Az utolsó pogány király: hősök kellenek

2018.09.18. 16:57

A frízek már a római krónikákban is félelmetes harcosokként vannak megemlítve, akik többször fellázadtak. Amikor a frankok birodalma uralta Európa jelentős részét, nekik is meggyűlt a bajuk a frízekkel. Amikor hét tartomány egyesülve létrehozta Hollandiát 1581-ben és szembefordult a spanyolokkal, köztük volt Friesland is. A frízek ma félmilliónyian vannak, büszkék identitásukra, gyakran emlegetik Redbad királyt, aki négy évtizeden keresztül erős államot vezetett. Míg brüsszeli bürokraták mostanában az érzelmileg nem átélhető „európaiság” helyett valami még zavarosabb, a muszlimokat is magukba foglaló identitást igyekeznek kikotyvasztani és ráerőltetni (egyelőre még) 28 ország polgáraira, addig Hollandia már nem is először csinál nagyszabású filmet egy nemzeti hőséről, amelyben számos alkalommal elhangzik: a szabadság a legfontosabb.

A korai középkorról keveset tudunk. Annyira keveset, hogy Heribert Illig, német történész elő is állt egy elmélettel, amely szerint a 614 és 911 között eltelt három évszázad nem létezett, nagyszabású koholmány az egész. Valószínűleg nincsen igaza, de már az is megdöbbentő, hogy egyáltalán érvei vannak. Ezért aztán nehéz a történelmi hitelesség felől közelíteni Az utolsó pogány király-hoz. Létezett egy ilyen fríz király, sok legenda szól róla: egy filmhez ennyi bőven elég. A történelemtudomány jelenlegi állása szerint az igazi Redbadnak nem sok köze van a filmbelihez. Szövetségben volt a frankokkal, Herstali Pippin fiához adta feleségül a lányát. Amikor Pippin halála után annak törvénytelen fia, Martell Károly magához ragadta a hatalmat, akkor Redbad az ellene szerveződő szövetséghez csatlakozott, hiszen a saját unokáját támogatta az utódlásban. Ekkor már idős ember volt, pár év múlva meg is halt. Hosszú uralkodása alatt hagyta országában dolgozni a hittérítőket, ő maga nem keresztelkedett meg, mert amikor az iránt érdeklődött, hogy ha a mennyországba kerül, ott találkozni fog-e dicső őseivel, akkor a kérdésre az volt a válasz, hogy pogányok oda nem kerülhetnek. Ez a motívum átkerült a filmbe is: Redbad többek között ezért is idegenkedik a keresztyénségtől.

Forrás: AFP

A nyugat-római birodalom összeomlása hatalmi vákuumot teremtett Európában, a kialakuló úgynevezett frank birodalom elég tekintélyes méretű folt a térképen, de valójában nem volt megszervezett állam. Helyi hatalmasságok hol szövetségeket kötöttek, hol elárulták egymást. Bármilyen uralkodónak való behódolás nem nagyon változtatott a hétköznapokon, csak adót kellett neki fizetni és szükség esetén katonai támogatást nyújtani. Persze egy filmben nem lehet megjeleníteni ezt az amorf politikai helyzetet, hanem a működőképes dramaturgiához világosan szemben álló erőkre van szükség. Martell Károly, akinek ragadványneve a latin martellus (kalapács, pöröly) szóból ered amúgy sem volt valami szelíd egyéniség, de a filmben egy erkölcstelen, gátlástalan gazember. A vele szemben álló fiatal Redbad pedig vívódva keresi a jót, abban sem biztos, hogy alkalmas a frízek vezetésére.

Forrás: AFP

Sok támadás érte Mel Gibsont azért, hogy A rettenthetetlen (1995) hiteltelen történelmileg, de mit számít ez, ha egy öt Oscar-díjat begyűjtő, máig népszerű filmről van szó. Rendezőként és főszereplőként Mel Gibson egy igazi hőst teremtett meg. Hősökre márpedig szükség van. Roel Reiné számára is világos ez. Hollywoodban akciófilmeket (Halálfutam: A pokol tüze, Tökéletes célpont 2.) készített, olyan fantasy-t is (Skorpiókirály 3.), amely kapcsán értékes tapasztalatokat szerezhetett a középkori környezetben játszódó Az utolsó pogány király-hoz. Roel Reiné nemcsak rendezője, de operatőre is a filmjeinek. Más esetekben nem mindig világos, hogy kié az érdem, de hogy ennek a filmnek nagyon erős atmoszférája, kiválóan megkomponált képi világa van, az biztosan Roel Reiné munkáját dicséri. Már másodszor történt meg, hogy hazájába visszatérve hollywoodi színvonalon nagyon látványos filmet forgatott egy holland nemzeti hősről. 2015-ben Michiel de Ruyter, a legendás tengernagy tetteiről szólt Az admirális. Az 1581-ben létrejött független Hollandia hamar nagyhatalom lett a tengereken, ezt nem nézték jó szemmel más országok. Michiel de Ruyter kereskedelmi hajózással foglalkozott, 1637-ben azért vált haditengerésszé, mert a hazájának szüksége volt rá. 1676-os halálakor akkora tekintélye volt, hogy még az ellenséges francia kikötők is díszsortűzzel tisztelegtek az előttük elhaladó, holttestét hazaszállító hajónak.

Forrás: AFP

Miközben a nekivadult, fékevesztett liberalizmus hadjáratot folytat mindenféle identitás ellen, legyen az vallási, nemzeti vagy akár nemi (lásd a genderkabarét a maga álproblémáival), igenis komoly igény van ezekre a pilléreire az emberi létezésnek. Hollandiában komoly sikert aratott Az admirális és Az utolsó pogány király is. Magyarországon is jelezte a Kincsem nézőszáma a mozikban, hogy nem elavult téma a nemzeti büszkeség. Persze nem kötelező. Csak tiltani ne akarja senki. Sok ezer ember foglalkozik Magyarországon a lovas nomád hagyományok ápolásával. A Kurultáj óriási rendezvénnyé nőtte ki magát, idén augusztusban már 160 ezer látogatója volt. A sajtó egy bizonyos része megint nem tudta kihagyni a szokásos gúnyolódást. Pusztai lovas nomádnak lenni felemelő érzés. Honnan veszi bárki a bátorságot, hogy másoknak megtiltsa, hogy jól érezzék magukat? Például Redbadot egyáltalán nem zavarja, hogy a saját felesége keresztyén, mert szabad akaratából lett azzá. Neki a frank katonák fegyvereinek árnyékában végzett erőszakos térítéssel van baja.

Forrás: AFP

Minden népnek fontos az őstörténete és minden népnek problémája, hogy alig lehet tudni róla valamit. Sőt nem is várható, hogy jelentősen bővüljenek az ismeretek. De éppen Az utolsó pogány király a jó példa rá, hogy túl lehet lépni a hiányosan ismert tényeken, mert úgyis az identitásképzés a lényeg. Hősök kellenek. A forgatókönyv bátran sűrít drámaian rövid időszakba egymástól távoli eseményeket. A történelmi Redbad uralkodásának végén történt dolgokat a főhős fiatalkorába helyezi, de ezzel nem hazudik vagy hamisít, mert az alapszituáció megmarad, a dilemmák ugyanazok. Ezek a dilemmák nekünk magyaroknak ismerősek lehetnek. Egy kis nép egy birodalom árnyékában. Mégis torzsalkodás, széthúzás van. Bátorság vagy őrültség az erősebb torkának ugrani? Harcolni kell a függetlenségért vagy lehetőleg előnyös alkut kötve behódolni?

Forrás: AFP

Szinte minden magyar kívülről tudja az István, a király dalait. De más igényes művek is úgy ábrázolják a magyar történelmet, hogy Géza fejedelemnek és Szent Istvánnak erős a kötődése a nomád hagyományokhoz, de tudja, hogy merre van előre, ráerőlteti a keresztyénséget a népére. Ilyen igényes művek például Makkai Sándor Magyarok csillaga című regénye vagy Szabó Magda Az a szép fényes nap című drámája. Pedig Istvánnal nem dőlt el a magyarság orientációja. Képzeljük el, hogy állami támogatással arról készülne magyar film, hogy a békési Vata vezetésével fellázadnak a régi vallás hívei, hazahívják Vazul száműzetésben élő három fiát. Közülük a legidősebb, Levente hajlik is a törzsi hagyományok visszaállítására. Szent István kijelölt utódját, a velencei Orseolo Pétert megvakítják, Gellért püspököt ledobják a Gellért-hegyről és úgy általában véve miszlikbe aprítják a keresztyéneket. Lenne is nagy sivalkodás belföldi és külföldi egyaránt, hogy micsoda EU-ellenes propaganda, tarsolylemezes, hátrafelé nyilazós melldöngetés ez már megint. Egyébként a történelem úgy alakult, hogy Levente tisztázatlan körülmények között hirtelen meghalt, I. András és I. Béla pedig folytatták a keresztyénség terjesztését, de ez nem lenne már benne ebben a filmben. Ahogy Az utolsó pogány király-ban sincsen benne, hogy utolsó csatájukat Martell Károly nyerte, nem pedig Redbad. Sőt Redbad fiát, Poppót is legyőzte Martell Károly, de csak az ő unokájának, Nagy Károlynak sikerült végleg térdre kényszerítenie a frízeket.

Forrás: AFP

Hollandia a liberálisok bezzegországa: marihuána, eutanázia, melegházasság, Judith Sargentini. Ehhez képest a holland filmalap támogat egy olyan filmet, amiben egy pogány vezér miszlikbe aprítja a keresztyéneket, esze ágában sincsen integrálódni Európába. Persze Hollandiának az a történelmi tapasztalata, hogy egy kis ország lehet úgy sikeres, hogy agresszíven érvényesíti az érdekeit. A hatalmas spanyol birodalom hét kis tartománya 1581-ben fellázadt és rengeteg kiontott vér árán nemcsak a függetlenséget szerezte meg, de még gyarmatokat is alapított. Tempósan felzárkózott évszázadokkal régebben fennálló államokhoz. Magyarországon valami rejtélyes oknál fogva nem etikus dolog az érdekek kemény védelme, akár egyes emberekről, akár egy egész nemzetről van szó. Hollandia megengedheti magának azt a luxust, hogy liberális legyen bizonyos periferikus kérdésekben, mert polgárainak a sejtjeibe ivódott a nemzeti büszkeség, a magától értetődő nacionalizmus. De ha esetleg mégis kezdene ez erodálódni bennük, akkor állami támogatással készülnek olyan hollywoodi termékekkel versenyképes filmek, amelyek arra emlékeztetnek, hogy a hollandoknak nem szokása meghátrálni.

Forrás: AFP

Az admirális és Az utolsó pogány király (az eredeti címük egyébként pusztán a két nemzeti hős neve) jó arányt találnak abban, hogy legyen elég akció a filmben, de a történelmi kérdések is hangsúlyt kapjanak. Mindkét filmben felül kell emelkedni belső ellentéteken, széthúzáson. Mindkét filmben egyértelműen a legértékesebb dolog a szabadság, legyen szó akár a személyes, akár a holland (illetve fríz) szabadságról. Redbad ennél egyértelműbben már nem is fogalmazhatna:Ez itt a szabad emberek országa, és ezt senki nem veheti el tőlünk!” A szabadságot pedig nem ajándékba kapja az ember, hanem harcolni kell érte.

Forrás: AFP

Ha már harc: nagy érdeme Az utolsó pogány király-nak, hogy nem CGI-ra alapozza a látványvilágot. Bátran mehet közel a kamera, mert minden igazi, szépen kidolgozott. Meg aztán ha közel van a kamera, akkor kisebb számú statisztával és lóval is látványos a csata. Európai viszonylatban nagy költségvetésű film Az utolsó pogány király, de hollywoodi léptékkel mérve egyáltalán nem az. Roel Reiné rendező és operatőr érdeme, hogy mégsem hat szegényesnek. Redbad hadicsele, hogy maga után csalja a frank lovasságot, mert pontosan tudja, mikor jön a dagály. A híres, gyönyörű, fekete fríz lovak vágtatnak az alacsony vízben, utánuk a frankok. Aztán a dagályban konkrétan csak néhány ló vergődik, mégis sikerül azt az érzetet megteremteni, hogy ez egy nagy katasztrófa. Roel Reiné sok jelenetet sötétbe helyez: éjszaka van vagy valamilyen szűk belső térben vagyunk, szépen komponálja az árnyékokat és a különböző tüzeket fáklyától a máglyán keresztül a lángoló épületig. A szűk, sötét terek kontrasztjaként pedig újra és újra megjelenik a tengerpart végtelen tágassága. Roel Reiné nagy mestere az esőnek: különböző típusú esők adnak egyedi hangulatot egy-egy jelenetnek.

Forrás: AFP

Sem a fantasy-s, lebegős CGI nem uralkodik el a filmen, sem az a hungarocell-érzés, hogy ügyes kezű díszletesek bármilyen valószínűtlen dolgot kifaragnak, a gravitáció nem tényező. Valahogy mindennek súlya van. Eredeti középkori épületek, fagerendákból ácsolt házak, nehéz fegyverek. Sprőd minden, vaskos, durva és valóságos. Hollywood a bevétel maximalizálása érdekében manapság a kemény történeteket is családi filmmé szelídíti. Az utolsó pogány király-ban brutális mészárlások vannak, hullanak a levágott fejek. Van érzéki szeretkezés és megerőszakolás. Nemcsak Martell Károlyból lesz negatív figura, de a katolikus egyház által később szentté avatott térítő püspökök közül az egyik pipogya, a másik meg egyszerűen szadista. Megdobják egy kővel és nem kenyérrel dob vissza, hanem szétveri az arcát a támadójának ugyanazzal a kővel. Az alámerítéses keresztelések tulajdonképpen vízbefojtós vallatások. Először a kérdés, hogy hiszed-e az egy igaz Istent, aztán hosszan a víz alatt tartják a megtérítendő pogány fejét. Ha nem egyértelmű „igen” a válasz, akkor megint le a víz alá. A legbölcsebb szereplő az öreg sámánasszony, de ő is kardot ragad, amikor a szerzetesek ki akarják vágni a szent tölgyet.

A nagyszabású produkcióba nem szerződtettek sztárt, de nem is hiányzik belőle. Nincsen olyan európai ország, amelynek ne lennének kiváló színészei, Hollandiának is vannak. Az utolsó pogány király szereplőinek neve nem mond semmit a magyar nézőnek, a nemzetközi adatbázisból úgy tűnik, hogy inkább tévés munkák töltik ki a mindennapjaikat, valószínűleg túl sok holland film nem készül. Mindenki pontosan, koncentráltan hozza azt, amire az adott jelenetben szükség van. De olyan bonyolult dolgokra nyilván nincsen szükség. Viszont színészi jelenlétben is sikerül megteremteni, hogy ne legyen mesterkélt az egész, ne egy mai embert lássunk, aki szemmel láthatóan feszeng valami idétlen jelmezben. Ezt pedig nem is olyan könnyű létrehozni, hiszen annyi kínos sikertelen kísérletet láthatunk.