A magyar rendező, akit nem evett meg a Skorpiónő

2018.06.08. 18:36

Gárdos Péter harminc év alatt tíz nagyjátékfilmet készített. S mind a tíz majdhogynem ugyanarról szól: az élethez szükség van makacs akaratra, és szükség van a csodára. 

Gárdos Péter 1948. június 8-án született Budapesten. Szülei (Gárdos Miklós és Gárdos Ágnes) holokauszttúlélők, utolsó nagyjátékfilmjét, a Hajnali láz-t az ő megismerkedésük és szerelmük különös történetéből készítette. Legszemélyesebb témájú filmje ez a tíz közül, amit harminc év alatt, 1984 és 2014 között forgatott, de a másik kilenc sem nélkülözi a személyes indíttatást, a nagyon is egyedi látásmódot, a rendezőre olyannyira jellemző édes-szomorkás atmoszférát. Gárdos Péter hangulatfilmeket készít, legtöbbször a csodáról, a csoda (ami voltaképp maga az élet) makacs akarásáról.

Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar-orosz szakán 1971-ben diplomát szerző Gárdos útja a MAFILM Híradó- és Dokumentumfilm Stúdiójába vezetett, ahol előbb rendezőasszisztensként, majd rendezőként dolgozott. Első riport- és dokumentumfilmjeit tehát megrendelésre, „felsőbb utasításra" készítette, 1972-től 12 éven át várt arra, hogy nagyjátékfilmhez jusson.
Az Uramisten (1984) erős indulás volt: Chicagóban a legjobb első filmnek járó Ezüst Hugo-díjával tüntették ki, Montrealban a zsűri különdíját kapta meg, a magyar filmszemléről pedig Máthé Tibor a legjobb operatőr díját, Eperjes Károly pedig a színészi díjat hozta el. Utóbbi elismerésből volt is egy kis sértődés. A film másik erős színészi alakításáért Feleki Kamill is joggal számíthatott a díjra, s a rendező anekdotája szerint az Uramisten egyik híres jelenete – amikor a két férfi idegtépő módon hergeli egymást – azért is sikerült annyira jól, mert Gárdos valóban egymás ellen ugrasztotta Eperjest és Felekit: külön-külön feldicsérve a színészeket, s azzal méltatva őket, mennyivel jobbak a másiknál. Ráadásul, emlékezett vissza egy interjúban a rendező, a már visszavonult Feleki Kamillt csak rengeteg győzködéssel sikerült rábeszélnie a filmre – mindezt úgy, hogy a filmtervre korábban azzal kapott áment a Hunnia Filmstúdió vezetőitől, hogy azt hazudta, Feleki Kamill már elvállalta a főszerepet.

Eperjes Károly és Feleki Kamill az Uramisten c. filmbenForrás: mokép


Az élet rímelt rá tehát a cirkuszi művészek különös világában játszódó mesére, amelyben a lesántult artista Sajek Oszkár (Eperjes Károly) még az emberrablástól sem riad vissza, csak hogy meggyőzze Binder Lipót (Feleki Kamill) egykori világhíres szabadulóművészt, ossza meg vele a „jégbezárt ember" szenzációs trükkjének titkát. Gárdos Péternek persze nem kellett embert rabolnia, hogy szenzációs filmet készítsen az emberi akaratról, makacsságról és az ezeket is felülíró szeretetről. A filmet nem csupán E. L. Doctorow Ragtime című regénye (amiből Milos Forman készített 1981-ben remek filmet) inspirálta, hanem a harmincas évek amerikai illuzionistáinak létező trükkjei – s valahogy Gárdosnak sikerült is elemelnie a budapesti történetet a magyar tértől és időtől, univerzális filmet alkotott, ahol az utcák képe és az öltözködési divat emlékeztet ugyan 1984 Budapestjére, de voltaképp bárhol és bármikor játszódhatna, leginkább a cirkuszi látványosságok időtlen korában és helyszínén. Amerikai film – írták róla sok magyar kritikában annak idején, mintegy ráolvasva a hollywoodi látásmód „bűnét", holott csupán sikerült az illúzió, ami ehhez a történethez kell.

Gárdos Péter következő játékfilmjét 1987-ben mutatták be: a Szamárköhögés parádés szereposztással (főleg Garas Dezső, Törőcsik Mari, Reviczky Gábor, Ujlaki Dénes és a film „gyerekszája", Kárász Eszter alakít emlékezeteset) készült film az 1956-os események családi hétköznapjairól. Látszatra vidám történet egy cseppet sem vidám történelmi eseményről, s cseppet sem kívánja humorral elkenni a történelmi tragédiát. Életigenlő film ez, a legbanálisabb emberi gyengeségekről és erényekről, nem célja (és 1987-ben még nem is lehetett az), hogy kezeljen egy súlyos traumát, de nem is akart hamis belenyugvást nézőjére erőltetni. „Ott folytatjuk, ahol októberben abbahagytuk" – mondja az Ujlaki Dénes alakította tanár a film végén, aztán csellel vezeti ki a rossz diákot a folyósóra, hogy pofonnal vezesse le azt a feldolgozhatatlan feszültséget, amit az egyik gyerek halála miatt érez, és amin a sírás sem segít.
A történelem kegyetlen tréfát űz az emberrel, Gárdos következő filmje, A hecc (1989) az emberek humorosnak vélt kegyetlenkedéseit ábrázolja: s ezzel a groteszk filmmel leginkább a nézőt heccelte. Áthallásoktól nem mentes film (ismét parádés szereposztással: Reviczky Gábor, Armin Mueller-Stahl, Udvaros Drorttya, Garas Dezső...): a szétrozsdásodott késő-kádárkor bizonytalansága, a rendszerváltás előtti szocializmus látszat-konszolidációja éppen úgy benne van, mint a banális véletlenek által az emberből előtörő legáltalánosabb emberi paranoia természetrajza.
A világ sokszor ésszerűtlen – állítja A hecc. A történelmi események sokszor nélkülözik a logikát – legalábbis a kisember számára, aki kiszámíthatatlan történelmi eseménysorozatok közepette is túlélésre próbál játszani. Gárdos Péter következő játékfilmjét már a rendszerváltás után, 1992-ben mutatták be, s A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire banális szerelmi történetében (Rudolf Péter és Eszenyi Enikő kiváló alakításaival) éppúgy fontos rendezőelv a véletlen (vagyis az egyes emberen kívülálló esemény) és a(z) (túl)élni akarás (illetve ebben az esetben az akaratgyengeség is), mint az előző háromban, s tulajdonképpen minden Gárdos-filmben. De a rendszerváltásra és 1956-ra, mint az egyes embertől függetlenül megtörténő, ám őt nagyon is érintő konkrét eseményekre Gárdos A brooklyni testvér című filmjében próbált meg (az akarat diadalát szintén nem mellőző) történetet felfűzni. Az Amerikába 1956-ban kivándorolt Tamás (Haumann Péter) a rendszerváltást követően hazatér Magyarországra, hogy megkérje testvérét (Bán János), segítsen neki gyermeket nemzeni, mert a gyermekkori mumpsz miatt ő képtelen rá. A filmet a bibliai Jákob és Ráhel története ihlette: az asszony meddő, ezért a család túlélése érdekében azt találják ki, hogy a szolgálóleány hordja ki Jákob gyermekét, majd szülje meg Ráhel térdén, s így Dánt teljes jogú utódként ismerhetik el. Gárdost persze nem csupán a „család" folytatásának kérdése, hanem a konkrét helyzet szereplőinek érzelmei is izgatták – főleg 1994-ben, amikor a „menni, vagy maradni" '56-os kérdése a rendszerváltással újabb aktualitást nyert.

Rudolf Péter és Eszenyi Enikő A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire című filmbenForrás: Mokép

Aztán 2001-ig nem készült Gárdos-film. Az utolsó blues ugyanarra a rugóra jár, mint a korábbi Gárdos-sztorik, mégis ellentettje azoknak: hőse (Kulka János) már-már szenved a sikertől – míg a korábbi Gárdos-hősök szenvedtek a kudarctól. Máskülönben a véletlenek sorozata, a csoda (várása) irányítják a filmet, ahol ismét nem a megoldásokon van a hangsúly, hanem leginkább az életérzésen.
Atmoszférában erős Gárdos, no meg abban, hogy a csodát nem megfejteni akarja, hanem leképezni: ebből a szempontból a kiváló Lázár Ervin-adaptációja, A Porcelánbaba (2004) a legtökéletesebb filmje, ahol még a halál misztikumát is képes megragadni, filmre vinni a naiv ártatlanság és a remény nehezen visszaadható állapotait. Három példabeszéd a Jóról és a Gonoszról – egyszerű és tiszta hangon szól, nagyon is konkrét történelmi helyzetekről (1930-as évek, 1950-es évek és a kitelepítés kora) és emberi viszonyokról, úgy, hogy a filmben alig beszélnek, sokkal nagyobb teret kap a kép és a hangkulissza. Színtiszta atmoszférafilm az emberi tisztaságról.

Ahogy az emberi tisztaság példabeszéde a Cserhalmi György jutalomjátékaként készült, modernizált tündérmese, Az igazi Mikulás (2005) is, amire aztán Gárdos saját maga adott erős választ Tréfa (2009) című Kosztolányi-adaptációjában. Talán a legsúlyosabb, bizonyos szempontból legpesszimistább, ugyanakkor az egyik legjobb filmje ez. Érzékenységét és letisztultságát illetően A Porcelánbaba párdarabja is lehetne, csakhogy ezúttal az Ördög kerekedik felül, a csoda elmarad (vagy legalábbis majd csak a történet lehetséges folytatásaként érkezik), a sok súlyos akarat és a keménykezű és megengedő nevelési elvek összecsapása tragédiába torkollik. 1912-ben, egy kisvárosi bentlakásos felekezeti iskolában „ördög bújt az osztályba", ragályként terjed a tréfa és az ugratás (emiatt a film másik párdarabja A hecc lehetne), amire az egyik pap tanár kegyetlenségig szigorú megoldást eszel ki. A történet ugyan száz évvel ezelőtt játszódik, de voltaképp kortalan, s nem csupán nevelési szempontból szól az alá-fölérendeltségi viszonyokról. Kemény kérdéseket feszeget a Tréfa – s a legkeményebb (ugyanakkor legbecsületesebb) rendezői fogás, hogy ezek megválaszolását a nézőre bízza.

Gárdos Péter (egyelőre) utolsó filmje (Hajnali láz) sok más rendezőnél az első szokott lenni: személyes, „így jöttem" jellegű mese a szülők szerelméről. A rendező szülei holokauszt-túlélők voltak, különös módon ismerkedtek meg (a tüdőbetegségben szenvedő, csont soványra fogyott apa a svédországi kórházban annak ellenére kezd házasság céljából levelezésbe nőkkel, hogy azt mondják neki, nincs túl sok remény a túlélésre), s az ezt dokumentáló levelezés az apa halála után került Gárdoshoz.

Gárdos Péter a Hajnali láz forgatásánForrás: Origo

 

Rendkívül személyes szerelmes filmet forgatott tehát, amelyben a holokausztot csak annyira érinti, amennyire a történet indokolja (a zsidó tematika egyébként korábbi filmjeiben is megjelenik, kezdve az Uramisten Pészah –jelenetével), ugyanis a film ezúttal is az élni akarásról és a csodáról szól. Arról, hogy valaki csökönyös akarattal az életre szóló halálos szerelmet választja a halál helyett.