Enyedi Ildikó: Oscar-díj előtt

2018.03.04. 21:03

Az én XX. századom

A sajátos látásmódú Az én XX. századom, egy ikerpár története. Olyannyira sajátos és újszerű, hogy ennek az elbeszélői gondolkodásnak egyáltalán nem volt hagyománya a magyar filmtörténetben (nemzetközileg is, talán csak Věra Chytilová cseh rendezőnő Százszorszépek című filmjének játékos hangulata rokonítható vele). Egyszerű, már-már naiv mese és mély filozófia ötvöződik benne, egyszerre hihetetlenül pimasz, könnyed és páratlan módon bonyolult, összetettségében egyszerre mágikus és realista, személyes művészi állásfoglalás, de személyességéből fakadóan tárgyilagos is.

Az én XX. századom (Dorotha Segda)Forrás: Filmarchívum/Jávor István

A 19-20. század fordulóján induló mesében két csillag, Dóra és Lili száll a földre, gyufaárusok lesznek, majd két férfi elszakítja őket egymástól egy hideg téli éjszakán. Liliből kedves anarchista, Dórából szélhámos kalandornő lesz, 1899-ben ugyanazon a vonaton utaznak, amely éjfélkor megáll a magyar határon, itt lépnek át az új századba, de már nem tudnak egymásról.

Sorsukat ismét egy férfi kapcsolja össze, a tudós, aki mindkettejükkel eltölt egy-egy éjszakát, két merőben eltérő szerelmi légyott ez, az egyikben a férfi az alárendelt, a másikban a nő a megadó, a férfi az egyik lánynak az eszét, a másiknak a testét szereti, s persze mindkét nőt ugyanaz a színésznő, Dorotha Segda alakítja. A teljesség illúziója végül egy tükörlabirintusban válik érthetővé.
A történetet Edison, a tudós alakja foglalja keretbe, látjuk a villanyégő megszületésének a pillanatát, a mesterséges fényét, amely a filmtechnikát is lehetővé tette: a főcím alatt egy Buster Keaton-szkeccs pereg, a komikus ágyúból lövi ki magát, lám a technika és az emberi kíváncsiság mennyi veszélyt rejt magában. A film végén egy újabb találmány, a tömegkommunikációt felgyorsító távíró kerül bemutatásra, miközben épp a tömegkommunikáció egyik kellemetlen mellékhatása a személytelenedő információközlés is.

Enyedi Ildikó a testvérpár eltérő sorsán és személyiségén és a tudóssal való kapcsolatukon keresztül szól az emberi természet összetettségéről, ugyanakkor a technikai vívmányok bemutatásával a huszadik század bíztató kezdetéről is mesél – sőt, a folytatásről is: a varázslatos, a némafilmeket is megidéző fekete-fehér képeken, játékos formában előadott történetben Enyedi Ildikó úgy ábrázolja az akkor élők szép új jövőbe vetett naiv hitét, hogy azzal kiváltja a mai tudásunk alapján már ismert valóságra való visszatekintést. Azaz, hogy a huszadik század a technikának is köszönhetően embertelen, pusztító háborúkkal volt terhes.
Az újszerű filmes világlátást Máthé Tibor álomszerű képei tették teljessé, aki – mivel a századelő világát korabeli fotók alapján rekonstruálták – korhű nyersanyagot is gyártatott a Kodakkal.A filmet a Magyar Filmarchívum digitálisan felújította, és az idei Berlini Filmfesztiválon mutatták be, valamint ismét látható a magyar mozikban.

A folytatáshoz lapozzon!