Enyedi Ildikó: Oscar-díj előtt

2018.03.04. 21:03

Enyedi Ildikó 1980 óta készít filmeket. Érzékeny, a lelki folyamatokat finom eszközökkel ábrázoló rendezőnő, akinek mintha egész eddigi életműve azt az egy, de nagyon is fontos kérdést járná körbe: mitől varázslatos teremtmény az ember.

A legutóbbi filmjéért, a mágikus-realista Testről és lélekről-ért (amely a Filmalap támogatásával készült) Oscar-díjra jelölt, Balázs Béla-díjas, érdemes művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett Enyedi Ildikó eddig több mint negyven hazai és nemzetközi díjat nyert el. Filmjeivel szerepelt például Cannes-ban (Az én XX. századom, a legjobb első filmnek járó Arany Kamera díj), Velencében (Bűvös vadász, Tamás és Juli), Locarnóban (Simon mágus: a zsűri különdíja), a Testről és lélekről elnyerte a Berlini Filmfesztivál fődíját, operatőrét, Herbai Mátét az egyik legrangosabb szakmai díjjal, az Arany Békával tüntették ki, főszereplőnőjét, Borbély Alexandrát az Európai Filmakadémia a legjobb színésznőnek választotta (a díjat szokás európai Oscarként is emlegetni).

Több fontos díjat elhozott már a Testről és lélekről, most az Oscarért szoríthatunk (Borbély Alexandra)Forrás: Mozinet

Enyedi Ildikó eddigi életművének bemutatása egyszerre tűnik könnyűnek és bonyolultnak. Az 1980-ban indult rendezői pályán ugyanis viszonylag kevés a nagyjátékfilm (ha rendhagyó módon az egészestés hosszt el nem érő Tamás és Juli-t is ide soroljuk, összesen 5 filmről van szó), de a rövid- és tévéfilmekkel együtt sem nevezhető „termékeny" szerzőnek. Legalábbis, ha a termékenységet darabszámra vesszük. Mert filmjeinek összetettsége, a rá jellemző kifinomult témamegközelítés épp azt mutatja, Enyedi Ildikó egyáltalán nincs híján a mondanivalónak. Sőt.
Csodálatos a világ, amelyet Isten alkotott, és csodálatos az ember, amely azt most megtanulta formálni– mondja a „fény feltalálója", Edison Enyedi Ildikó első nagyjátékfilmjében , Az én XX. századom-ban, mintegy összefoglalva a film mondanivalóját, és aláhúzva az Enyedi-filmek egyik ars poeticáját. A rendezőnő filmjei ugyanis a szó legnemesebb értelmében vett pszichologizáló filmek, amelyek az emberi lélek csodás és bonyolult összetettségét kutatják.

Diploma előtt

Enyedi Ildikó filmes pályafutása tele van vargabetűkkel, és eleve éles fordulatokkal indult. Az 1955-ben született rendezőnő a középiskola után felvételt nyert a Montpellier-i Egyetemre (1974), majd 1975 és 1978 között szociológiát tanult a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen, ahonnan – mivel sokkal jobban érdekelte az, amit „a tudománnyal már nem lehet megfogni" – átfelvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol Fábri Zoltán osztályába járt.
Vizsgafilmjét politikai szempontok mentén magyarázták, ezért nem kapott diplomát – azt csak később, már az intézmény oktatójaként állították ki neki (2011-ben doktorált is az intézményben).Főiskolai éveiben tagja volt az INDIGO (Interdiszciplináris Gondolkodás) képzőművészeti csoportnak, ahol a fiatal alkotók Erdély Miklós köré tömörülve sajátítottak el egy olyan szellemiséget, amely egyszerre jelentett termékeny nyitottságot, a dolgokra való rákérdezésből fakadó kísérletező kedvet és szerzői kívülállóságot, másságot, ezt pedig Enyedi Ildikó először a Balázs Béla Stúdióban készült rövidfilmjeiben kamatoztatta.

HipnózisForrás: BBS

Első kisfilmje, az 1980-ban készült Hipnózis ennek – a rendelkezésre álló médium lehetőségeire is rákérdező – szemléletnek a kísérleti darabja: egyszerű beállításaival, mégis több idősíkra bontott szerkezetével, furfangos zenehasználatával és hangkulisszájával igyekszik visszaadni a hipnotizált páciens tudatállapotát, egyszerre felidézve a valóságosságot és a hipnózis módosult tudatállapotát.
Fürkésző lélektani kísérlet, amely a néző számára is hipnotikus helyzetet teremt, s tulajdonképpen a film, mint közeg és kommunikációs eszköz egyik alapvető tulajdonságára, az álomszerűségre is rámutat.

Enyedi Ildikó a berlini filmfesztivál zárógálája után a Testről és lélekről című filmjéért elnyert Arany Medve díjjalForrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Jens Kalaene

Hasonlóan beszédes című A néző (1981) vagy a Vakond (1985) című rövidfilm, de összességében a Balázs Béla Stúdióban készült összes kísérletező kedvű Enyedi-kisjátékfilm az, az első nagy bemutatkozás, Az én XX. századom különleges, 1989-ben formabontó, sőt, egyedi látásmódja miatt a mai napig újszerű filmjének „előtanulmánya". A filmes kommunikáció lehetőségeit feszegető kísérleti alkotások nemcsak formailag, de tartalmilag is bevezetőnek számítanak az első nagyfilmhez: részben ugyanis megjelenik az a gondolat, miszerint a film a huszadik század legtöbb lehetőséget magában hordozó művészeti ága, kifejezési formája, s ezért a leghitelesebb is.

A folytatáshoz lapozzon!

Előző
Következő