nem állítja, hogy itt bárki is szent vagy tökéletesen jó. Szereplői sokszor tévednek és sokszor hibáznak, nem mindig a helyes módját választják annak, hogy meghallják őket. Ezzel pedig két dolgot ér el a rendező. Egyrészről emberibbek lesznek a figurák úgy, hogy nem kell hatásvadász eszközökhöz nyúlnia. Másrészt, érezteti a szenvedélyes dühöt, amivel minket is felhergel. Egészen addig teszi ezt velünk, míg végre érteni kezdjük, milyenek az ACT UP aktivistáinak hétköznapjai, milyen harcokat kell megvívniuk és milyen idegesítően rossz hozzáállásokkal kell megküzdeniük.

Amikor pedig már helyzetbe hozott, akkor kezd csak személyessé válni történet, és végre kiválasztja a főszereplőit is.

Mikor az egyik új tag, Nathan viszonyt kezd az egyik leghangosabb aktivistával Seannel, megismerjük az embereket a transzparensek mögött. Ahogy ők egymásra találnak, mi is megismerjük a történeteiket és félelmeiket. Ebben a részben a többi szereplő háttérbe szorul, és leginkább a két férfi közötti bensőségesebb kapcsolat rajzolja meg a film hangulatát.

A pörgősebb, hangosabb első rész után közelebb megyünk a szereplőkhöz, a személyesebb drámákhoz. Ezekben az intim pillanatokban érteti meg velünk, hogy hiába a hangnemváltás, az első perctől fogva az életről, vagyis a halál elleni küzdelemről beszélt. A gerilla megmozdulások alatt, vagy mikor Sean a metrón kigúnyolja az érzelmes hozzáállást.

A film végül elcsendesül, mígnem a hangos tüntetések, viták után ott találjuk magunkat egy puritán, csendes párizsi szobában, ahol lecsapódik a feszültség, és tényleg át tudjuk érezni a drámát, amit ez a betegség jelent a szereplők számára.