Thelma: amikor felszínre tör a szexuális szégyenérzet

2018.01.19. 10:03

Joachim Trier legújabb, Thelma című filmje minden nagyobb felhajtás nélkül kúszott be a magyar mozikba, azok közül sem sokba. Ez pedig nagyon nagy hiba. A norvég erotikus thrillernek aposztrofált Trier-alkotás mindenképpen nézendő, értékelendő, mert nemcsak a mozikba, de a bőrünk alá is bekúszik.

A Thelma Joachim Trier negyedik nagyjátékfilmje, de már elérte, hogy legközelebbi alkotását is rengetegen várják. Az Oslo, augusztus és a Hétköznapi titkaink után ezúttal is egy elég jól sikerült filmet rakott össze.

Thelma (Eili Harboe)Forrás: Vertigo

A Thelma nevű főhősnő az egyetemre való bekerülésével egy időben ismerkedik meg a nagyvilági élet örömeivel és saját magával is. Trier a lányra törő szabadságot és a múltjában gyökeredző korlátok összeütköző feszültségét olyan erőteljesen, és mégis olyan stílusosan időzítve mutatja be, hogy öröm nézni.

Thelma a vidéki életből és keresztény neveltetéséből érkezik meg Oslóba, ahol nem csupán az alkohollal, de saját leszbikus vágyaival is megismerkedik. A vallásosságából eredő mély bűntudata egybeesik rejtélyes rosszulléteivel.

Trier olyan jól helyezi el az utalásokat, hogy már a film elejétől kezdve lesznek kérdéseink, amikre választ akarunk kapni, de nem húzza az agyunkat. Utalásai, visszaemlékezései és megfejtései gyönyörűen összezárnak, egy percig sem unatkozunk vagy fészkelődünk türelmetlenül a székünkben. A rendező tökéletesen építi fel filmjét. Erős jelenettel kezd, majd végig fogja a néző kezét, és vezeti a filmen keresztül. Ennek köszönhetően a kétórás terjedelmet szinte meg sem érezzük.

A skandináv nyomasztást is remekül használja, olykor ártatlan képet is képes nyugtalanítóvá változtatni, amire aztán valóban drámaian megrázó jelenetet fűz fel, anélkül, hogy bármilyen direkt trancsírozást vagy szexet ábrázolna. Az alapjában véve lassú, líraibb film nagyon részletesen dolgozza ki karaktereit, és mivel a félelem tárgya magában a szereplőben van, stílus és műfaj remekül illeszkedik egymáshoz. Egyszerre tudunk izgulni a főhősért és félni tőle, míg végül egy olyannyira összetett, de inkább megnyugtató, mint nyugtalanító befejezéssel zárja a filmet, hogy magunk sem tudjuk, mit érezzünk.

A film nem a vallásos nevelés ellen szól, azt inkább eszközként használja, hogy a történetét alátámassza. Azt a kérdést feszegeti, hogy szabad-e elfojtani félelmeinket. Szabad-e visszafogni azt, amitől félünk, vagy szabad-e visszafogni azt, akit féltünk? Trier az sugallja, hogy az efféle problémákat nem jó a szőnyeg alá söpörni, mert csak gyűlnek a szekrényben a csontvázak.

A film másik fontos témája vágyaink önállósulásának veszélye, azaz amikor azok túlnőnek rajtunk, és már nem mi irányítjuk azokat, hanem azok minket. Tudjuk-e egészen pontosan mire vágyunk, és biztosak lehetünk-e benne, hogy az a legjobb nekünk? Eljöhet az a pillanat, amikor rájövünk, hogy saját magunk kiszolgáltatottjai vagyunk. Ez pedig félelmetesebb lehet, mint egy külső veszély.

A Thelma azt az nagyon ősi félelmet dolgozza fel, milyen az, amikor önmagunktól félünk. Amikor a döntéseinket nem tudjuk sem irányítani, sem megváltoztatni. Ehhez pedig olyan frappánsan illeszkedik a katolikus háttér, a felnőtté válás traumája és az epilepsziás rohamok kiszolgáltatottsága, hogy azt kell mondanunk: egyszerűen ebben a filmen mindenre gondoltak.

Összességében egy nagyon remek film. Kár, hogy ezt jelenleg az egész országban csak 4 városban és 9 moziban nézhetjük meg.

KAPCSOLÓDÓ CIKK