A rendező, aki homályos tükörben is igyekezett meglátni az embert

2018.07.14. 21:23

Ingmar Bergman az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb hatású rendezője volt. Hatvan év alatt hatvannál is több játék- és dokumentumfilmet rendezett, valamint jó néhány sikeres tévéjátékot – mindeközben pedig aktív szereplője volt a svéd (és a nemzetközi) színházi életnek is. Munkabírása páratlan éleslátással, emberismerettel és kreativitással párosult, a szó legnemesebb értelmében véve: filozofikus filmeket forgatott az emberi létezésről. Elemzőivel ellentétben azonban sosem vette túl komolyan művészetét; legalábbis többször nevezte magát szemfényvesztőnek. Persze, meglehet, a már gyermekkorában „önvédelemből” a hazugságra rákapó Bergman számára ez az önkritikus póz is csak védekező álca volt, a művész kibúvója az „érteni akarók” megterhelő faggatózása alól: a művek önmagukért beszélnek. Három Oscar-díjat nyert, a legnevesebb rendezők tartották példaképnek (vagy épp próbálták olykor másolni): Tarkovszkij, Almodóvar, Altman, Godard, Scorsese, Coppola, Kubrick, Spielberg, Woody Allen, Lars von Trier...

Ingmar Bergman nem csupán az egyik legnagyobb hatású, de az egyik legjobban szételemzett filmrendező is. Tulajdonképpen már mindent leírtak a szerzőről és a filmjeiről, könyvtárnyi súlyos kötetekben szétcincálva életét és életművét, nem csupán a filmelmélet, de az egzisztencializmustól a marxista filozófiáig a legkülönbözőbb eszmerendszerek mentén kutatva és magyarázva a magányos, kudarcokban kiüresedett, szorongó, de szeretetre éhező ember témájára felfűzött bergmani filmfilozófia motívumrendszerét. Bergman kevésbé szerette az efféle emelkedett elemzéseket, azt vallotta, hogy a filmjeit sokkal inkább átélni, és nem annyira megérteni kell. Egy 1970-ben megjelent interjúkötetben így fogalmazott:
Feneketlen szakadék választ el a magyarázóimtól... Minden filmem mögött gyakorlati és konkrét valóság húzódik meg.
Az 1918. július 14-én, Upssalában született Ingmar Bergman személyes indíttatásból, saját élményeiből, a megélt lelki folyamatokból, morális konfliktusokból dolgozott. Pózoktól mentesen, kegyetlen őszinteséggel. Minden túlzás nélkül: ő volt az első szerzői filmes.

Börtön (Eva Henning, Birger Malmsten)Forrás: AFP

A szigorú lutheránus lelkész apa által vezetett családjától 1937-ben a stockholmi egyetemre „elszökő”, onnan a színházba és a svéd filmgyárba (Svenski Filmindustri) berobbanó Bergman első forgatókönyve az elnyomó patriarchális uralom elleni lázadásról szól: az Alf Sjöberg által rendezett (Bergman mellett Sjöberg a svéd film második virágzásának kiemelkedő alkotója) 1944-es Őrjöngés-ben egy diák arat erkölcsi győzelmet a szadista latintanár fölött (mellékesen: a film forgatása idején lett Bergman a helsingborgi Városi Színház igazgatója). Első önálló, szerzői, azaz saját ötletéből és forgatókönyvéből rendezett filmjében (1946 és 1949 között ötöt rendezett más szkriptjéből), a Börtön-ben (1949) pedig már ott van az összes bergmani téma: a szeretetkapcsolat szétporladása; a kommunikációs válság (beleértve a testiséget is); az emberi kapcsolatok kiüresedése; elmagányosodás; önpusztítás; a földi pokol (azaz: a Pokol tulajdonképpen a földi létezés); az agnosztikus sejtés, miszerint Isten halott, vagy legalábbis elérhetetlen, de hit nélkül nincs remény... Mindezt rendkívüli önreflexivitással: egy filmrendező (pszichiátriai kezelésről betoppanó) tanára javaslatára a földi pokolról akar filmet készíteni, de a film kivitelezhetetlen, így az alkotót (és az emberiséget) feszítő filozófiai és erkölcsi kérdések is megválaszolatlanul maradnak. Bergman filmjeit megélni, és nem megérteni kell...

A rendező nem csupán magyarázóival (több generációnyi kritikus- és esztétahad), de önmagával szemben is szigorú volt. Sőt. Első igazi Bergman-filmként, Opus I.-ként huszonharmadik filmjét, az 1960-ban forgatott Tükör által homályosan-t nevezte meg. Ezzel olyan, nemzetközi hírnevét megalapozó filmjeit tartotta kevésbé sikerültnek, mint a Godard-t és a francia új hullámot lenyűgöző Egy nyár Mónikával (1953), a Fűrészpor és ragyogás (1953), az Egy nyári éj mosolya (1955) vagy az elmúlás szorongásélményét és az istenkeresést megragadó középkori látomásos mozgókép, A hetedik pecsét (1957).

A nap vége (Ingrid Thulin és Victor Sjöström)Forrás: AFP

De az önszigor „negligálja” az olyan mesterműveket is, mint a veterán svéd filmrendező-legenda és „Bergman-előkép” Victor Sjöström (A halál kocsisa, A szél) főszereplésével készült A nap vége (1957), a művészt szemfényvesztőként „leleplező” Arc (1958) és a rendező első idegen nyelvű Oscar-díját kiérdemlő, középkori bosszútörténet, Szűzforrás (1960) is.

A cikk a következő oldalon folytatódik!

Előző
Következő