Bohém rapszódia: nem bonyolították túl

2018.11.05. 21:37

A huszadik század közepén létrejött a művésznek (szórakoztatóipari szakmunkásnak?) egy új típusa: dalokat szerez, előadja azokat és menedzseli az általa létrehozott márkanevet. Azok tudtak a könnyűzene világának nehéz körülményei, kőkemény versenye közepette tartósan a porondon maradni, akiknek mindhárom területhez volt érzékük. Az új Queen-filmben is látunk jeleneteket, amelyekben hosszú hajú rockzenészek harcolnak az önmegvalósításért öltönyös-nyakkendős menedzserekkel. Ez nagyon naiv világképet sulykol, mint ahogy maga az egész Bohém rapszódia ugyanolyan habkönnyű történet, mint például a Mamma Mia!, csak teljesen feleslegesen megpróbálja túl komolyan venni önmagát. Pedig ahogy az ABBA-ból a két B betű (a férfiak) évtizedek óta ügyesen futtatják a brandet, ugyanígy jár el az egykori Queen gitárosa és dobosa. Éppen ők nem akartak komolyabb, vadabb, igazabb filmet, csak olyat, ami segít fenntartani a Queen nimbuszát és egy kicsit újra divatba hozni a zenéjüket.

A zenehallgatást egy csehszlovák gyártmányú, mono Tesla lemezjátszóval kezdtem, olyasmikkel mint az óvodások heavy metalja, a Sehallselát Dömötör Halász Judittól. Nyolc éves voltam, amikor a grundra, ahol focizni szoktunk az egyik fiú lehozta a BRG MK-27-es magnóját, azt a bizonyos narancssárga gombosat, hogy ő valami fontosat akar mutatni. Az Edda Művek második albuma volt, mindjárt az elején a Kölyköd voltam és A hűtlen. Tényleg fontos volt, azóta hallgatok rockzenét. A lehető leghamarabb kiharcoltam magamnak egy Videoton rádiós magnót, hogy tudjak felvenni számokat például a hétfő délutáni kívánságműsorból, és le tudjam másolni a többiek lemezeit. Egy DIN–DIN kábel beszerzése nagyobb technikai áttörésnek tűnt, mint Farkas Bertalan űrutazása. 

Forrás: AFP/Collection Christophel

Utólag az az érzésem, hogy mindig is hallgattam Queent, ahogy mindenki hallgatott. A Queen slágerei annyira oda voltak rakva, hogy nem lehetett rájuk legyinteni. Viszont én soha életemben nem találkoztam Queen-rajongóval. A rajongó alatt azt értem, hogy valakinek van az életében egy (de csak egy) előadó/együttes, aki/ami az identitásának fontos része, a világképét formálja. Milyenre tudnák a Queen-slágerek valakinek a világképét formálni? Maga Freddie Mercury nyilatkozta, hogy ő jópofa dalokat ír, neki nincsen semmilyen üzenete. Irritáló, hogy a Queen-film folyton azt sugallja, hogy ez az együttes olyan dolgokat csinált, amit mások nem. Pedig a hetvenes években mások is bizarr cuccokat viseltek a színpadon, kísérleteztek a műfajok keverésével, írtak három percnél hosszabb számokat, satöbbi, satöbbi. Zsibbasztó az önpromóció, ahogy a Queen-tagokat játszó színészek folyton dicsérik a Queent és álszakszerű dumákkal indokolják, hogy miért egyedülálló. A Queen kisebb részben volt csak önmegvalósítás. A folytonos keresgélés, stílusváltás sokkal inkább a közönség kegyeinek elnyerését szolgálta, és a csapat volt olyan kreatív, hogy egy erős évtizeden keresztül mindig ki tudott olyat találni, amire ráharaptak a zenehallgatók. Ugyanis a húszéves fennállás eleje egyáltalán nem volt átütően sikeres, a végét meg szétzilálták a személyes konfliktusok és Freddie Mercury betegsége.

Forrás: AFP/Collection Christophel

Az a baj a Bohém rapszódiá-val, hogy valamiért túl sokat várt tőle mindenki. Akár sokkal jelentősebb film is születhetett volna ebből az alapanyagból. De nem született, és nem is fog soha. Freddie Mercury életéről lehetne egy szürreális, szabálytalan, mellbevágó filmet csinálni, de ilyenhez sohasem fogják odaadni a Queen-dalokat a jogtulajdonosok. Utólag már érthetetlen ez a felfokozott várakozás, hiszen jukebox-musicalektől senki sem szokott túl sokat remélni. Jukebox angolul zenegép: bedobod az aprópénzt, kijön a sláger. Jukebox-musicalnél úgyis a sok már bevált, tuti sláger a lényeg, alibi történetnek meg legkézenfekvőbb az adott előadó(k) életét felvázolni. Ezért üdítő kivétel a Mamma mia görög szigetes bohóckodása. Mennyivel jobban járunk, mintha azt kellene néznünk, hogyan mentek az ABBA tagjai az IKEA-ba vásárolni.

Forrás: AFP/Collection Christophel

A hetvenes évek elején egymás útjába sodort a véletlen négy huszonéves fiatalembert, fokról fokra kiderült róluk, hogy kiváló csapat. Mindenki erős a hangszerén, bármelyikük tud dalt írni (az örökzöld Queen-slágerek között mind a négy tagtól találni szerzeményt) vagy kreatívan hozzátenni valamit a többiek dalaihoz. Bátran hagyták, hogy hassanak rájuk különböző stílusok (szigorúbb kritikusaik szerint gátlástalanul loptak bárhonnan). A Queennek ideális frontembere volt: provokatív, szuggesztív színpadi jelenléttel és erős képességgel arra, hogy a koncerteken aktivizálja a közönséget. Egyáltalán nem mellesleg Freddie Mercury magánélete állandó témát szolgáltatott a bulvársajtónak. Ez is pozitív tényező a showbizniszben: mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólad. A legfontosabb dalszerző és frontember halálával (1991) a többiek nem akartak visszavonulni, a mai napig életben tartják és fényezik a Queen nimbuszát. Pontosabban John Deacon basszusgitáros (és ugyanolyan sokoldalú zenész, mint a másik három) 1997-ben végleg visszavonult, bizonyára egy vidéki birtokon a gazdag emberek unalmas életét éli azóta. Brian May gitáros és Roger Taylor dobos azonban fáradhatatlanok, az ő kiterjedt produkciós tevékenységük része a Queen-film is. Nyilván nem lehetett más a filmből, mint a Queen és Freddie Mercury dicsőítése, elmerészkedve akár a hazugságokig is.

Forrás: AFP

A leghazugabb dolog az a filmben, hogy abban a jelenetben, amikor a Queen először bekerül a BBC popműsorába, fel vannak háborodva, hogy playbackelni kell. Ezen zsörtölődnek egy olyan filmben, aminek az egész zenéje erőtlen stúdiómunka. Egyre-másra színészek mórikálják magukat különböző színpadokon messze nem koncerthangzásra. Állítólag az énekhang úgy jött létre, hogy Freddie Mercury, a főszereplő Rami Malek és egy inkognitóban maradt harmadik énekes hangját digitálisan keverték egybe. A Queen tagjai már a hetvenes évek kezdetleges technikai eszközeivel is nagy bűvészei voltak a hangkeverésnek, de ez nem méltó a filmhez. Freddie Mercury eredeti felvételeire tátogni felérne egy kegyeletsértéssel. Rami Malek nem tudja kiénekelni, amit kellene, ez pedig nem bűn. Nyugodtan vállalni lehetne, hogy szerződtettük X. Y-t énekhangnak, mert ugyan kiváló énekes volt Freddie Mercury, de vannak azért még a bolygón hozzá hasonlóak.

De miért is voltak nagyobbak a várakozások, mint egy átlagos jukebox-filmmel kapcsolatban? Ahogy toborozni kezdték a stábot, az indult érdekesen. Pár adat: 1995. áprilisban került a magyar mozikba a Ponyvaregény, rendezője Quentin Tarantino (született: 1963). 1996. június, Közönséges bűnözők, Bryan Singer (1965). 1996. november, Hetedik, David Fincher (1962). Beleborzongott az ember, hogy mit fognak a későbbi években ezek a figurák művelni, ha így beköszöntek. Másképp alakult. Például Bryan Singer elmerült a képregényfilmek világában. Úgy volt, hogy a Queen-filmmel most bizonyíthat. A szélsőséges humorban utazó Sacha Baron Cohen volt bejelentve mint főszereplő, ő meg azt bizonyíthatta volna, hogy komoly is tud lenni.

Forrás: AFP/Collection Christophel

Két olyan harcedzett forgatókönyvírót szerződtettek, akik külön-külön sikereket értek el megtörtént események feldolgozásában. Sem Peter Morgan (Frost/Nixon, A királynő), sem Anthony McCarten (A mindenség elmélete, A legsötétebb óra) legjobb munkái között nem fogják emlegetni ezt a gyatra forgatókönyvet. Sok Queen-sláger van, ezekre ül be a közönség, úgyhogy folyton szól a zene: koncert, próba, lemezfelvétel vagy csak úgy aláfestés egy-egy jelenethez. Kevés idő marad a cselekményre. Az az érzése az embernek, hogy a forgatókönyvírók kaptak egy hosszú listát, hogy a Queennel kapcsolatos milyen közhelyeknek és híres sztoriknak kell legalább megemlítődniük a filmben. Csikorgó, csonka párbeszédek, valódi indíték nélkül a semmibe elszálló mondatok. De ez a kisebbik baj. A megtörtént események időrendjét teljesen összezagyválták, hogy valahogy összeeszkábálják azt a történetvonalat, mely szerint alapvetően jó arc volt ez a Freddie gyerek, csak rossz társaságba keveredett (még egy főintrikust is kreálnak), aztán mikor kiderült, hogy AIDS-es, akkor magába szállt és bocsánatot kért mindenkitől. Csakhogy ott van a lista a kipipálandó eseményekkel, amik csak nem akarnak belesimulni a fővonalba. Freddie Mercury finoman fogalmazva is ellentmondásos egyéniség volt. Ehhez képest kapunk egy olyan történetet, aminek a naivsága vetekszik a Mamma mia filmekével.

Forrás: AFP/Collection Christophel

A beharangozott Sacha Baron Cohen a forgatásra rejtélyes módon eltűnt a projektből. A kevésbé ismert Rami Malek (Mr. Robot című tévésorozat) derekasan helytáll. Pontosan lemásolja Freddie Mercury gesztusait és színpadi viselkedését, sőt még azokat a szélsőséges indulatokat is megteremti az alakításhoz, amelyek mozgatták a Queen frontemberét. Rami Malek egyes jelenetekben jól teljesít, máskor meg olyan, mintha egy rajzfilmfigura lenne. Ugyanis a karizmatikus emberek jellemzője, hogy nekik minden jól áll, olyan energia viszi őket előre, hogy egy-egy részlet nem tudja őket nevetségessé tenni. Freddie Mercury-t sem a kiálló fogai, sem a sokat vitatott bajusza, sem az allűrjei, modorosságai nem tudták soha hiteltelenné tenni. Rami Maleket viszont nem kellett volna ilyen brutális méretű protézissel nehéz helyzetbe hozni, és több esetben nem olyan jelmezeket kellett volna ráadni, amik Freddie Mercury-nak állnak jól, hanem amik Rami Maleknek. Akkor nem csúszna át némelykor karikatúrába az alakítás. Mindenesetre Rami Maleken nem múlik ennek a filmnek a sikere, hanem kellett volna valaki, aki megrendezi.

Forrás: AFP/Collection Christophel

A forgatás ideje alatt Bryan Singert magával rántotta a régebbi szexuális zaklatások kampányszerű kivizsgálásának örvénye. Majd a bíróság eldönti, hogy mi történt és mi nem, ez nem tárgya ennek a cikknek. Bryan Singer viszont összeomlott a forgatás alatt, nem tudta ellátni a feladatait. Állítólag egy darabig Newton Thomas Sigel operatőr irányította a munkát. Dexter Fletcher életének legközismertebb ténye, hogy A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső (az 1968-as születésű Guy Ritchie rendezői beköszönése is fényes jövőt ígért 1998-ban) négy lúzeréből ő volt Szappan. Egyébként éppen Elton John életrajzi filmjén dolgozik, vélhetőleg technikailag felkészült, hogyan kell zenéset rendezni, ezért őt kérték fel, hogy fejezze be a Bohém rapszódiá-t.

Sem a forgatókönyvön, sem a rendezésen nem látszik a markáns elképzelés, az erős kéz. Van viszont temérdek Queen-sláger. Ezek kinek nosztalgiát, kinek újdonságot jelentenek, több közönségréteget is el lehet érni: a Bohém rapszódia erős nyitóhétvégét produkált a pénztáraknál. Szépen hozza a pénzt a Csillag születik harmadik, nem túl acélos remake-je is. A Mamma mia első része elhasználta a legnagyobb ABBA-slágereket, mégis sikerre lehetett vinni a mozikban a második részt is. Érzékelhető, hogy megvan a közönségigény a zenés filmekre, akár jobbak is készülhetnének belőlük, a közönséget az sem fogja elriasztani.