A lengyel zsidó és orosz bevándorlók gyermekeként 1933. augusztus 18-án Párizsban (Raimund Roman Liebling néven) született Roman Polanski egész filmes életművét meghatározta a rengeteg személyes tragédia. Családjával 1936-ban, a legrosszabb időszakban költözött vissza Krakkóba, a második világháború idején deportálták őket, az anyját elvesztette, apjával csak a háború után találkozott ismét. A vészkorszaknak konkrét emléket állított A zongorista (2002) című, díjesővel jutalmazott (Oscar-, BAFTA-, Arany Pálma-díj) filmjével, ugyanakkor a szorongás általános érzése, a biztonságérzet hiányából fakadó feszültség egész életművében kitapintható.
De más személyes tragédiákat is igyekezett filmterápiával kezelni: 1969-ben várandós felesége, Sharon Tate áldozatául esett a Manson-banda brutális ámokfutásának, két évvel később Polanski szöveghű módon, de kegyetlenül és véresen realista módon vitte vászonra Shakespeare Macbeth-jét. Amikor 1977-ben kiskorú megrontásával vádolták, a tárgyalás elől Európába menekült, majd két év múlva elkészítette Thomas Hardy Egy tiszta nő című regényének filmváltozatát: végső soron a körülmények (férfiak) áldozatául eső nő tragikus története a Polanski-életműben beillik védőbeszédnek is.
Polanski egyébként is előszeretettel mutat be ártatlan, a környezetük (férfiak) által megnyomorított, meghasadt nőket,
akik gyakorta válnak passzív áldozatból kegyetlen szörnyeteggé.
A meghasonulás és a személyiséghasadás már első nagyjátékfilmjében, a Kés a vízben című, 1962-es még Lengyelországban készített remekművében megjelenik, sőt, a különös, klausztrofób háromszög-történetben is már felsejlik a később nagyon is jellegzetes, Polanski-féle nőalak, a női személyiség angyali és démoni oldalát egyesítő perszóna. Ez a női figura később olyan remekművekben lett továbbgondolva, mint a (fizikai és társadalmi) izolációt a lélek hasadásával összekapcsoló, horrorba futtató Iszonyat (1965; Catherine Deneuve fantasztikus alakításával), a Vámpírok bálja (1967; Sharon Tate gyönyörű ártatlan nőből lesz vérengző vámpír), a Rosemary gyermeke, a Kínai negyed (1974), a személyiség átalakulását (összetettségét) a nemiség szintjén is ábrázoló A lakó (1976), a Keserű méz (1992) vagy A halál és a lányka (1994). Épp az a – édesanyját és feleségét is erőszakos körülmények között elveszítő – (férfi) rendező foglalkozott a legtöbbet a női személyiség összetettségével – sokszor a férfiak által nőkön elkövetett fizikai és lelki terrorral –, akit nem egyszer vádoltak megrontással és erőszakkal, és akit szexbotrányai miatt 2018-ban kipenderítettek az amerikai filmakadémia tagjai közül.
Ötven évvel ezelőtt bemutatott (Magyarországra több mint 20 éves késéssel megérkező) filmje, a Rosemary gyermeke magába foglalja Polanski életművének minden erényét, súlyos, fenyegető atmoszférát teremtve repít az emberi lélek legmélyebb bugyraiba, miközben hátborzongató módon ötvözi a reszketést a groteszkkel. Tehát írásunkban nem Polanski életével vagy éppen bűneivel foglalkozunk, hanem most éppen 50 éves filmjével.
Az Ira Levin regényéből készült filmben egy fiatal házaspár költözik az előkelő Bramford-ház egyik lakásába. Az ambíciózus színész, Guy Woodhouse (John Cassavetes) hamar beilleszkedik és megtalálja a közös hangot a szomszédokkal, gyönyörű felesége, Rosemary (Mia Farrow) kicsit visszahúzódóbb, de az igazi rettenet akkor kezdődik, amikor kiderül, hamarosan gyermekük születik, s a lakás, a ház és egy rettenetes álomkép formájában jelentkező sejtés egyre félelmetesebbé teszik a férje „apai" uralmának is kiszolgáltatott nő gyanúját: a sátán gyermekét hordja a szíve alatt. Ahogy növekszik a gyermek, Rosemary egyre inkább szétesik, visszafejlődik a gyermeki bizonytalanságba, a lakás egyre idegenebbé válik számára (William A. Fraker kiváló operatőri munkája; a behízelgésében is ijesztő zenét pedig a legendás Krzysztof Komeda szerezte), előtüremkedik primitív ösztönlénye: véres-nyers húsokat fogyaszt... (Nem mellékesen: a forgatás helyszínéül szolgáló Dakota-ház előtt lőtte agyon Mark David Chapman John Lennont, annak a Beatlesnek a frontemberét, amely 1968-ban kiadta a Helter Skelter című slágerüket, ami a Polanski feleségével is végző szekta számára „inspirálóan” hatott, Manson szerint a szám kódolt prófécia a világvégéről.)
A film nem csupán az összetett (női) személyiség szempontjából érdekes, de az 1960-as évek elején (Hitchcock Psycho-jának köszönhetően) megszülető modern horror és azon belül is a pszichológiai feszültségkeltés, illetve az évtized végén divatossá váló okkult irányzat szempontjából is.
Utóbbinál időzve: a vallásos hit és a rettenet összetalálkozásából született okkult horror sátáni erőkkel foglalkozó tematikai vonulatának épp a Rosemary gyermeke az egyik zászlóshajója. Összevetve az alműfaj másik két említésre méltó darabjával, Az ördögűző-vel (1973) és az Ómen-nel (1976) nem csak az szembetűnő hasonlóság, hogy mindhárom film a sátáni gonosz létezésére épít (a keresztény hitre alapozva), de egyúttal mindhárom film szörnykoncepciójának középpontjában egy-egy gyermek áll: Polanski filmjében Rosemary a sátán gyermekével viselős, az Ómen-ben a bibliai gonosz földi reinkarnációját fogadja örökbe egy módos házaspár, Az ördögűző-ben egy kamasz testét szállja meg az ókori asszír és babiloni legendák egyik legrémisztőbb démona. Persze, közelebbről – és a keresztény koncepció mentén – megvizsgálva a három filmet, Az ördögűző a hit erejét magasztalja, míg a másik kettő, mint afféle fordított evangéliumok, a földre érkező Sátán eljövetelével riogatnak. S eltérő korú „szörnyeik” is eltérő értelmezési dimenziókat hordoznak, noha mindegyik a szülő saját gyermekétől való (irreális) félelmét jeleníti meg: Az ördögűző a kezelhetetlen kamaszok viselkedészavarainak leképezése (amikor a szülő sem érti, miért nem engedelmeskedik neki gyermeke), az Ómen-ben a gondoskodó szülői szeretet fordul át megtagadásba, míg a Rosemary gyermeke épp fordítva, a gyermek elfogadásában csúcsosodik ki.
Továbblépve az okkulton: a Rosemary gyermeke minden túlzás nélkül az anyaság mozija. A várandóságot a lelki és fizikai megterhelés felől közelíti meg. A zárlatban pedig egy keresztény szempontból is érdekes dilemmát vet fel: a hívő ember, aki esküben vállalta, hogy elfogadja a gyermeket, amellyel Isten ajándékozta meg, vállalhatja-e azt a gyermeket, aki a Sátántól fogant. Továbbgondolva, maradva a keresztény dilemmánál: minden gyermek Isten ajándéka-e (avagy mi vezet a földi pokol kialakulásához)... Ezt a súlyos dilemmát, és az egész sátáni származást félretéve, a Rosemary gyermeke az anyai ösztönök győzelme a gyermekvállalás (egzisztenciális, lelki etc.) félelmei felett.
Polanski „lakás-trilógiájának” (az Iszonyat-tal és A lakó-val együtt a klausztrofób izoláció, a társadalmi elidegenedés személyiségtorzítását veszi górcső alá) középső darabja persze mellőzi a valódi happy endet. A gyermek (az élet) elfogadása – nem pusztán annak szörnyeteg volta miatt – éppoly riasztó és fenyegető, mint a Rosemaryre fenevad képében rámászó Gonosz. Polanski már azelőtt, hogy a feleségét és magzatát megölték, sejtette, hogy a legszentebb dolgok is viszolyogtató rémálommá válhatnak. Lehámozva az okkult természetfelettit: a Rosemary gyermeke éjfekete, nagyon is realista rémálom.