Vágólapra másolva!
Catherine Deneuve több mint hat évtizedes pályafutása alatt a legnagyobb európai mesterek alkotásaiban szerepelt, legendás filmekben nyújtott kultikus alakítást. Tizenhárom éves volt, amikor először kamerák elé állt (Les Collégiennes), majd Roger Vadim – a férfi, aki megteremtette a szőkéket – látott benne lehetőséget (olyannyira, hogy el is csábította a fiatal színésznőt, aki gyereket is szült Vadimnak). Nem sokkal később, 1964-ben Jaques Demy zenés románca, a Cherbourgi esernyők  sztárrá tette. Majd jött Polanski és az Iszonyat (1965), Buñuel és A nap szépe (1967), Truffaut és A Mississippi szirénje (1969), három olyan filmremek, amelyek láttán érthető, miért nevezte a korabeli sajtó a színésznőt „jégszűznek”. A hatvanas években készült legjobb filmjeiben Deneuve ugyanannak a nagyon is konkrét nőalaknak a variációit játszotta el: az ártatlan külső és látszólagos visszafogottság mögött szélsőséges érzelmeket megélő démoni nőt, aki romlásba viszi a férfiakat. Később is leginkább erre a kettősségre építettek a színésznő adottságait és képességeit ügyesen alkalmazó rendezők, csupán az idő múlásával az ártatlan visszafogottságot felülírta az éteri elegancia. Catherine Deneuve, a legendás francia színésznő 75 éves.
Vágólapra másolva!

A párizsi színész házaspár, Maurice Dorléac és Renée Simonot középső lánygyermekeként 1943. október 22-én megszületett Catherine Fabienne Dorléac, az egyik, ha nem a leghíresebb francia színésznő. Anyja lánykori nevét, a Deneuve-öt azért vette fel, hogy megkülönböztesse magát egy évvel idősebb nővérétől, az 1967-ben autóbalesetben meghalt Françoise Dorléactól.

Kettejük pályája egy időben ívelt felfelé: mindketten 1960-ban kezdtek komolyabban filmezni, s mindketten négy évvel később futottak be, Deneuve a Cherbourgi esernyők-kel, Dorléac a Riói kaland-dal lett népszerű. Mindketten dolgoztak a francia új hullám atyjával, Francois Truffaut-val, illetve Roman Polanskival is, és volt egy közös filmjük, testvérpárt alakítottak a Cherbourgi esernyők-et is rendező Jacques Demy újabb musicaljében, A Rochefort-i hölgyek-ben (1967).

A Rochefort-i hölgyek (Catherine Deneuve és Françoise Dorléac) Forrás: AFP

Deneuve a jeges szőke, Dorléac a meleg barna – és ez még a legkézenfekvőbb összehasonlítás, de sok helyütt a mai napig találkozni olyan véleménnyel, miszerint tehetség dolgában Deneuve nem ér(t) fel a nővéréhez. Egy másik vélekedés szerint a francia filmben

Brigitte Bardot volt a szex, Catherine Deneuve az elegancia, Jeanne Moreau pedig a nőies intellektus.

Csakhogy Catherine Deneuve száz filmet meghaladó pályájának legjobb alakításait alaposabban szemügyre véve méltatlan bármi efféle összehasonlítás, ugyanis színészi játéka több szinten rezonál, a kor előrehaladtával pedig egyre érettebbé és összetettebbé vált, bár kétségtelen, leginkább a fegyelmezettségből váratlanul kibuggyanó szélsőségesség áll legjobban neki. Közönségesebben és konyhabölcselkedve: amikor színész, és amikor nő. Értelem, érzelem és érzékiség.

Látszólagos jegessége huszonévesen hibátlan megjelenéséből, kecses-karcsú alakjából és szabályos arcából is fakadt: a tökéletességhez a néző kapásból párosítja a hűvös felsőbbrendűséget, minden apró mozdulat, az arc minden finom rezdülése csak tovább erősíti benne azt az érzetet, hogy az önmaga tökéletességével nagyon is tisztában lévő emberrel van dolga, ez pedig egyszerre vált ki benne csodálatot és ellenérzést. Roman Polanski már tudatosan épített erre a kettősségre, amikor Deneuve-re bízta az Iszonyat (1965) főszerepét, a testiségtől undorodó, meghasonlott démoni nőalakot. Polanski a Szépségből teremtette meg a Szörnyeteget.

Iszonyat Forrás: AFP

Ugyancsak a „jeges démon” figurájában rejlő kettősségre épített Luis Buñuel A nap szépé-ben (1967), és némiképp Francois Truffaut is A Mississippi szirénje (1969) című filmjében. A szoborszerű adottságokat (és az abból kihozható ellenpólust) viszont egészen másként használta Agnes Varda Teremtmények című szürrealista-egzisztencialista drámájában (1966): Deneuve néma, várandós feleséget alakított, az író férj (Michel Piccoli) teremtésfantáziájának egyik kiindulópontját.

A frigid úriasszony sötét érzékiségről ábrándozik: A nap szépe Forrás: AFP

Persze a szép nő a moziban leginkább (ha nem mindig) a (férfi)vágyak tárgya. Deneuve egyik legemlékezetesebb alakításával indította a hetvenes éveket. Luis Buñuel Tristana című (Galdos-regény ihlette) filmjében egy árva lányt alakít, akit szeretőjévé tesz szoknyabolond gyámja (a mindig zseniális Fernando Rey), majd a lány csakhamar megszökik egy ifjú festővel (Franco Nero), de amikor megbetegszik, visszatér az agg Don Lopéhoz és beleegyezik, hogy a felesége legyen. A Tristana egyszerre meséli el egy zsarnokság kudarcát, és egy függetlenedési kísérlet bukását – a két színész remek játékának (is) köszönhetően felváltva lesz szánalomra méltó a két (szabadságigényében egyébként meglehetősen hasonló) karakter, s fordítva, felváltva veszítik el a néző szimpátiáját.

Hasonlóan erős és összetett alakítást nyújtott a férfi-nő viszonyokat mindig sajátosan ábrázoló Marco Ferreri A szuka (1972) című filmjében. Egy luxusjachtról egy, a civilizációtól szinte elzárt szigetre úszik, ahol átveszi a jólétből a természetbe menekült magányos férfi kutyájának helyét: levetkőzve emberi mivoltát nyüszít, harapdál és hálásan nyalogatja „gazdája” kezét, s ha kell, mint egy tüzelő szuka, kínálja fel magát.

A szuka (Deneuve partnere Marcello Mastroianni, akivel ekkoriban együtt is élt, lányuk a Ferreri-film bemutatásának évében született) Forrás: AFP

Deneuve persze akkor is remekelt, amikor nem kellett az elegancia mögötti szélsőségességet megmutatnia. A hetvenes években például remekül tudta (nem csupán megjelenésével) segíteni a legférfiasabb színészek gyötrődéseit: Alain Delon (Zsaru, 1972), Jean-Louis Trintignant (Agresszió, 1975), Burt Reynolds (Sötét utcák, 1975), Terence Hill (Menni, vagy meghalni, 1977). Claude Lelouch Ketten (1979) című drámájában pedig bosszút áll a férfiakon: miután megerőszakolják, önként bújik ágyba olyanokkal, akiktől a feleségük válni akar, vagy csak egyszerűen zsarolhatók, mígnem egy szökött fegyenc (Jacques Dutronc) szerelme új esélyt hoz a boldogságra.

Sötét utcák Forrás: Paramount Pictures

A hetvenes évek végén vált a színésznő a francia elegancia védjegyévé, ami részben annak is köszönhető, hogy elvállalta, hogy a Chanel reklámarca legyen. Meglepő, de a Chanel 5-ös reklámkampánya, és nem az Egyesült Államokban forgatott filmjei szolgáltattak apropót ahhoz, hogy az amerikai sajtó a világ legelegánsabb nőjeként emlegesse. A Chanel-kampány ugyanakkor beépült a színésznőről alkotott általános elképzelésbe. Ezt először Truffaut ismerte fel, és kamatoztatta Az utolsó metró című (1980) filmjében.

– mondta a rendező egy interjúban, rávilágítva arra is, hogy a Párizs német megszállása idején játszódó Az utolsó metró színházigazgató szerepét egyenesen Deneuve-re írta. A zsidó származású színiigazgató férjét (Heinz Bennent) a Montmartre teátrum pincéjében bújtató, a társulat új tagjába (Gérard Depardieu) beleszerető asszony szerepében Deneuve egyszerre nőies és erélyes, alakításáért elnyerte a francia Oscarként is emlegetett César-díjat.

Az utolsó metró (Catherine Deneuve és Gerard Depardieu) Forrás: AFP

Nem mellékesen, Truffaut fogalmazta meg a legszebben Deneuve színészi játékának erejét:

Deneuve elegáns és titokzatos. Akár egy vámpír. Tony Scott vérszívómozijában, Az éhség-ben (1983) is erősen megjelenik a „szépségipar-esztétika” (nem kis mértékben Yves Saint Laurent kosztümjeinek köszönhetően), a zavarba ejtő jelenetekkel is operáló film tulajdonképpen nem csupán az örök szenvedélyről, de az elmúlástól és magánytól való félelemről szól, az örökifjú elegancia védjegyének számító Deneuve főszereplése tehát szimbolikus jelentéssel bír. S ha már szimbólum: 1985 és 1989 között Deneuve-ről mintázták a francia köztársaságot a középületekben megszemélyesítő Marianne-mellszobrot.

A megközelíthetetlen elegancia és a páncélba zárt (gyakran sötét) szenvedély volt a színésznő védjegye a kilencvenes években nyújtott legjobb alakításainak is. Régis Wargnier Indokína (1992) című kolonialista drámájáért Oscarra jelölték, de igazán André Téchiné két filmjében tudott kibontakozni (Legkedvesebb évszakom, 1993 és Tolvajok, 1996). Majd a jelentékeny színésznőből tisztességes rendezővé lett Nicole Garcia rendezte A Vendome tér asszonyá-ban (1998), amelyben lenyűgözően finom eszközökkel és elegánsan alakította az alkoholista szépasszonyt, játékát a legjobb színésznőnek járó díjjal jutalmazták Velencében.

Indokína (Linh Dan Phan és Catherine Deneuve) Forrás: AFP

A kétezres éveket újabb komoly alakítással nyitotta: Lars von Trier Táncos a sötétben (2000) című zenés drámájában Björk mellett alakított nagyot. Egy másik zenés film, a François Ozon rendezte 8 nő újabb elismerésözönt (Ezüst Medve, Európai Filmdíj) hozott számára (megosztva a film 7 másik színésznőjével), 2008-ban mutatták be a századik filmjét (Karácsonyi történet). Ozon valóságos ódát rendezett Deneuve-nek és Depardieu-nek (Született feleség, 2010), együtt játszott a cseh rendezőlegendával, Milos Formannal (Szerelem nélkül soha, 2011), s bár az utóbbi pár évben nem volt igazán kiemelkedő filmje, minden filmjében kiemelkedőt alakít. A magánéletére kényesen vigyázó, valóban titokzatos Catherine Deneuve 75 évesen is megérdemelné, hogy olyan rendezők ismerjék fel a benne rejlő lehetőségeket, mint annak idején Polanski, Truffaut, Buñuel vagy Ferreri.