Roman Polanski esete a nőkkel és az Antikrisztussal

rosemary
Vágólapra másolva!
Roman Polanski 85 éves, ebből az alkalomból emlékezünk egyik legjobb filmjére. Az 50 évvel ezelőtt bemutatott Rosemary gyermeke egyszerre pszichologizáló és okkult horror, amelyben az anyaságtól való félelem éppúgy megjelenik, mint a keresztény felfogású Gonosz vagy a legáltalánosabb szociális elidegenedés.
Vágólapra másolva!

A lengyel zsidó és orosz bevándorlók gyermekeként 1933. augusztus 18-án Párizsban (Raimund Roman Liebling néven) született Roman Polanski egész filmes életművét meghatározta a rengeteg személyes tragédia. Családjával 1936-ban, a legrosszabb időszakban költözött vissza Krakkóba, a második világháború idején deportálták őket, az anyját elvesztette, apjával csak a háború után találkozott ismét. A vészkorszaknak konkrét emléket állított A zongorista (2002) című, díjesővel jutalmazott (Oscar-, BAFTA-, Arany Pálma-díj) filmjével, ugyanakkor a szorongás általános érzése, a biztonságérzet hiányából fakadó feszültség egész életművében kitapintható.

De más személyes tragédiákat is igyekezett filmterápiával kezelni: 1969-ben várandós felesége, Sharon Tate áldozatául esett a Manson-banda brutális ámokfutásának, két évvel később Polanski szöveghű módon, de kegyetlenül és véresen realista módon vitte vászonra Shakespeare Macbeth-jét. Amikor 1977-ben kiskorú megrontásával vádolták, a tárgyalás elől Európába menekült, majd két év múlva elkészítette Thomas Hardy Egy tiszta nő című regényének filmváltozatát: végső soron a körülmények (férfiak) áldozatául eső nő tragikus története a Polanski-életműben beillik védőbeszédnek is.

Polanski egyébként is előszeretettel mutat be ártatlan, a környezetük (férfiak) által megnyomorított, meghasadt nőket,

akik gyakorta válnak passzív áldozatból kegyetlen szörnyeteggé.

A meghasonulás és a személyiséghasadás már első nagyjátékfilmjében, a Kés a vízben című, 1962-es még Lengyelországban készített remekművében megjelenik, sőt, a különös, klausztrofób háromszög-történetben is már felsejlik a később nagyon is jellegzetes, Polanski-féle nőalak, a női személyiség angyali és démoni oldalát egyesítő perszóna. Ez a női figura később olyan remekművekben lett továbbgondolva, mint a (fizikai és társadalmi) izolációt a lélek hasadásával összekapcsoló, horrorba futtató Iszonyat (1965; Catherine Deneuve fantasztikus alakításával), a Vámpírok bálja (1967; Sharon Tate gyönyörű ártatlan nőből lesz vérengző vámpír), a Rosemary gyermeke, a Kínai negyed (1974), a személyiség átalakulását (összetettségét) a nemiség szintjén is ábrázoló A lakó (1976), a Keserű méz (1992) vagy A halál és a lányka (1994). Épp az a – édesanyját és feleségét is erőszakos körülmények között elveszítő – (férfi) rendező foglalkozott a legtöbbet a női személyiség összetettségével – sokszor a férfiak által nőkön elkövetett fizikai és lelki terrorral –, akit nem egyszer vádoltak megrontással és erőszakkal, és akit szexbotrányai miatt 2018-ban kipenderítettek az amerikai filmakadémia tagjai közül.
Ötven évvel ezelőtt bemutatott (Magyarországra több mint 20 éves késéssel megérkező) filmje, a Rosemary gyermeke magába foglalja Polanski életművének minden erényét, súlyos, fenyegető atmoszférát teremtve repít az emberi lélek legmélyebb bugyraiba, miközben hátborzongató módon ötvözi a reszketést a groteszkkel. Tehát írásunkban nem Polanski életével vagy éppen bűneivel foglalkozunk, hanem most éppen 50 éves filmjével.

Az Ira Levin regényéből készült filmben egy fiatal házaspár költözik az előkelő Bramford-ház egyik lakásába. Az ambíciózus színész, Guy Woodhouse (John Cassavetes) hamar beilleszkedik és megtalálja a közös hangot a szomszédokkal, gyönyörű felesége, Rosemary (Mia Farrow) kicsit visszahúzódóbb, de az igazi rettenet akkor kezdődik, amikor kiderül, hamarosan gyermekük születik, s a lakás, a ház és egy rettenetes álomkép formájában jelentkező sejtés egyre félelmetesebbé teszik a férje „apai" uralmának is kiszolgáltatott nő gyanúját: a sátán gyermekét hordja a szíve alatt. Ahogy növekszik a gyermek, Rosemary egyre inkább szétesik, visszafejlődik a gyermeki bizonytalanságba, a lakás egyre idegenebbé válik számára (William A. Fraker kiváló operatőri munkája; a behízelgésében is ijesztő zenét pedig a legendás Krzysztof Komeda szerezte), előtüremkedik primitív ösztönlénye: véres-nyers húsokat fogyaszt... (Nem mellékesen: a forgatás helyszínéül szolgáló Dakota-ház előtt lőtte agyon Mark David Chapman John Lennont, annak a Beatlesnek a frontemberét, amely 1968-ban kiadta a Helter Skelter című slágerüket, ami a Polanski feleségével is végző szekta számára „inspirálóan” hatott, Manson szerint a szám kódolt prófécia a világvégéről.)

A film nem csupán az összetett (női) személyiség szempontjából érdekes, de az 1960-as évek elején (Hitchcock Psycho-jának köszönhetően) megszülető modern horror és azon belül is a pszichológiai feszültségkeltés, illetve az évtized végén divatossá váló okkult irányzat szempontjából is.

Utóbbinál időzve: a vallásos hit és a rettenet összetalálkozásából született okkult horror sátáni erőkkel foglalkozó tematikai vonulatának épp a Rosemary gyermeke az egyik zászlóshajója. Összevetve az alműfaj másik két említésre méltó darabjával, Az ördögűző-vel (1973) és az Ómen-nel (1976) nem csak az szembetűnő hasonlóság, hogy mindhárom film a sátáni gonosz létezésére épít (a keresztény hitre alapozva), de egyúttal mindhárom film szörnykoncepciójának középpontjában egy-egy gyermek áll: Polanski filmjében Rosemary a sátán gyermekével viselős, az Ómen-ben a bibliai gonosz földi reinkarnációját fogadja örökbe egy módos házaspár, Az ördögűző-ben egy kamasz testét szállja meg az ókori asszír és babiloni legendák egyik legrémisztőbb démona. Persze, közelebbről – és a keresztény koncepció mentén – megvizsgálva a három filmet, Az ördögűző a hit erejét magasztalja, míg a másik kettő, mint afféle fordított evangéliumok, a földre érkező Sátán eljövetelével riogatnak. S eltérő korú „szörnyeik” is eltérő értelmezési dimenziókat hordoznak, noha mindegyik a szülő saját gyermekétől való (irreális) félelmét jeleníti meg: Az ördögűző a kezelhetetlen kamaszok viselkedészavarainak leképezése (amikor a szülő sem érti, miért nem engedelmeskedik neki gyermeke), az Ómen-ben a gondoskodó szülői szeretet fordul át megtagadásba, míg a Rosemary gyermeke épp fordítva, a gyermek elfogadásában csúcsosodik ki.

Rosemary gyermeke (Mia Farrow) Forrás: AFP

Továbblépve az okkulton: a Rosemary gyermeke minden túlzás nélkül az anyaság mozija. A várandóságot a lelki és fizikai megterhelés felől közelíti meg. A zárlatban pedig egy keresztény szempontból is érdekes dilemmát vet fel: a hívő ember, aki esküben vállalta, hogy elfogadja a gyermeket, amellyel Isten ajándékozta meg, vállalhatja-e azt a gyermeket, aki a Sátántól fogant. Továbbgondolva, maradva a keresztény dilemmánál: minden gyermek Isten ajándéka-e (avagy mi vezet a földi pokol kialakulásához)... Ezt a súlyos dilemmát, és az egész sátáni származást félretéve, a Rosemary gyermeke az anyai ösztönök győzelme a gyermekvállalás (egzisztenciális, lelki etc.) félelmei felett.

Roman Polanski a Rosemary gyermeke forgatásán Forrás: AFP

Polanski „lakás-trilógiájának” (az Iszonyat-tal és A lakó-val együtt a klausztrofób izoláció, a társadalmi elidegenedés személyiségtorzítását veszi górcső alá) középső darabja persze mellőzi a valódi happy endet. A gyermek (az élet) elfogadása – nem pusztán annak szörnyeteg volta miatt – éppoly riasztó és fenyegető, mint a Rosemaryre fenevad képében rámászó Gonosz. Polanski már azelőtt, hogy a feleségét és magzatát megölték, sejtette, hogy a legszentebb dolgok is viszolyogtató rémálommá válhatnak. Lehámozva az okkult természetfelettit: a Rosemary gyermeke éjfekete, nagyon is realista rémálom.