Ízek a múltból: az élet csodálatos, mint a húsleves

2018.07.06. 17:49

Ez nem egy bonyolult film. Kizárólag olyan vendéglátósok a szereplői, akik szenvedélyesen szeretik a szakmájukat. Ezért aztán ebben a filmben egyfolytában főznek és esznek. Mert a jó ételtől jobb lesz a világ. Az egyik szereplő ki is mondja: azért főzök, mert ezzel boldoggá tudom tenni az embereket. A cselekményben nincsenek nagy csavarok, jószándékú emberek másfél órában meggyőzően érvelnek mellette, hogy az étel mindig szimbólum. Illetve hogy érdemes is élni ezekkel a szimbólumokkal és nemcsak biológiai szükséglet kielégítésére használni az evést.

A világban évszázadokon keresztül a szegény embereknek nem sok hús jutott, ezért levest főztek belőle. Legfeljebb némi tészta jutott még a húslébe. Aztán ahogy javult az életszínvonal, megjelent mindenfelé a „húsleves gazdagon", így Ázsiában is. Japánban nagy kultusza van a rámennek, ami olyan tartalmas leves, hogy önmagában kitesz egy étkezést. Ráment enni olyan éttermekben lehet, ahol mást nem is főznek, a ráment viszont igyekeznek tökélyre fejleszteni. Hosszan főzött csontlevesről van szó, amibe kerül sítake gomba és kombu nevű tengeri alga. A tányér aljára úgynevezett tare ízesítőt tesznek (ez fűszerekből, szójaszószból, szakéból készül), erre merik a levest, ebbe jön a külön elkészített hús és tészta. A rámenben előfordulhat még apróra vágott újhagyma, főtt tojás, savanyított bambusz, babcsíra vagy spenót is. Evőpálcikával fogyasztják, a levet úgy isszák. Pontosabban szürcsölik. A japánok barbárságnak tartják, hogy az európaiak megfújják a forró levest, ahelyett, hogy szürcsöléssel magukba szippantanák a finom aromákat.

Forrás: AFP

A film főszereplője, Maszato rámenétteremben dolgozik az apjával és a nagybátyjával, és mint jó japán a kaizen szellemében él. Ez szó szerint azt jelenti: „változtatás a jó irányába". Azt értik alatta, hogy nincs olyan emberi tevékenység, amelyen ne lehetne finomítani, tökéletesíteni és mindenkinek kötelessége is egyre jobb eredményre törekedni abban, amit csinál. A japánoknak nagyon testhez álló dolog a mániákus fine dining: Tokióban több Michelin-csillagos étterem van, mint Párizsban. Az apja hirtelen meghal, Maszato pedig megtalálja azt a bőröndöt, amiben a tízéves gyerekként elveszített édesanyja után maradt tárgyak vannak. Szülei még Szingapúrban házasodtak össze, anyja kínai volt. Maszato is ott született, később költöztek Japánba. Maszato hirtelen ötlettől vezérelve Szingapúrba utazik, hogy fényt derítsen családja előle elhallgatott múltjára.

Forrás: AFP

Az 1965-ös születésű Eric Khoo Ausztráliában, Sydney-ben tanult filmrendezést, és mára a külföldön legismertebb szingapúri rendezővé vált. Egyik filmje 2008-ban még az Arany Pálmáért is versenyben volt Cannes-ban. Új filmje japán–szingapúri koprodukcióban jött létre, és szelíd állásfoglalás a Szingapúr lakosságának háromnegyedét adó kínaiak és a japánok közötti történelmi megbékélés szükségessége mellett. A kínai és a japán nép között sohasem volt felhőtlen a viszony a történelem során. A második világháborús japán agresszió emléke még mindig kísért, de Eric Khoo filmje egyértelműen azt üzeni, hogy ha a felmenőiknek voltak is bűneik, az unokákat, sőt a dédunokákat ezekért már nem lehet felelőssé tenni.

Forrás: AFP

Eric Khoo a külvilágnak is üzen, saját hazáját pozitív példaként állítja mások elé, sőt az egész alkotás diszkrét turisztikai propagandának is tekinthető. Viszont a film eredeti címe (Rámen teh) csak Szingapúrban érthető szójáték: az emblematikus japán leves (Maszato apai öröksége) és a szingapúri kínaiak bak kut teh nevű levese (frissen felfedezett anyai öröksége) kombinációjából az ifjú konyhaművész megalkotja a „rámen teh" nevű ételt és nagy sikert arat vele. A semleges (vagy inkább semmitmondó) angol cím megtartásával a magyar forgalmazó próbálta menteni a menthetőt, így keletkezett a Ramen shop – Ízek a múltból filmcím. Talán jobb lett volna egy arra utaló cím, hogy ebből a filmből Szingapúrról tudhatunk meg sok mindent. Ez a város a brit gyarmatbirodalom egyik legfontosabb központja volt, forgalmas kikötő, ahová szegény, de szorgalmas kínai bevándorlók érkeztek rakodómunkásnak. A mai Malajzia lakosságának is csak a fele maláj, úgyhogy a gyarmatok megszűnésekor az alakuló maláj kormánynak sem volt ellenére, hogy Szingapúr önállóságával jelentős számú kínai kisebbségtől szabadul meg. Szingapúrban pedig volt egy karizmatikus vezető, Li Kuang-jao, aki három évtizedes kormányzása alatt felvirágoztatta a városállamot. Másfél budapestnyi területen él hatmillió ember. Háromnegyedük kínai, a többiek malájok, illetve India, sőt mostanra már az egész világ legkülönbözőbb etnikumaiból kerülnek ki. Négy hivatalos nyelv van. Mindenki szabadon gyakorolhatja a vallását. Nem ment egyik napról a másikra, de sikerült megszüntetni az etnikai feszültségeket is. Július 21. hivatalos állami ünnep: külön megünneplik a szingapúriak, hogy városukban minden nép és vallás képviselői harmóniában élnek egymással.

Forrás: AFP

Szingapúr etnikai sokszínűsége gasztronómiai sokszínűséget is jelent. Ebben a tarka világban követhetjük Maszatót, miközben anyja családja után nyomoz. A múltat megidéző jelenetekből kiderül, hogyan szeretett egymásba a japán levesezőben dolgozó fiú és a kínai levesezőben dolgozó lány. Hogyan főztek egymásnak, hogyan lettek egy pár. Csak a lány rokonai, főleg az anyja nem tudták elviselni, hogy japán házasodjon be a családba, miközben a japán katonák ölték meg a lány apját a második világháború alatt. Maszato amiatt érzett bánatában, hogy nagyanyja milyen ellenségesen viselkedik vele, alaposan leissza magát (a kulturális sokszínűség jegyében whiskyvel), majd visszamegy hozzá, hogy részegen alaposan beolvasson neki. Maszato nem beszéli a mandarin kínait, nagyanyja egy szót sem ért japánul.

Egy biztonsági rácson keresztül veszekednek: mindegyikük a saját nyelvén üvölti a saját igazságait. Nagyon erősre sikerült jelenete ez a filmnek. Eric Khoo végig nagyon jól játszik a filmje háromnyelvűségével, a kommunikációs problémákkal. Valaki mindig tolmácsol japánról kínaira és viszont, máskor meg a bájos akcentussal beszélt angol a közvetítőnyelv. Viszont ha a szereplők együtt főznek, már nincsenek nyelvi nehézségek: a főzés és az evés iránti szeretet felette áll minden kulturális különbségnek. Olyan szuggesztív képi világgal ábrázolják a főzést és magukat az ételeket (amelyek szemmel láthatóan magas színvonalon vannak elkészítve és tálalva), hogy valószínűleg nincsen olyan ember a nézőtéren, aki nem döntené el szép csendben a film alatt, hogy ezentúl többet fog ázsiait enni.

Miközben kedvet csinál a nyugati nézőnek Szingapúrhoz meg az ázsiai konyhákhoz, hazafelé azt üzeni még Eric Khoo, hogy az a baj a keleti emberekkel, hogy nem mutatják ki az érzelmeiket, nem beszélik ki a problémáikat. Kiváló a színészi munka az egész filmben, jól élnek azokkal a ziccerekkel, ahol valakinél átszakad a gát és ömleni kezdenek az érzelmek. Akkor is jók a színészek, ha az a feladat, hogy a szereplő leplezi, de a nézőnek mégis látnia kell rajta, mi zajlik belül. Szingapúri és japán színészeket láthatunk, kinek hosszabb, kinek rövidebb az interneten fellelhető filmográfiája, sok köztük a tévés munka. Eric Khoo magabiztos színészvezetéssel tesz szerethetővé minden figurát. Ebben a történetben nincsenek negatív szereplők. Egy olyan világban játszódik, amiben jó lenne hinni, hogy nem kell több, csak meg kell tudni bocsátani (főleg az el sem követett bűnöket), feloldani a feszültségeket és aztán főzni egy jó levest.