A szexvámpírfilm, ami a párizsi diáklázadásnak köszönhette a sikerét

2018.05.17. 17:33

Ötvenéves Jean Rollin szürrealista vérszívófilmje, a Le Viol du Vampire (azaz A vámpír megerőszakolása). A filmet 1968 májusában mutatták be a párizsi diáklázadások idején, s bár a vetítések rendre botrányba fulladtak, sőt, a rendező halálos fenyegetéseket is kapott, mégis ez lett az év legsikeresebb francia alkotása.

A „siker" oka rendkívül egyszerű. Az 1968-as események miatt átmenetileg beszüntették a filmforgalmazást, s csak a Rollinéhoz hasonló, kevés számú független produkciókat játszották a mozik. Vetélytárs híján pedig még a botrányfilmek is vonzották a közönséget, ha másért nem, hát azért, hogy felháborodhassanak.
A Le Viol... óriási botrányt csinált Párizsban. Az emberek teljesen kikeltek magukból, a Pigalle-on az emberek a vásznat is megdobálták. Ennek pedig a legfőbb oka az volt, hogy a nézők nem értették a történetet. Holott esküszöm, hogy van története! Hosszú évek múltán azt gondolom, a nézőket megzavarta, hogy vámpírtörténetre számítottak. Akkoriban a közönség csak a Hammer stúdió vámpírfilmjeit ismerte, és az én filmem nem illeszkedett a vámpírfilmekről alkotott klasszikus elképzeléseikhez – emlékezett vissza filmje fogadtatására Rollin egy 1996-os interjúban.

Ariane Sapriel és Jacqueline Sieger a Le Viol du Vampire-banForrás: AFP

S valóban, a Le Viol du Vampire semmiben sem hasonlítható a Universal és a Hammer stúdiók „klasszikus" vámpírfilmjeihez, szürrealista logikája inkább Luis Bunuel Aranykor című filmjéhez kötheti, miközben a rendkívül alacsony költségvetésből készült Rollin-műben nem hogy sztárok, de ismert színészek sem szerepeltek (csupán sztriptíztáncosnők), viszont megjelent benne a rendezőre később annyira jellemző erotikus esztétika imádata.

Mai szemmel nézve visszafogott meztelenkedései és a sejtetésnél hajszállal erőteljesebb leszbikus játékai persze akkoriban bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy a rendezőt szülőfalujában szinte kiátkozza a helyi pap.
Én voltam az ördög – emlékezett vissza Rollin.

A sajtó sem bánt kesztyűs kézzel a rendezővel. A Figaro szerint
a filmet minden bizonnyal egy rakás részeg alak követte el, talán orvostanhallgatók. Ez egy vicc.

Rollin azt hitte, vége a karrierjének, ami épp csak elkezdődött, hiszen ez volt az első nagyjátékfilmje. Saját bevallása szerint el is követte a tipikus elsőfilmes hibákat, igyekezett mindent belezsúfolni a bemutatkozásba. Ez a zsúfoltság a cselekmény rovására megy, a film nehezen értelmezhető. 

A két nagyobb fejezetre osztott film alapvetően fragmentumokból építkezik, és nem a történet, hanem a szereplők és a motívumok tartják egyben.

Az első részben (A vámpír megerőszakolása) négy vámpírnőt látogat meg kastélyukban három férfi, hogy kigyógyítsák őket a vérszívókórból, ami szerintük nem más, csupán pszichiátriai tünetegyüttes. A párizsi doktorok kísérleteinek a falusiak haragja vet véget.

A második részben (A Vápmírkirálynő) feltűnik a vámpírok uralkodónője, aki kíséretének örömére vagy elborzadására mutat be áldozatokat, miközben az első rész már vámpírkórral fertőzött orvosai már a saját üdvösségük érdekében is keresik a gyógyírt a vámpirizmusra.

A hagyományos cselekményszövésű filmekhez képest darabjaira hulló avantgard Le Viol-t a rendező útmutatásai szerint érdemes nézni:

A képzelet mindig is fontosabb volt a filmjeimben, mint a történet.

Igaz, később Rollin igyekezett több vezérfonalat adni közönségének. A Le Viol... emészhetőségének pedig az sem tett jót, hogy a korábban csak rövid- és dokumentumfilmeket készítő rendező eredetileg kisfilmet készített. 1967-ben arra kapott felkérést egy független mozihálózat tulajdonosától, hogy készítsen vámpíros kisfilmet, amit majd a mozikban az amerikai horrorok előtt vetítenek. Később Rollin ismét pénzhez jutott, és a már leforgatott anyaghoz egy második, szürrealizmusban még inkább tobzódó részt készített: ebből a két részből állt össze végül a rendező nagyjátékfilmes pályafutását botrányokkal kísérve elindító Le Viol... 

A 2010-ben meghalt (a hetvenes években megélhetési okokból pornókat is rendező) Rollin legfontosabb stílusjegyei és "rögeszméi" már itt megfigyelhetők: némafilmekre jellemző színpadiasság és állóképek, az erős vonzódás a tengerparthoz, a temetőkhöz, ódon kastélyokhoz és klausztrofób katakombákhoz, no meg a női mellekhez és a nővámpírokhoz, akiknek nem árt a napfény, és akik sosem egyedül járnak, hanem leginkább párosával...